László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
László Gyulát és Németh Kálmánt negyvenéves barátság fűzte össze. Kapcsolatukat talán a közös sors, a hazától elszakított szülőföld alapozta meg. László Gyula Kőhalomban, Németh Kálmán Podolinban született. Németh Kálmán nagyapja asztalosmester volt. Művészetét a szepességi templomok reneszánsz oltárai, faszobrai, valamint a természet, a Tátra faóriásai ihlették. A család 1920-ban Ceglédre menekült. 1922-ben vásárolták meg Fót kisalagi részén a fenyvesekkel övezett házat (Béke út 31.). 1926-ban beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. 1929-ben kiállították Férfifej című alkotását, 1943-ban Fertőszentmiklóson felállították lengyel emlékművét, amiről beszámolt a lengyel rádió is. A második világháborúban katonai szolgálatot teljesített, 1946-ban sebesülten tért haza. 1947-től a Szépművészeti Múzeum restaurátora lett, 1962-ben restaurátorképző iskolát alapított. Saját művészi munkája mellett restaurálta a háború alatt megsérült fóti templom kazettáit, tervei alapján készültek a padok, valamint megfaragta Szent Lucentius római katonát ábrázoló ereklyetartót. 1979-ben halt meg. Életében a teljes elismertséget nem kapta meg, csakúgy, mint barátja, László Gyula. Halála után azonban Fót önkormányzata díszpolgári címet adományozott neki, valamint utcát, iskolát neveztek el róla. Németh Kálmán szobrait, házát a városnak adományozta; ma ez a róla elnevezett emlékház.
A felvidéki Podolinból származó művész a népi fafaragók hagyományait követte és örökítette, s mint oly sokan a hagyománykövetők, hagyományőrzők, a 20. század történeti stílusáramlataiban, stíluskavalkádjában akarata ellenére magára maradt. Pedig „a magyar művészettörténetben tiszta, töretlen műalkotásokat hozott létre. Műfajának különleges és egyedülálló képviselőjévé vált” – írja róla a nemrég elhunyt Prudzik József festőművész, restaurátor. Önálló munkái mellett a Szépművészeti Múzeum vezető restaurátoraként számos értékes faragást mentett meg. De emlékezzünk arra is, hogy nemcsak szobrász volt, hanem bölcselő-gondolkodó, akár azt is mondhatnánk, költő. Tömör, aforisztikus gondolatait fába is véste. A szó legszorosabb értelmében volt „versfaragó”, s mint olyan, minden betűt alaposan meg kellett gondolnia, hiába faragni ugyanis nemcsak fölösleges, hanem fáradságos is. Németh Kálmán tehát tömör nyelvi formákból teremtett költészetet. Ékes betűkkel fatáblára rótt szövegeiből néhányat lejegyeztem.
Házának ajtajában ez fogad: Üdvözlégy idegen.
Élettörténete különféle faragásaiból így rakható össze:
A fába rótt versek egy része a művész vallomásait, ars poeticáját tartalmazza:
A fába faragott vers szinte magával hozza az aforisztikus tömörséget. A fafaragó aforizmái (életbölcsességei):
Vannak címes aforizmái is:
Külön kiemelhetők Németh Kálmán hazafias gondolatai:
Művészetének, felfogásának legtömörebb összefoglalása egy fába fogalmazott nemzetiszínű szivárvány, s alá vésve:
A gledícsia: lepényfa, akáchoz hasonló tövises fa. Gleditsch német botanikusról kapta nevét.
Az 1980-as évek elején jártam először a fóti házban, akkor még élt felesége, Edit néni, aki nagy szeretettel mutatta meg a házat. Egy, a házban látott idézet még sokáig elkísér:
Egy másik költő, az újpesti Berda József így jellemezte:
Te fába faragod értelmed, érzelmed,
s a meghalt fa kezed által újra éled.
Ne csüggedj, higgy hited szerint;
e nélkül nem élhet, nem loboghat
e földön a lélek!
Végül térjünk vissza a barát, László Gyula költői ihletettségű írásához: „Ezek a sorok eddig csak a szobrászt ünnepelték, de nem lenne méltó dolog, ha megfeledkeznénk alkotótársáról, a fáról. Abban a világban, amelyet közénk hoz, fából volt minden, akárcsak a régi emlékeinkben. Fa a bölcsőnk, asztalunk, a koporsónk és a fejfánk. Élő anyag, növekszik, nyújtózik, ágazik és évgyűrűk gyűlnek benne, mint az embereken az idő ráncai. Az emberi élet és a fa élete áthatják egymást, s ebből a nászból születnek szobrai, az élő szobrok.”
Irodalom: Büki Attila szerk.: Németh Kálmán: Fába vésett gondolatok. Fót nagyközség önkormányzata (2003)
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.
Alan Sokal fizikus 1996-ban a Social Text című tudományos lapban közölt cikkparódiával lerántotta a leplet a természettudományos és más ködös fogalmakkal zsonglőrködő társadalomkutatókról. Elismert amerikai és francia szerzők fordulataiból rakott össze értelmetlen szöveget, amelyet a lap szerkesztői értelmesnek vélve megjelentettek. Ez nevezik azóta Sokal-afférnak.