Tisztelt hölgyeim és uraim!
Az elmúlt évszázad egyik legfontosabb gondolata, legalábbis véleményem szerint, Ludwig Wittgenstein megállapítása, ami a pandémiás helyzetben sokszor eszembe jutott, így hangzik: „… ha minden lehetséges tudományos kérdést megválaszoltunk is, életproblémáinkat még csak nem is érintettük.”
Az életproblémáink kívül esnek a tudományosan megválaszolható kérdések körén. És bár a végső feloldás a Jóistennél van, valamilyen erre vonatkozó eligazítást a művészetekben is kereshetünk.
Van tehát olyan tudás, ami nem tudomány. A legalapvetőbb különbség a művészet és a tudomány között az az, hogy a tudományos tények – feltételezzük – objektívek, ami alatt azt értjük, hogy az emberiség nélkül is fennállnak. Teljesen mindegy, hogy mi létezünk-e, az elektronok futják a pályájukat, a Holdnak is közömbös, hogy szerelmesen vagy félőrülten bámuljuk-e a Földről. Ezzel szemben irodalom olvasó nélkül nincs.
Az irodalmi tudás is többféle. Különbözik a költői és a prózaírói megközelítés. A költői munkálkodás megvilágító erejű, villámcsapás-szerűen föltárja a mélyebb összefüggéseket, amolyan rövidzárlat, mondom én némi kajánsággal a költő ismerőseimnek. A prózaírói mélysodrú, részletgazdag. És ezek viszony-tudások. Egyik nem létezik a másik nélkül. A költő megvilágít, az író ennél a világosságnál megmutat. Ha nincs vers, nincs világosság – és ha nem születik próza, akkor a versfény a semmit mutatja a maga elemésztő ürességével. Így amikor Jókai Mór születésnapján az írószövetség kezdeményezésére megünnepeljük a magyar széppróza napját, akkor a magyar költészetet is ünnepeljük, illetve József Attila születésnapján a magyar költészet ünneplésekor Jókai Mórék is fölsorakoznak az ünnepeltek közé.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Jókai Mór számára még magától értetődött, hogy a történetekből összeáll a történelem. Szűk kétszáz év sem telt el, és egyesek annak a történelemnek, amelyért a reformkor nemzedéke az életét is hajlandó volt feláldozni, meghirdették a végét.
Sajnos, abban igazuk van, hogy az a történelem véget ért. Csak nem úgy, ahogy ők gondolják. A nyugati kultúra nem ért el semmiféle lehető legjobb világ állapotot. A nyugati kultúrát most éppen kiradírozzák. Új történelmet írnak a győztesek, mert – ha már József Attila – ismét dünnyögik az új mesét, a fasiszta kommunizmusét. Az éppen érvényes új mesében a fehér fekete, a fekete fehér, és mindannyian vezényszóra masírozunk át a szivárvány alatt.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
A hangadók szerint a vesztes oldalon állok, tehát bűnös vagyok. A lehető legbűnösebb. Hiszek egy Istenben, az ő egyszülött fiában. Asszonyként szeretem asszonyomat, férfinak nevelem a fiamat. Több ezer év irodalmát olvasom, és ezt a szövegtestet többnyire halott fehér férfiak és nők alkották. Olyan múzeumot igazgatok, amelyben a gondozott kulturális örökségünk 99,9%-ban halott fehér nők és férfiak hagyatéka, a 0,1% még élő alkotóké, akik még akkor is keresztények, ha ateistáknak hiszik magukat.
És ez jó nekem, más életet nem is akarok magamnak.
De bárhonnan nézem, tele vagyok életproblémával. Követem a világban zajló vitákat. Nem is tehetnék mást, még a csapból is ez folyik, a virtuális valóságot teleszemetelik a kinyilatkoztatásaikkal. Ez már tényleg a becketti végjáték, se történeteink, se gondolataink nincsenek – csak jelentés nélküli szavaink.
Azért vagyunk ma itt, mert ebbe nem akarunk beletörődni. Hiszünk abban, hogy a költőink nem dadognak, íróink nem motyognak. Jókaiék nemzedékéhez hasonlóan hiszünk abban, hogy szavaink visszanyerik teremtőerejüket, és hogy a magyar gondolat újra összerendezi a világunkat.
Hiszünk abban, hogy a történeteinkből ismét összeállhat a történelem. Olyan történelem, aminek nem vége van, hanem tartalma. És ezt a történelmet magyarul írjuk.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.