2023. augusztus 16., 08:24
Mara Kinga Villő: Magyarok Nagyasszonya (olaj, vászon, 80 × 60 cm, 2010) – Fotó: Farkas Dávid
Nyelvi barangolások, 119.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
László Gyulát és Németh Kálmánt negyvenéves barátság fűzte össze. Kapcsolatukat talán a közös sors, a hazától elszakított szülőföld alapozta meg. László Gyula Kőhalomban, Németh Kálmán Podolinban született. Németh Kálmán nagyapja asztalosmester volt. Művészetét a szepességi templomok reneszánsz oltárai, faszobrai, valamint a természet, a Tátra faóriásai ihlették. A család 1920-ban Ceglédre menekült. 1922-ben vásárolták meg Fót kisalagi részén a fenyvesekkel övezett házat (Béke út 31.). 1926-ban beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. 1929-ben kiállították Férfifej című alkotását, 1943-ban Fertőszentmiklóson felállították lengyel emlékművét, amiről beszámolt a lengyel rádió is. A második világháborúban katonai szolgálatot teljesített, 1946-ban sebesülten tért haza. 1947-től a Szépművészeti Múzeum restaurátora lett, 1962-ben restaurátorképző iskolát alapított. Saját művészi munkája mellett restaurálta a háború alatt megsérült fóti templom kazettáit, tervei alapján készültek a padok, valamint megfaragta Szent Lucentius római katonát ábrázoló ereklyetartót. 1979-ben halt meg. Életében a teljes elismertséget nem kapta meg, csakúgy, mint barátja, László Gyula. Halála után azonban Fót önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki, valamint utcát, iskolát neveztek el róla. Németh Kálmán szobrait, házát a városnak adományozta; ma ez a róla elnevezett emlékház.
A felvidéki Podolinból származó művész a népi fafaragók hagyományait követte és örökítette, s mint oly sokan a hagyománykövetők, hagyományőrzők, a 20. század történeti stílusáramlataiban, stíluskavalkádjában akarata ellenére magára maradt. Pedig „a magyar művészettörténetben tiszta, töretlen műalkotásokat hozott létre. Műfajának különleges és egyedülálló képviselőjévé vált” – írja róla a nemrég elhunyt Prudzik József festőművész, restaurátor. Önálló munkái mellett a Szépművészeti Múzeum vezető restaurátoraként számos értékes faragást mentett meg. De emlékezzünk arra is, hogy nemcsak szobrász volt, hanem bölcselő-gondolkodó, akár azt is mondhatnánk, költő. Tömör, aforisztikus gondolatait fába is véste. A szó legszorosabb értelmében volt „versfaragó”, s mint olyan, minden betűt alaposan meg kellett gondolnia, hiába faragni ugyanis nemcsak fölösleges, hanem fáradságos is. Németh Kálmán tehát tömör nyelvi formákból teremtett költészetet. Ékes betűkkel fatáblára rótt szövegeiből néhányat lejegyeztem.
Házának ajtajában ez fogad: Üdvözlégy idegen.
Élettörténete különféle faragásaiból így rakható össze:
- Podolin szülőföldem, zordon Kárpát. Kiüldözték szegény fiát. Hontalan lett hazájában, itt kesereg magányában.
- Vagyok inkább üldözött, éhes farkas, mint vályúhoz kötött barom.
- Bűneim. Gyilkosa voltam millió tetűnek, loptam száraz kenyeret és vizet. Visszaloptam az életem. 1944–1945–1946
- Hál Isten a művészek névsorából töröltek, az adóhivatal számon tart.
- Szólj madaram időben, hogy búcsúzzam barátaimtól.
- Szent Mihály lován vágtatok, hátamon öngyilkos fajtám gyalázata. Gyí, lovam, tán még befogad az édes anyaföld.
A fába rótt versek egy része a művész vallomásait, ars poeticáját tartalmazza:
- Nem lát, csak sír szemem. Csak jajszót hall fülem. Nem szól szám, de minden bűnöm, bánatom, imám, átkom fába rovom.
- Szeretem a fűzfát, mert vesszejéből fonok strófát.
- Te Jóisten, én megfaragtalak fából. Faragj belőlem is embert, de ne fából.
- Gyökértelen száraz fáim új gyökeret vernek dalban, szívben, temetőben.
- Vésőm! Ha fából faragtam versemet, pogányt vagy istenest, vésőm a csomót is kettévágta, de kicsorbult, amikor pénzért faragtam.
A fába faragott vers szinte magával hozza az aforisztikus tömörséget. A fafaragó aforizmái (életbölcsességei):
- Nem félek az istentől, sem a haláltól, csak az embertől.
- Sok templomot és börtönt építettünk, jobbak azért mégsem lettünk.
- Minden barátság annyit ér, mint amekkora a megosztott kenyér.
- Nem lehet úgy élni, mindég félni, nem remélni.
- Legyen óvatos a tiszta értelem, mert legyőzi a buta erőszak.
- Igazmondásra igazmondással lehet nevelni.
- Jöjj és tanulj, menj és taníts!
- Mondá az úr: a vadállatot megszelídítem, az emberrel nem bírok.
- Kinek madár kalitból énekel, dicséretet nem érdemel.
- Felesleges az imádság ott, ahol nincs értelem.
- Sok ember célba ért céltalanul.
- Ki holt anyagból remeket mível, fel nem mérhető. De ki élőt elpusztít, embernek nem számít.
- Dogma itt, dogma ott, dög ma itt, holnap ott.
- Tisztelet az utcaseprőnek, mert elsöpri a kultúrember szemetét.
- Az ember Istent keres, nem találja. Farag magának, azt imádja.
Vannak címes aforizmái is:
- A bűn. Az embernek sok bűne van. Ez mind nyer bocsánatot. A hazaárulás soha.
- Átok. Aki mástól elveszi a napot, ne lássa a holnapot.
Külön kiemelhetők Németh Kálmán hazafias gondolatai:
- Szép patinás magyar nevet vettél, érte a hazának becsülettel fizetni elfelejtettél.
- Annyi vész után csoda, hogy van hazám!
- Egy nemzet élete életmódjától függ.
Művészetének, felfogásának legtömörebb összefoglalása egy fába fogalmazott nemzetiszínű szivárvány, s alá vésve:
- A nagy vihar után az én szivárványom fennakadt egy gledícsián.
A gledícsia: lepényfa, akáchoz hasonló tövises fa. Gleditsch német botanikusról kapta nevét.
Az 1980-as évek elején jártam először a fóti házban, akkor még élt felesége, Edit néni, aki nagy szeretettel mutatta meg a házat. Egy, a házban látott idézet még sokáig elkísér:
- Rég volt. Sok szegény legény járt itt. Ittak, sírva vigadtak, többet sírtak, mint vigadtak.
Egy másik költő, az újpesti Berda József így jellemezte:
Te fába faragod értelmed, érzelmed,
s a meghalt fa kezed által újra éled.
Ne csüggedj, higgy hited szerint;
e nélkül nem élhet, nem loboghat
e földön a lélek!
Végül térjünk vissza a barát, László Gyula költői ihletettségű írásához: „Ezek a sorok eddig csak a szobrászt ünnepelték, de nem lenne méltó dolog, ha megfeledkeznénk alkotótársáról, a fáról. Abban a világban, amelyet közénk hoz, fából volt minden, akárcsak a régi emlékeinkben. Fa a bölcsőnk, asztalunk, a koporsónk és a fejfánk. Élő anyag, növekszik, nyújtózik, ágazik és évgyűrűk gyűlnek benne, mint az embereken az idő ráncai. Az emberi élet és a fa élete áthatják egymást, s ebből a nászból születnek szobrai, az élő szobrok.”
Irodalom: Büki Attila szerk.: Németh Kálmán: Fába vésett gondolatok. Fót nagyközség önkormányzata (2003)
