Nyelvi barangolások 61.
A magyar tájon barangolva, hallgatva az emberek beszédét, beindul az ember felfedező ösztöne, hiszen szinte mindig fölfigyelhetünk eddig észre nem vett, le nem jegyzett és nem elemzett nyelvi sajátosságokra. Nem is létezik ennél nagyobb öröm és siker az antropológus nyelvész számára. De az is előfordul, hogy elődeink fölfedeztek, leírtak már valamilyen nyelvi jelenséget, de azután nem vált a nyelvtudomány részévé, nem került be a nyelvtanokba. Ha ilyesmit találunk, a szakma sokszor csak legyint: egyedi, elszórt, tehát jelentéktelen nyelvi jelenségről van szó, nem a rendszer része, nem érdemes ezzel foglalkozni. (És közben mennyi érdektelen dologgal foglalkoznak, érdemes böngészni a doktori értekezések témáit.) Pedig ki tudja, milyen mélyre vezetnek vissza, milyen titkokat rejtenek a nyelvi régiségek. Most két ilyet mutatok be. Mindkettőt leírták már elődeink, de azután senki nem foglalkozott velük.
Az iskolában, nyelvtanórán szó esik a kicsinyítésről vagy becézésről. A tankönyv bemutatja a legfontosabb kicsinyítő képzőket: cska/cske, ka/ke, i, csi, csa/cse, de nem hangsúlyozza eléggé, hogy a magyarban több tucat (!) kicsinyítő képző van, ami mégiscsak jelenthet valamit – például rámutathat népünk kedveskedő-becéző hajlamára, a szeretetnyelvre. Itt és így válna élővé a nyelvtan, a nyelvtanóra, de erről sem a tananyagban, sem a tanárok felkészítésében szó sem esik. Ezt igyekszem most két sajátos, a régiségben, a nyelvhagyományban kimutatható, de ma is létező nyelvi megoldás bemutatásával pótolni. Horger Antal A magyar nyelvjárások című munkájában (1934) leír egy sajátos magyar nyelvi kicsinyítést. Simonyi Zsigmond a Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon című munkájában (1895) pedig egy nagyon sajátos magyar nyelvi nagyítást.
Horger Antal ezt írja: „a nép nyelvében helyenként napjainkig megőrződött a becézésnek talán legősibb módja, a személyneveknek és személyt jelentő közneveknek a megszólításkor való egytagúvá csonkítása.” Példái a következők:
*Halmágy, Szakadát: Any, kérök kinyeret. Héj ap, fusson innet! (anya, apa), Hua mégy Ján? (János), Te Pis (Pista), te Pé (Péter). Ugyanígy Győ ~ Győr! (György), Ka! (Kata), I ~ Il (Ilona), Sá! (Sári), Ann (Anna), só (sógor), tá (társ, pajtás).
*Bece, Istvánháza, Bükkös (állatneveken is): Héj Pi! (Pista), héj Ká! (Kati), héj Má (Marci), héj Bá (Bodor), héj Pá (Pajkos), héj Ré (Rendes), héj sá (sógor).
Horger hozzáteszi: „Egyes ilyenek néha Udvarhely m. délibb községeiben és a csángó Hétfaluban is hallhatók, sőt az ugyanilyen eredetű bá és né ~ nén mindenütt járatosak az egész Székelyföldön, mégpedig már nemcsak megszólításkor, hanem egyébkor is.”
*Székelyföld: bá, né (nén) (azaz bácsi, néni, néném)
Utóbbit talán mindannyian ismerjük, és eszünkbe sem jutna a régiségbe visszavezetni: Pista bá, a nőkre (nénikre) utaló forma viszont már jóval ritkább lehet: Náncsi né, nén… Viszont az egész eljárás, a szórövidítés, szócsonkítás (voltaképpen elindulás a mozaikszó felé) előfordul manapság is. Különösen a hosszú, háromtagú nevek esetében gyakori a kezdőbetűkkel alkotott mozaikszó: Emzépé (MZP).Temesi Ferencnél szerepel Kat, Kati, Katalin helyett. Vámos Miklós Váltás című novelláskötetében Péter és Emília: Pé és Em.
Kicsinyítés után nagyítás. Kicsinyítő képzőkről valószínűleg sokan hallottak, node nagyítótóról, pontosabban nagyító képzőről? Utoljára Simonyi Zsigmond határozott meg ilyet. Siményi az ók/ők képzőt tartja nagyító jelentésűnek. Szerepelhet keresztnevekben, rokonságnevekben, állatnevekben, gúnynevekben, de nagyító értéke akkor a legnyilvánvalóbb, amikor testrésznevekhez járul:
*szemők: nagy szemű, pofók, pufók: nagypofájú, hasók: hasas, fülők: nagyfülű, orrók: nagyorrú, szájók: nagyszájú, pohók: pohos, potrohos, tagók: nagytagú, tagbaszakadt, monyók: nagy tojású… A Czuczor—Fogarasi-szótár is ismeri: „Igen nagy monyu. Az ók mint képző némely szókban nagyitást jelent, pl. pirók igen piros, pofók nagy pofáju, ajók, vastag, nagy ajakú, szemők, nagyszemü”. A példák egy része Csíkból és Miskolcról származik.
És lássuk a többi nagyítást:
*keresztnevek: Erzsók, Istók, Ilók, Mihók, Annók, Janók, Bertók.
Az Árpád-korban a latinból átkerült Bartholomaeus keresztnév Bartalan ~ Birtalan ~ Bertalan változatokban élt. Népszerűvé vált lerövidült Bart- ~ Bert- ~ Birt- és -ók képzővel ellátott alakja később apanévi családnévvé vált. Hajdú Mihály szerint az -ók kicsinyítő képző, Simonyi szerint nagyító. Szerintem ide a nagyító jelleg illik jobban. Bartók: a nagy (öreg) Bart, s később átvonódott a leszármazottra is: Bartók ~ Birtók ~ Bertók nevű személy fia, leszármazottja. De van a nyelvben egy olyan törvényszerűség is, mely szerint az ősi szavak/toldalékok magukban foglalják ellentétüket is, vagyis Hajdú Mihálynak is igaza lehet, s a Bartók jelentése önmagában: Bartók személy fia, leszármazottja.
*rokonsági szók: anyók, anyjók, apók
*állatnév: Pirók (Pirkó)
*gúnynév: pirók: hirtelenszőke (ember, tehén, ökör), ripók, ripők, rüpők: az egyik felfogás szerint német Ripl, Rüpel, Rüprecht magyarosítása, egyúttal megfeleltetése a magyar alaktannak.
És még további szavak jöhetnek gyanúba:
*pillók: nagy pillér
*hernyók (nagy hernyó)
*cserebók (cserebogár)
*cubók, cobók, cubák, cobok: szárnyas állat combja (leginkább Erdélyben)
*csombók, csimbók (sőt: bincsók): nagy csomó
A most előkerült monyók és ripők szavunk művelődés- és nyelvtörténete annyira érdekes, hogy sorozatomban külön is fogok velük foglalkozni.
Antropológiai nyelvészeti, de akár nyelvrégészetinek mondott kutatásunk arról győzhet meg bennünket, hogy nyelvünkben nagyon ősi, szinte máig rejtve maradt régies nyelvtani jelenségek találhatók; ezek egy részét elfeledtük, még akkor is, ha voltak nyelvészek, akik már találkoztak ezekkel jelenségekkel, sőt le is írták azokat (nagyító képzők); mások pedig változatlanul élnek tovább, sőt egészen mai jelenségnek gondolnánk őket (rövidítéses kicsinyítés).
