Döme Barbara  : Múlt és jövő egy hathónapos szemével

2021. november 11., 08:02

Hat hónap röpke pillanatnak tűnhet kétszáz évhez képest, amióta családunk kékfestéssel foglalkozik. Bár csak fél éve élek, mégis én lehetek családom reménysége, aki tovább viszi az ősi mesterséget. Egy hat hónapos ritkán jut szóhoz, ám én most úgy döntöttem, elmesélem a Kovács kékfestők történetét. Először is hadd mutatkozzam be. Milán vagyok, a családom legfiatalabb tagja. Édesanyám Ruzicska-Panák Annamária, a népművészet ifjú mestere. Csodálatos dolgokat alkot és imád engem, most is csinosan felöltöztetett ebbe a kékfestő ruhába. Vendégeket várunk, megmutatjuk nekik, hogyan készül a kékfestő kelme.

A Kovács család csaknem kétszáz éve őrzi a késfestés hagyományát - Fotó: Döme Barbara

Szentendrén vagyunk, itt működik az üzletünk, de a dédszüleim, Kovács Miklós és Kovács Miklósné Margitka Tiszakécskén élnek, ott is dolgoznak. Nagyon büszke vagyok rájuk, ha felnövök, olyan szeretnék lenni, mint a dédpapám, aki mindent tud a kékfestésről, megkapta a Nemzet Művésze címet és a Kossuth-díjat is. Számtalan csodálatos dolgot alkotott, felsorolni sem győzném. Igaz, már nagyon idős, kilencvenhárom éves, mégis mindig azon gondolkodik, mivel lehet még szebbé tenni a kékfestő kelméket. Képzeljétek, már a dédim üköregapja is kékfestő volt, 1832-ben alapította az első műhelyét. A családunk igencsak ismert, világszerte rengeteg helyre eljutottak a munkáink.

 Százéves mintafák

 De mielőtt túl messzire mennék az időben, térjünk kicsit vissza a mába. Megérkeztek a vendégek, újságírók, itt téblábolnak a szentendrei üzletben. Anyukámmal és a nagymamámmal, Panákné Kovács Máriával beszélgetnek. A nagymamám azt mondja, nagyon büszke a lányára, aki tehetséges kékfestő, nem csoda, hogy 2019-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet.

Az egyik újságíró épp arról faggatja anyut, mi az első emléke a kékfestéssel kapcsolatban. Erre én is kíváncsi vagyok.

– Egyértelműen a Mesterségek Ünnepe a budai Várban. Ott állt a kékfestő sátor, mi, kisgyerekek rohangáltunk, együtt volt az egész család. Ez meghatározó élmény számomra. Otthon is minden a kékfestés körül forgott. A szüleim állandóan dolgoztak. Az egész munkafolyamatban benne voltam, korán megismerhettem a mesterséget. Szerencsésnek érzem magam. És amiatt is az vagyok, hogy bár Budapesten nőttem fel, van egy második otthonom is, Tiszakécske, ahol végképp minden a kékfestésről szól. Gyerekként is bevontak minket a munkába, kitalálták, éppen mit csináljunk, mi pedig rettentően élveztük, pedig lehet, hogy csak épp a vödröt kellett kimosnunk, de készíthettünk saját kis szalvétát, terítőt is.

„A kézi mintázók közül sokat a családom tagjai készítettek, vannak közöttük több mint százévesek is” - Fotó: Döme Barbara

 Remélem, nekem is megengedik majd, hogy kipróbáljam a mintázást, ha majd nagyobb leszek. Szeretném megtanulni a mesterséget és tovább vinni a hagyományt, a műhelyt. Időközben az anyag és a mintázó is szerephez jut, a nagymamám a vendégeknek azt mutatja, hogyan kerülnek a minták az anyagra. Az egyik vendég azt mondja: kicsit olyan ez, mintha az ember egy nagy nyomdával dolgozna a ruhára. Ennél persze jóval bonyolultabb a történet. Ráadásul ma már nemcsak kézzel formáznak, hanem géppel, úgynevezett perrotinnal – amit persze nem egy nagyüzemben használt szerkezetként kell elképzelni. A nagymamám, aki népi iparművész, azt is elmagyarázza, hogy mielőtt ez a munkafolyamat sorra kerül, a pamutvásznat alaposan elő kell készíteni: ki kell főzni, ugyanis szennyeződések lehetnek a kelmén, azok pedig megakadályozhatják, hogy a festék tökéletesen befogja az egész felületet. A kézi mintázókat is megmutatja, egyik szebb, mint a másik. Ezek közül sokat a családom tagjai készítettek, vannak közöttük több mint százévesek is. Manapság már nem csinálnak ilyen mintafákat. Anyukám épp az ágas-kisvirágos formáról beszél a vendégeknek, azt mondja, ezt az ő nagypapája álmodta meg. Ez a minta annyira népszerű, hogy a hamisítók is gyakran próbálkoznak ezzel. Szóba kerül az is, hogy a hamisítókkal nagyon kell vigyázni, mert egyre több a viszonylag jó minőségű másolat, bár a szakértő szem azonnal kiszúrja az efféléket. Ha biztosra akarunk menni, mindig ajánlott rákérdezni, melyik család készítette a kelmét, s ha erre nem kapunk választ, érdemes gyanakodni.

„A nagymamám a vendégeknek azt mutatja, hogyan kerülnek a minták az anyagra” - Fotó: Döme Barbara

Az újságíró most arról faggatja nagymamámat, hány mintafája lehet a Kovács családnak. Ő mosolyogva mondja, ezt a kérdést számtalanszor felteszik neki, de pontos választ nem tud rá adni – az biztos, hogy rengeteg van. Nagyon vigyáznak mindegyikre, ugyanis értékesek és sérülékenyek.

 

Működő manufaktúrák

 A beszélgetés közben a vendégek az üzletben is szétnéznek. Egyikük, aki engem is lefotózott, megjegyzi, nagyon tetszik neki, hogy a hagyományos holmik mellett a mai kor igényeinek, ízlésének megfelelő ruhák és egyéb használati tárgyak is készülnek a családi műhelyben. Van itt a hátizsáktól kezdve szájmaszkon, pólón át a babaruháig minden, természetesen kékfestő kelméből. A nagymamám azt mondja, ez nem véletlen, igyekeznek minden ízlést és igényt kiszolgálni, természetesen a minőség szigorú megtartása mellett. Sok a külföldi vevőjük, akik nagyra értékelik, hogy vannak még működő manufaktúrák.

„Az angol királyi család tagja, Kamilla hercegné is itt vásárolt kékfestő ruhát az unokáinak” - Fotó: Döme Barbara

Sajnos azonban egyre kevesebb a kékfestő dinasztia az országban, már csak néhányan űzik ezt a mesterséget. Ők természetesen jól ismerik egymást.

– Bácsalmáson, Nagynyárádon, Győrben, Tolnán és nálunk működik jelenleg kékfestő műhely az országban – meséli a nagymamám. – Az öt családból csupán háromban van olyan leszármazott, aki érdeklődik a mesterség iránt. Boldog vagyok, hogy az egyik ebből a miénk. Ráadásul a lányom, Ancsa sok mindenhez már most sokkal jobban ért, mint én. Nagyon sokat volt apukámmal a műhelyben, rengeteg dolgot megtanult tőle. Miután a férjem meghalt, ő maradt az egyedüli segítségem. A másik lányom is szívesen besegít, de ő inkább a tanult szakmájában dolgozik.

 Térjünk kicsit vissza a kékfestés folyamatához, amit a nagymamám éppen a vendégeknek magyaráz. Azt mondja, a mintának több napig kell száradnia a vásznon, ezután következik a festés, teregetés, ami igazi embert próbáló feladat, ugyanis a megfestett textil nagyon nagy és nehéz. Megjegyzem, az én anyukám ennek a folyamatnak is igazi mestere. Ő is újra bekapcsolódik a beszélgetésbe, és elárulja, a munkának ez a része igazi örömünnep a Kovács családban, ilyenkor mind összegyűlnek, izgatottan várják a festés végeredményét és gyönyörködnek az elkészült műben. A festett ruhát végül lúgos, savas és tiszta vízben is kimossák, szárítják, vasalják. Régen keményítették a textilt, ma már ez nem szokás. A nagymamám arra is kitér, hogy a termékeik listáját folyamatosan bővítik. Amikor anyukám és a lánytestvére megszülettek, elsősorban kislányos ruhákkal gyarapodott a Kovács kékfestő-kollekció, most, hogy én világra jöttem, a kisfiús holmik jönnek, meséli mosolyogva a nagymamám, aki azt is hozzáteszi: olyan dolgokat szeretnek készíteni a vevőiknek, amiket maguk is szívesen viselnének.

 

A Népművészet Ifjú Mestere

 Bár a nagymamám említette már, hogy nagyon büszke anyukámra, aki nemrég a népművészet ifjú mestere lett, az egyik vendégünk arra is kíváncsi, mit jelent ez az elismerés neki, egyáltalán manapság mit jelent egy ilyen díj.

– Sokat dolgozunk úgy, hogy arról senki nem tud, éppen ezért nagyon meg kell becsülni azokat a pillanatokat, amikor pozitív visszajelzést kap az ember. Az én pályázatom a hagyományos és a modern dolgokat ötvözte. Olyan kékfestő-kollekciót készítettem, amelyben volt sporttáska, hátizsák és övtáska. Emellett csináltam egy nagy terítőt tizenkét szalvétával, valamint egy ruha is volt a beadott munkáim között, amit még a papa Kossuth-díj-átadójára terveztem. Nagyon nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy sikeres lett a pályázatom.

 A vendégek lassan indulnak, de mielőtt elbúcsúznánk, még egy érdekességet megtudhatnak a nagymamámtól. Azt már említettük, hogy rengeteg külföldi vásárló megfordul a szentendrei üzletben, de azt csak kevesen tudják, hogy az angol királyi család tagja, Kamilla hercegné is itt vásárolt kékfestő ruhát az unokáinak, ami igen megtisztelő volt a Kovács kékfestő családnak, s ma is szívesen emlékezünk vissza rá.

„Képzeljétek, már a dédim üköregapja is kékfestő volt, 1832-ben alapította az első műhelyét” - Fotó: Döme Barbara

 Anyukám búcsúzásként még elmondja: minden vágya, hogy az emberek ne úgy tekintsenek a kékfestő anyagra, mint valami unalmas dologra, amiben régen néptáncoltak. Inkább arra emlékezzenek, hogy a nagyszüleik milyen nagy örömmel viselték, s tudják azt is, a modern változatai ma is hordhatók, szépek és kényelmesek.

Megjelent a Magyar Kultúra (2021/3) Kelet–Nyugat lapszámában.