Dorin Tudoran: A víz, amelynek csak egy partja van

2020. november 11., 16:14
Fotó: MTI/Mónus Márton

Amikor első alkalommal találkoztunk, úgy a nyolcvanas évek közepe felé, Géza eljött hozzám, kezében egy táskával, amelyből előhúzta a Mesterséges légzés című kötetem egyik példányát, ami Kolozsváron jelent meg 1978-ban. Arra kért, írjam alá neki. De nem egyszerűen autogramot adtam, hanem egy szívélyes ajánlást írtam, hiszen annak ellenére, hogy először találkoztunk, épp eleget tudtam róla.

Miután elolvasta és megköszönte a dedikációt, maga mellé tette a könyvet a kanapéra, majd a táskájából néhány ív papírt és egy jegyzetfüzetet vett elő. A zsebéből pedig egy öngyújtót. Azután megkérdezte, hogy van-e egy mosdótál vagy egy nagyobbacska edény a házban? Egy pillanatra zavarba jöttem, majd kihoztam neki a mosdótálat a fürdőszobából. Géza letette kettőnk közé a szőnyegre.

Elkezdett írni valamit a notesz első lapjára. Az üzenet végén arra kért, hogy én is írásban válaszoljak neki ugyanazon a noteszlapon. Válaszoltam. Miután teleírtuk az első lapot, Géza kitépte azt a noteszből, beletette a mosdótálba és meggyújtotta. Ez volt a beszélgetésünk rituáléja, míg a végére nem értünk.

Így „tárgyaltuk át” az első közös tervünket, egy őrült tervet a terror ellen, amiben éltünk a Ceaușescu Securitatéjának mikrofonjai között Romániában. Miután megértettem, hogy mit szeretne, megkérdeztem, hogy miért épp engem választott társul ehhez a projekthez, és miből gondolta, hogy igent mondok és guillotin alá hajtom a fejemet, vagy azt, hogy nem árulom el?

Géza felvette a könyvet a kanapéról, kinyitotta az ötödik oldalra és ezt írta egy noteszlapra: Olvasd el a mottót, amit a könyved elejére írtál! Elolvastam:

 

„– Miért ölsz meg?

– Miért, nem a víz túlsó partján laksz? Barátom, ha ezen a parton laknál, gyilkos lennék, és becstelen lenne, hogy így megöljelek; de mivel a másik oldalon laksz, így hős vagyok és a tettem igaz.” (Pascal)

 

Megértettem. Aztán együtt dolgoztuk ki az ENSZ-hez írott levél végső változatát, amelyet később Király Károly is aláírt, és ettől a pillanattól kezdve Géza megérzése megcáfolhatatlan volt: a víznek számunkra ezután csak egy partja létezett, függetlenül attól, hogy egy-egy víznek melyik partján voltunk éppen, milyen földrajzi távolságok vagy éppen véleménykülönbségek választottak el olykor.

Sorsszerűen ellenségek lettünk volna – ő magyar, én román, tökéletesen alkalmasak arra, hogy elégtételt nyújtsunk ennek a történelmi őrületnek, ami nem tudom, hogy mikor, vagy valaha véget ér-e egyáltalán. Gondolkodás nélkül azt választottuk, hogy szembe megyünk az elrendeltetéssel, hogy elutasítjuk ezt a sorsot, hogy testvérien szeretjük egymást, és felmutatunk a történelemnek minderről egy másik elképzelést.

Sosem laktunk egy városban, de mindig tudtuk azt, hogy a másik egy karnyújtásnyira van, ha épp kezet akarunk fogni. 1985 után még csak nem is ugyanabban az országban éltünk, de mindketten tudtuk, hogy amikor arra lesz majd szükség, a minket elválasztó sok ezer kilométer egy pillanat alatt eltűnik.

Géza személye senkit nem hagyott közömbösen. Két részre osztotta a világot – egyesek barátjuknak választották, mások pedig ellenségüknek. De mi csak barátok tudtunk lenni, és egy barátsággal együtt jár mindig a barát összes ellensége is, de mindenik barátja nem. Beláttuk ezt a tényt, és úgy hajóztunk ezeken a vizeken, hogy eljátszottuk, nem vesszük észre, időnként milyen magasak az ellenséges hullámok.

Géza rendkívül nagylelkű ember volt. Nemcsak a barátain segített, hanem nagyon sok emberen is, akik borsot törtek az orra alá. Egyszer megkérdeztem, hogy miért járt közben, hogy egy bizonyos valaki megszerezzen egy állást? Csendesen ezt válaszolta: „Látod, Dorin, ebben az országban rengeteg idiótának jól megy sora, de ez az ember, aki rendkívüli képességekkel bír, munkanélküli.”

Géza naponta legalább tíz nagy feladatot forgatott a fejében. Nem zavarta, ha mások nem hittek a terveiben. Így született meg egy olyan intézmény is, ami évek múlva a magyar kultúra nagy dicsőségévé fog válni, a Janus Pannonius költészeti nagydíj. Amikor felhívott és a támogatásomat kérte a projekt beindításához, egy percig sem gondolkodtam.

Nagyon sajnáltam viszont, hogy másik barátunkkal, Konrád Györggyel megszakadt a barátsága. Legutóbb Nápolyban voltunk mindhárman együtt 2009-ben, ahol a berlini fal lebontása 30. évfordulójának ünnepén vettünk részt. Gyuri arra kért, hogy adjak Gézának egy tanácsot. Megtettem, bár tudtam, hogy ő régen máshogy döntött, hogy nincs visszaút.

Egyik beszédemben, amit a Magyar PEN Club egyik rendezvényén mondtam Budapesten, megjegyeztem, hogy hiányzik a teremből Konrád György. Néhány közös barátunk figyelmeztetett, hogy Géza meg fog sértődni… De nemhogy nem sértődött meg, hanem megköszönte. Amikor pedig Konrád meghalt, Géza nagy szomorúsággal közölte a hírt velem, és arra kért, hogy küldjem el neki a nápolyi közös képeinket.

A magyar kultúra kiváló nagykövete volt, páratlan kultúrdiplomata. Egyesek közönye, mások aljassága, az irracionális szabotázsok sora, a mindenféle pletykálkodások, az agresszív irigykedés, a koncentrált támadások sosem gyengítették, hanem erőt adtak neki. Elmúlásra ítélt dolgokat hozott vissza az életbe és vízre bocsátotta a kultúra nagy tűzerejű cirkálóját.

Nem minden halandónak van sorsa, egyeseknek csak élete van. Gézának sorsa volt. Mindenből ez derül ki, amit a halálhíre óta olvastam, ám a legmeghatóbb mégis Orbán Viktor miniszterelnök üzenete, aki Géza barátunkat saját szavaival jellemzi:

 

„Minden élet kő egy épületben.

Minden élet hang egy tenger által mormolt dalban,

sorsokból szőtt óriási szőnyeg,

Isten-szőtte óriási dallam.”

„Isten Veled, Géza!” – teszi hozzá Orbán. Úgy lenne igazságos, hogy így legyen!

 

Néhány évtizedes fényképeket hasonlítgatok össze újabbakkal. Sok minden változott. Csak a szemei maradtak ugyanolyanok: végtelen nyugtalanság van bennük. Karikás szemek, terveket szövő, megoldásokat kutató szemek, amelyek jobbá akarják tenni a világot. Van, amit lehet, és van, amit nem. De Géza azok közül való volt, aki úgy gondolta, hogy ha nem is tudja jobbá tenni a világot, legalább ne rosszabb állapotában hagyja itt.

Életem nagy fájdalma marad, hogy miután a testvéremet elrabolta ez a könyörtelen járvány, még azt sem engedi meg, hogy utolsó földi útjára elkísérjem. De Zsuzsi és Zsuzsika [a költő felesége és kislánya – a szerk.] tudják, hogy mindig mellettük álltam, fogtam a kezüket, és ez mindig így lesz ezután is, amikor csak szükségük van rám.

A barátom, aki leírta, hogy „A kés csupa vér, és a gyöngy csupa tinta”, nincs többé. De kitörölhetetlen marad a tinta, amellyel ragyogó írásait írta, és a vére is, amelyet mértéken felül áldozott azért, hogy láthassa megvalósulni a terveit, amelyek a lelkében voltak, olykor mint egy-egy mélyen a keblébe döfött kés.

2020. november

 

(Fordította: Farkas Wellmann Endre)