Amikor első alkalommal találkoztunk, úgy a nyolcvanas évek közepe felé, Géza eljött hozzám, kezében egy táskával, amelyből előhúzta a Mesterséges légzés című kötetem egyik példányát, ami Kolozsváron jelent meg 1978-ban. Arra kért, írjam alá neki. De nem egyszerűen autogramot adtam, hanem egy szívélyes ajánlást írtam, hiszen annak ellenére, hogy először találkoztunk, épp eleget tudtam róla.
Miután elolvasta és megköszönte a dedikációt, maga mellé tette a könyvet a kanapéra, majd a táskájából néhány ív papírt és egy jegyzetfüzetet vett elő. A zsebéből pedig egy öngyújtót. Azután megkérdezte, hogy van-e egy mosdótál vagy egy nagyobbacska edény a házban? Egy pillanatra zavarba jöttem, majd kihoztam neki a mosdótálat a fürdőszobából. Géza letette kettőnk közé a szőnyegre.
Elkezdett írni valamit a notesz első lapjára. Az üzenet végén arra kért, hogy én is írásban válaszoljak neki ugyanazon a noteszlapon. Válaszoltam. Miután teleírtuk az első lapot, Géza kitépte azt a noteszből, beletette a mosdótálba és meggyújtotta. Ez volt a beszélgetésünk rituáléja, míg a végére nem értünk.
Így „tárgyaltuk át” az első közös tervünket, egy őrült tervet a terror ellen, amiben éltünk a Ceaușescu Securitatéjának mikrofonjai között Romániában. Miután megértettem, hogy mit szeretne, megkérdeztem, hogy miért épp engem választott társul ehhez a projekthez, és miből gondolta, hogy igent mondok és guillotin alá hajtom a fejemet, vagy azt, hogy nem árulom el?
Géza felvette a könyvet a kanapéról, kinyitotta az ötödik oldalra és ezt írta egy noteszlapra: Olvasd el a mottót, amit a könyved elejére írtál! Elolvastam:
„– Miért ölsz meg?
– Miért, nem a víz túlsó partján laksz? Barátom, ha ezen a parton laknál, gyilkos lennék, és becstelen lenne, hogy így megöljelek; de mivel a másik oldalon laksz, így hős vagyok és a tettem igaz.” (Pascal)
Megértettem. Aztán együtt dolgoztuk ki az ENSZ-hez írott levél végső változatát, amelyet később Király Károly is aláírt, és ettől a pillanattól kezdve Géza megérzése megcáfolhatatlan volt: a víznek számunkra ezután csak egy partja létezett, függetlenül attól, hogy egy-egy víznek melyik partján voltunk éppen, milyen földrajzi távolságok vagy éppen véleménykülönbségek választottak el olykor.
Sorsszerűen ellenségek lettünk volna – ő magyar, én román, tökéletesen alkalmasak arra, hogy elégtételt nyújtsunk ennek a történelmi őrületnek, ami nem tudom, hogy mikor, vagy valaha véget ér-e egyáltalán. Gondolkodás nélkül azt választottuk, hogy szembe megyünk az elrendeltetéssel, hogy elutasítjuk ezt a sorsot, hogy testvérien szeretjük egymást, és felmutatunk a történelemnek minderről egy másik elképzelést.
Sosem laktunk egy városban, de mindig tudtuk azt, hogy a másik egy karnyújtásnyira van, ha épp kezet akarunk fogni. 1985 után még csak nem is ugyanabban az országban éltünk, de mindketten tudtuk, hogy amikor arra lesz majd szükség, a minket elválasztó sok ezer kilométer egy pillanat alatt eltűnik.
Géza személye senkit nem hagyott közömbösen. Két részre osztotta a világot – egyesek barátjuknak választották, mások pedig ellenségüknek. De mi csak barátok tudtunk lenni, és egy barátsággal együtt jár mindig a barát összes ellensége is, de mindenik barátja nem. Beláttuk ezt a tényt, és úgy hajóztunk ezeken a vizeken, hogy eljátszottuk, nem vesszük észre, időnként milyen magasak az ellenséges hullámok.
Géza rendkívül nagylelkű ember volt. Nemcsak a barátain segített, hanem nagyon sok emberen is, akik borsot törtek az orra alá. Egyszer megkérdeztem, hogy miért járt közben, hogy egy bizonyos valaki megszerezzen egy állást? Csendesen ezt válaszolta: „Látod, Dorin, ebben az országban rengeteg idiótának jól megy sora, de ez az ember, aki rendkívüli képességekkel bír, munkanélküli.”
Géza naponta legalább tíz nagy feladatot forgatott a fejében. Nem zavarta, ha mások nem hittek a terveiben. Így született meg egy olyan intézmény is, ami évek múlva a magyar kultúra nagy dicsőségévé fog válni, a Janus Pannonius költészeti nagydíj. Amikor felhívott és a támogatásomat kérte a projekt beindításához, egy percig sem gondolkodtam.
Nagyon sajnáltam viszont, hogy másik barátunkkal, Konrád Györggyel megszakadt a barátsága. Legutóbb Nápolyban voltunk mindhárman együtt 2009-ben, ahol a berlini fal lebontása 30. évfordulójának ünnepén vettünk részt. Gyuri arra kért, hogy adjak Gézának egy tanácsot. Megtettem, bár tudtam, hogy ő régen máshogy döntött, hogy nincs visszaút.
Egyik beszédemben, amit a Magyar PEN Club egyik rendezvényén mondtam Budapesten, megjegyeztem, hogy hiányzik a teremből Konrád György. Néhány közös barátunk figyelmeztetett, hogy Géza meg fog sértődni… De nemhogy nem sértődött meg, hanem megköszönte. Amikor pedig Konrád meghalt, Géza nagy szomorúsággal közölte a hírt velem, és arra kért, hogy küldjem el neki a nápolyi közös képeinket.
A magyar kultúra kiváló nagykövete volt, páratlan kultúrdiplomata. Egyesek közönye, mások aljassága, az irracionális szabotázsok sora, a mindenféle pletykálkodások, az agresszív irigykedés, a koncentrált támadások sosem gyengítették, hanem erőt adtak neki. Elmúlásra ítélt dolgokat hozott vissza az életbe és vízre bocsátotta a kultúra nagy tűzerejű cirkálóját.
Nem minden halandónak van sorsa, egyeseknek csak élete van. Gézának sorsa volt. Mindenből ez derül ki, amit a halálhíre óta olvastam, ám a legmeghatóbb mégis Orbán Viktor miniszterelnök üzenete, aki Géza barátunkat saját szavaival jellemzi:
„Minden élet kő egy épületben.
Minden élet hang egy tenger által mormolt dalban,
sorsokból szőtt óriási szőnyeg,
Isten-szőtte óriási dallam.”
„Isten Veled, Géza!” – teszi hozzá Orbán. Úgy lenne igazságos, hogy így legyen!
Néhány évtizedes fényképeket hasonlítgatok össze újabbakkal. Sok minden változott. Csak a szemei maradtak ugyanolyanok: végtelen nyugtalanság van bennük. Karikás szemek, terveket szövő, megoldásokat kutató szemek, amelyek jobbá akarják tenni a világot. Van, amit lehet, és van, amit nem. De Géza azok közül való volt, aki úgy gondolta, hogy ha nem is tudja jobbá tenni a világot, legalább ne rosszabb állapotában hagyja itt.
Életem nagy fájdalma marad, hogy miután a testvéremet elrabolta ez a könyörtelen járvány, még azt sem engedi meg, hogy utolsó földi útjára elkísérjem. De Zsuzsi és Zsuzsika [a költő felesége és kislánya – a szerk.] tudják, hogy mindig mellettük álltam, fogtam a kezüket, és ez mindig így lesz ezután is, amikor csak szükségük van rám.
A barátom, aki leírta, hogy „A kés csupa vér, és a gyöngy csupa tinta”, nincs többé. De kitörölhetetlen marad a tinta, amellyel ragyogó írásait írta, és a vére is, amelyet mértéken felül áldozott azért, hogy láthassa megvalósulni a terveit, amelyek a lelkében voltak, olykor mint egy-egy mélyen a keblébe döfött kés.
2020. november
(Fordította: Farkas Wellmann Endre)
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.