Döme Barbara  : Múlt és jövő egy hathónapos szemével

Szentendrén vagyunk, itt működik az üzletünk, de a dédszüleim, Kovács Miklós és Kovács Miklósné Margitka Tiszakécskén élnek, ott is dolgoznak. Nagyon büszke vagyok rájuk, ha felnövök, olyan szeretnék lenni, mint a dédpapám, aki mindent tud a kékfestésről, megkapta a Nemzet Művésze címet és a Kossuth-díjat is. Számtalan csodálatos dolgot alkotott, felsorolni sem győzném. Igaz, már nagyon idős, kilencvenhárom éves, mégis mindig azon gondolkodik, mivel lehet még szebbé tenni a kékfestő kelméket. Képzeljétek, már a dédim üköregapja is kékfestő volt, 1832-ben alapította az első műhelyét. A családunk igencsak ismert, világszerte rengeteg helyre eljutottak a munkáink.

 Százéves mintafák

 De mielőtt túl messzire mennék az időben, térjünk kicsit vissza a mába. Megérkeztek a vendégek, újságírók, itt téblábolnak a szentendrei üzletben. Anyukámmal és a nagymamámmal, Panákné Kovács Máriával beszélgetnek. A nagymamám azt mondja, nagyon büszke a lányára, aki tehetséges kékfestő, nem csoda, hogy 2019-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet.

Az egyik újságíró épp arról faggatja anyut, mi az első emléke a kékfestéssel kapcsolatban. Erre én is kíváncsi vagyok.

– Egyértelműen a Mesterségek Ünnepe a budai Várban. Ott állt a kékfestő sátor, mi, kisgyerekek rohangáltunk, együtt volt az egész család. Ez meghatározó élmény számomra. Otthon is minden a kékfestés körül forgott. A szüleim állandóan dolgoztak. Az egész munkafolyamatban benne voltam, korán megismerhettem a mesterséget. Szerencsésnek érzem magam. És amiatt is az vagyok, hogy bár Budapesten nőttem fel, van egy második otthonom is, Tiszakécske, ahol végképp minden a kékfestésről szól. Gyerekként is bevontak minket a munkába, kitalálták, éppen mit csináljunk, mi pedig rettentően élveztük, pedig lehet, hogy csak épp a vödröt kellett kimosnunk, de készíthettünk saját kis szalvétát, terítőt is.

 Remélem, nekem is megengedik majd, hogy kipróbáljam a mintázást, ha majd nagyobb leszek. Szeretném megtanulni a mesterséget és tovább vinni a hagyományt, a műhelyt. Időközben az anyag és a mintázó is szerephez jut, a nagymamám a vendégeknek azt mutatja, hogyan kerülnek a minták az anyagra. Az egyik vendég azt mondja: kicsit olyan ez, mintha az ember egy nagy nyomdával dolgozna a ruhára. Ennél persze jóval bonyolultabb a történet. Ráadásul ma már nemcsak kézzel formáznak, hanem géppel, úgynevezett perrotinnal – amit persze nem egy nagyüzemben használt szerkezetként kell elképzelni. A nagymamám, aki népi iparművész, azt is elmagyarázza, hogy mielőtt ez a munkafolyamat sorra kerül, a pamutvásznat alaposan elő kell készíteni: ki kell főzni, ugyanis szennyeződések lehetnek a kelmén, azok pedig megakadályozhatják, hogy a festék tökéletesen befogja az egész felületet. A kézi mintázókat is megmutatja, egyik szebb, mint a másik. Ezek közül sokat a családom tagjai készítettek, vannak közöttük több mint százévesek is. Manapság már nem csinálnak ilyen mintafákat. Anyukám épp az ágas-kisvirágos formáról beszél a vendégeknek, azt mondja, ezt az ő nagypapája álmodta meg. Ez a minta annyira népszerű, hogy a hamisítók is gyakran próbálkoznak ezzel. Szóba kerül az is, hogy a hamisítókkal nagyon kell vigyázni, mert egyre több a viszonylag jó minőségű másolat, bár a szakértő szem azonnal kiszúrja az efféléket. Ha biztosra akarunk menni, mindig ajánlott rákérdezni, melyik család készítette a kelmét, s ha erre nem kapunk választ, érdemes gyanakodni.

Az újságíró most arról faggatja nagymamámat, hány mintafája lehet a Kovács családnak. Ő mosolyogva mondja, ezt a kérdést számtalanszor felteszik neki, de pontos választ nem tud rá adni – az biztos, hogy rengeteg van. Nagyon vigyáznak mindegyikre, ugyanis értékesek és sérülékenyek.

Működő manufaktúrák

 A beszélgetés közben a vendégek az üzletben is szétnéznek. Egyikük, aki engem is lefotózott, megjegyzi, nagyon tetszik neki, hogy a hagyományos holmik mellett a mai kor igényeinek, ízlésének megfelelő ruhák és egyéb használati tárgyak is készülnek a családi műhelyben. Van itt a hátizsáktól kezdve szájmaszkon, pólón át a babaruháig minden, természetesen kékfestő kelméből. A nagymamám azt mondja, ez nem véletlen, igyekeznek minden ízlést és igényt kiszolgálni, természetesen a minőség szigorú megtartása mellett. Sok a külföldi vevőjük, akik nagyra értékelik, hogy vannak még működő manufaktúrák.

Sajnos azonban egyre kevesebb a kékfestő dinasztia az országban, már csak néhányan űzik ezt a mesterséget. Ők természetesen jól ismerik egymást.

– Bácsalmáson, Nagynyárádon, Győrben, Tolnán és nálunk működik jelenleg kékfestő műhely az országban – meséli a nagymamám. – Az öt családból csupán háromban van olyan leszármazott, aki érdeklődik a mesterség iránt. Boldog vagyok, hogy az egyik ebből a miénk. Ráadásul a lányom, Ancsa sok mindenhez már most sokkal jobban ért, mint én. Nagyon sokat volt apukámmal a műhelyben, rengeteg dolgot megtanult tőle. Miután a férjem meghalt, ő maradt az egyedüli segítségem. A másik lányom is szívesen besegít, de ő inkább a tanult szakmájában dolgozik.

 Térjünk kicsit vissza a kékfestés folyamatához, amit a nagymamám éppen a vendégeknek magyaráz. Azt mondja, a mintának több napig kell száradnia a vásznon, ezután következik a festés, teregetés, ami igazi embert próbáló feladat, ugyanis a megfestett textil nagyon nagy és nehéz. Megjegyzem, az én anyukám ennek a folyamatnak is igazi mestere. Ő is újra bekapcsolódik a beszélgetésbe, és elárulja, a munkának ez a része igazi örömünnep a Kovács családban, ilyenkor mind összegyűlnek, izgatottan várják a festés végeredményét és gyönyörködnek az elkészült műben. A festett ruhát végül lúgos, savas és tiszta vízben is kimossák, szárítják, vasalják. Régen keményítették a textilt, ma már ez nem szokás. A nagymamám arra is kitér, hogy a termékeik listáját folyamatosan bővítik. Amikor anyukám és a lánytestvére megszülettek, elsősorban kislányos ruhákkal gyarapodott a Kovács kékfestő-kollekció, most, hogy én világra jöttem, a kisfiús holmik jönnek, meséli mosolyogva a nagymamám, aki azt is hozzáteszi: olyan dolgokat szeretnek készíteni a vevőiknek, amiket maguk is szívesen viselnének.

A Népművészet Ifjú Mestere

 Bár a nagymamám említette már, hogy nagyon büszke anyukámra, aki nemrég a népművészet ifjú mestere lett, az egyik vendégünk arra is kíváncsi, mit jelent ez az elismerés neki, egyáltalán manapság mit jelent egy ilyen díj.

– Sokat dolgozunk úgy, hogy arról senki nem tud, éppen ezért nagyon meg kell becsülni azokat a pillanatokat, amikor pozitív visszajelzést kap az ember. Az én pályázatom a hagyományos és a modern dolgokat ötvözte. Olyan kékfestő-kollekciót készítettem, amelyben volt sporttáska, hátizsák és övtáska. Emellett csináltam egy nagy terítőt tizenkét szalvétával, valamint egy ruha is volt a beadott munkáim között, amit még a papa Kossuth-díj-átadójára terveztem. Nagyon nagy öröm volt, amikor kiderült, hogy sikeres lett a pályázatom.

 A vendégek lassan indulnak, de mielőtt elbúcsúznánk, még egy érdekességet megtudhatnak a nagymamámtól. Azt már említettük, hogy rengeteg külföldi vásárló megfordul a szentendrei üzletben, de azt csak kevesen tudják, hogy az angol királyi család tagja, Kamilla hercegné is itt vásárolt kékfestő ruhát az unokáinak, ami igen megtisztelő volt a Kovács kékfestő családnak, s ma is szívesen emlékezünk vissza rá.

 Anyukám búcsúzásként még elmondja: minden vágya, hogy az emberek ne úgy tekintsenek a kékfestő anyagra, mint valami unalmas dologra, amiben régen néptáncoltak. Inkább arra emlékezzenek, hogy a nagyszüleik milyen nagy örömmel viselték, s tudják azt is, a modern változatai ma is hordhatók, szépek és kényelmesek.

Megjelent a Magyar Kultúra (2021/3) Kelet–Nyugat lapszámában.