Nyelvi barangolások (90.)
Az igekötők szerepe az, hogy módosítsák, megváltoztassák, egyben pontosítsák, gazdagítsák az ige jelentését. A jelentésmódosítás leginkább befejezettséget, kezdő jelleget, mozzanatosságot, tartósságot, folyamatosságot és további, sajátos jelentéstöbbletet fejezhet ki. Utóbbiak között megfigyelhető a zaklatott, tudatmódosított lelkiállapotot kifejező igekötős igék gyarapodása.
A be- igekötő lassan univerzálissá válik, szinte minden igéhez hozzátehető:
Vegyük példaként a beújít igét! Annyi mindent lehet beújítani, hogy szinte már nincs is más ige a sajtóban:
Érdekes, hogy a beújít bármennyire is mai, új igekötős igének tűnik, a nyelvjárásokban már van előzménye: Beújítottuk a palántát, tengerit is, ha nem jól kelt. A 2005-ben megjelent Debreceni cívis szótár anyagában találtam rá, a jelentése: A kiveszett palánta vagy kukorica helyére újat ültet.
A be- igekötő sajátos jelentésvilágában a következő főbb szerepek léteznek. Irányjelentésben befelé való irányulás: bebiciklizik a városba, beúszik a tóba, betör az üzletbe. Teljesség, totalitás: beutazza a világot, benövi a gaz, belázasodik, belát. Telítettség: bereggelizik, beszalonnázik, bepálinkázik, bezabál. De a fő szerepek mellett mellékszerepek is vannak. Ezek újabban alakulnak, ezért igekötős neologizmusoknak nevezzük őket. Leginkább ezekben az esetekben berzenkedik a nyelvérzék.
Furcsa irányok: bedönget, belop, betolong, belinkelődik (link segítségével bejut valamilyen internetes helyre), berosszalkodik, begonoszkodik. Furcsa teljességek: bealgásodik, beerdősödik, beiszaposodik, bekameráz, belámpáz. Furcsa telítettségek: bekólázik, befröccsözik, bedrogozik, bekábítószerezik, betép. Egyes példák talán már egyre kevésbé furcsaságok, mert beleilleszkednek a be- igekötő korábbi jelentésfunkcióiba.
Nádasdy Ádám figyelt föl arra, hogy a be- igekötő új funkciói között felbukkan vagy megerősödik a szubmerzív, azaz a cselekvésben való elmélyülést, illetve egy eltérő tudatállapotba való kerülést (abban való elmerülést) jelentő funkció. Mintha csak valamiféle nagy társadalmi szükséglet lenne a tudatállapot-váltás, szélsőségesebb esetben a transzba esés. Alappéldája a berévül: teljes révületbe esik. Korábban elegendő volt azt mondani: a sámán révül. Ma: berévül. A tudatállapot kérdése nyilván ennek a példának a kapcsán merült fel. Egyes új példák is beilleszthetők ebbe a jelentéskörbe: bealszik, behisztizik, beszomorkodik, beaggódik, becsajozik, beszigorít, bekeményít. Bár meglehet, hogy csak egyszerű túlzásról, nagyotmondásról van szó, hiszen folyamatosan szeretünk túlozni, fokozni, de az is lehet, hogy egy mélyebb, a már említett tudatállapot-váltásra utalnak ezek a jelentések. Sigmund Freud jó előre jelezte, hogy korunkban az egész világ kissé neurotikus. Carl Gustav Jung is megerősíti: „Napjaink ún. neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki régebben nem lett volna neurotikus. Ha olyan időben éltek volna, amikor az embert a mítosz még összekötötte az ősök világával, az átélt és nem csupán kívülről látott természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal” – írja Jung az Emlékeim című könyvében. S azóta nemhogy csökkent volna a neurotikusság, hanem éppen ellenkezőleg: fokozódott. Már továbbléptünk, az összetettebb pszichikus, lelki problémák korába. S ennek a pszichikai zűrzavarnak lehet nyelvi tükre az eltérő tudatállapotba való kerülést mutató, azt kifejezni kívánó be- igekötős igéink szaporodása. Hiszen, ha van egy jelenség, azt az ember ki szeretné fejezni. A nyelvi változásokat öntudatlan lélektani tényezők is okozzák. Amennyiben korunk a pszichikai betegségek korszaka, akkor azt valamiképpen a nyelv is tükrözi. És ez mozgatja az igekötős igék változásait, például azt, amit a sajtónyelvi példáink is mutatnak, hogy korábban elegendő volt azt mondani: elkábul és megőrül, ma inkább a tudatváltozást kívánják egyesek kifejezni azzal, hogy: bekábul, beőrül…
Január 23. és 24. között Vácon parkolt le a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi Sándor-emlékévre készült vándorkiállítása, amely szorosan kapcsolódik a nemrég közönség elé tárt Költő lenni vagy nem lenni című Petőfi-tárlat tematikai és szerkezeti célkitűzéseihez. Mindkét kiállítás felépítése azon az elven alapszik, hogy a híres költőt ne az életrajzi sajátosságai révén, hanem a költészetén és a hozzá közel álló tárgyakon keresztül ismerhessük meg.
„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő…” Tudjuk Shakespeare Ahogy tetszik című drámájából. „Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében…” Shakespeare felsorolja a jellemző szerepeket, amelyeket „hét korra” oszt: kisded, nebuló, szerelmes, katona, bíró, öregember és ismét gyermek… A tudományban is szokás egyes szerepeinket a színjátékhoz hasonlítani. Egyértelműen ilyenek a szertartások, a bírósági tárgyalás, de – bár nem szoktuk hangoztatni – az egyetem világa is tele van színjátékszerű szokásokkal.
Interjúsorozatom végén L. Simon Lászlóval, a Tokaji Írótábor fő szervezőjével, az ominózus kerekasztal-beszélgetés ötletgazdájával is megbeszéljük az előző interjúkban szóba kerülő témák némelyikét, azokat, amelyek a legfontosabbaknak tűnnek és amelyek sürgető megoldásokra várnak.
Az alább olvasható (tárca)novella 1920. január 3-án jelent meg az Esti Újságban. Egy alig huszonkét éves fiatalember, Fábry Zoltán követte el Stószon, aki az első világháború borzalmaival és sebeivel „felvértezve” készült a még mindig csak előtte álló nagybetűs Életre. Egy általa létrehozott műfaj, az emberirodalom megvalósítására, amely már nem tűri el a szépirodalmat, hiszen Rudolf Pannvitzcal hirdeti: „A kritika az igazság keresése.”
Golfütőkkel és fejszenyelekkel abálta egymást két család a csongrádi kompnál.
Vajon így készül az ebrudalt szalonna? Na, nem! Golfütőkkel és fejszenyelekkel nem szokás abálni. Az abál vagy abárol jelentése: (különösen zöldséget, gombát, hurkatölteléket, szalonnát) forró vízben puhít, fonnyaszt. A szerző talán az abriktol igére gondolt, melynek egyik jelentése beleillik a mondatba: ütlegel, ver, egyébként azt is jelenti, hogy oktat, betanít, fegyelmez, rendszabályoz, fenyít. Vagy esetleg: agyabugyálta?
Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai).
Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.