Nyelvi barangolások, 109.
A magyar vers háromszólamúsága
Az iskolában megtanuljuk, hogy van időmértékes és van hangsúlyos verselés. Kicsit mélyebben: klasszikus vagy magyaros. Vagy: kötött és szabad. És egészen pontosan: rímes-időmértékes, azaz klasszikus vagy deákos, azután hangsúlyos vagy magyaros, majd ezt követően vegyes, azaz nyugat-európai, illetve keresztezett, szimultán, kevert és ötvözött, illetve szabad verselés (szabadvers). Elvben ismernünk kellene a klasszikus verselés alapsorát, a hexametert, illetve a hexameter és a pentameter összekapcsolásával létrejövő disztichont. De itt már valószínűleg sokakat elvesztettünk.
A verstan az a terület, amelyet nemcsak az irodalmárok, de a zenészek és a nyelvészek is fontosnak tartanak. Ez már eleve három szólam. Biztos nem véletlen, hogy a magyar verstan születésénél komoly szerepe volt a zenélő Fogarasi János jogásznak, nyelvésznek, és fontos verstani ajánlásokat tett a zenetudós Kodály Zoltán is (A magyar népdal strófaszerkezete, 1906; Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers, 1993). Kodálynál folyamatosan megjelenik a nyelv is. Különösen a magyar nyelv (zenei) hangzását kívánta védeni. De a nyelvészek is szívesen fordultak a verstan felé. Megemlítendő Gáldi László verstana (Ismerjük meg a versformákat!, 1987). A vers ritmikája foglalkoztatta Fónagy Ivánt (A költői nyelv hangtanából, 1958) és Petőfi S. Jánost. Persze azért főleg az irodalmároké maradt a főszerep, így például kiváló, hasznos verstana van Horváth Jánosnak, Vargyas Lajosnak (A magyar nyelv ritmusa), Hegedűs Gézának (A költői mesterség), Kecskés Andrásnak (A magyar vers hangzásszerkezete), Szepes Erikának és Szerdahelyi Istvánnak (Verstan), Szuromi Lajosnak (A magyar hexameter és a magyar disztichon).
Ha elolvassuk Vargyas Lajos munkáját, és Kodály Zoltánnak az ahhoz fűzött megjegyzéseit, akkor megnyugodhatunk, nem csak bennünk van a hiba, ha nem értünk mindent pontosan. A hangsúlyos verselésben magam is problematikusnak éreztem a tagolást. Nagy hatással volt rám Vargyas Lajos Magyar vers – magyar nyelv (1966) című könyve, amelyben bevezeti a „relatív szólamtagolást” (szó- és szólamátvágást), ami szerinte a magyar ritmus „alaptörvénye”. A magyar ritmusban a hosszú mondattani szerkezet lassítással vagy nekiiramodással kiegyenlítődik. A szavak eleje gyorsabb, mint a vége, a hosszabb szavakat gyorsítva ejtjük. Ugyanilyen felszabadító hatással voltak rám Kodály Zoltán zenei nyelvi megjegyzései. Szombathelyen megismerkedtem Szabó Csaba kevesek által ismert remek munkájával: Adalékok a népzene prozódiájához (2003). Ebben azt olvasom: a magyar zenei prozódiatan kidolgozatlan, külön úton járnak a verstani és zenei vizsgálatok.
Ezt a külön utat kívánta most egységesíteni Deák-Sárosi László A háromszólamú vers című munkájában, amelynek alcíme még többet ígér: Új magyar verstan. Az ő háromszólamúsága: az időmérték, a hangerő és a dallam. Deák-Sárosi László ugyanis zenész (gitárművész), irodalmár (verseket is ír), és alkalmazott nyelvészetből doktorált. Biztos vagyok benne, hogy művét sokan fogják vitatni: de egy tény, hogy sok új gondolattal állt elő. Először is két konkrét előzményt említ: a 19. századi Fogarasi Jánost, valamint László Zsigmondot (pl. Ritmus és dallam. A magyar vers és ének prozódiája, 1961). Deák-Sárosi László megközelítését dallamhangsúly-elméletnek nevezte el. Elképzelését 2021-ben a Magyar Szemiotikai Társaság egri konferenciáján mutatta be, és ezért közreadtuk a Milyen jelrendszereket használunk? című kötetben (Balázs Géza–Pölcz Ádám–Terdikné Takács Szilvia szerk., Budapest, 2022). Ezt követően két tanulmányát megjelentettük a 150 éves Magyar Nyelvőrben: Dallamhangsúly a magyar versben; Anapesztus vagy daktilus? (2022/3. szám); Petőfi Sándor Szeptember végén és Áprily Lajos Március című versének ritmusáról (2023/2. szám).
Deák-Sárosi László könyvének alapkoncepciója: a magyar nyelv természetes eszköztárában meglévő hangerőhangsúly (ezt minden nyelvész ismeri), és a már kevéssé figyelembe vett dallamhangsúlyok átgondolt nyomatékrendszerben való érvényesítése. A 19. században Fogarasi János figyelt fel arra, hogy nyelvünkben a hangerő mellett a hang/szótag magasabb vagy mélyebb ejtése is hangsúlyokat képez. László Zsigmond ennek nyomán az emelkedő nyomatékokat vette figyelembe. Vargyas Lajos üdvözölte is az „áthidaló dallamemelkedőt”. Ennek lényege: „azokat a szótagokat, amelyek a természetes nyelvi prozódia szerint hangsúlyosak, de az ütemezésben nem esnek hangsúlyos helyre, egyszerűen az alaphanghordozásnál valamivel magasabban kell ejteni. A magasabb ejtés is egyfajta hangsúly, értelmi kiemelést eredményez, de ha nem társul dinamikus hangerőtöbblettel, akkor nem szabja át a vers alaplüktetését”. Deák-Sárosi egyébként a következő gondolatból indult ki: „A magyar verselés és verstan központi, mindmáig megoldatlan kérdése a versszöveg ritmikus megszólaltatása, méghozzá anélkül, hogy az az értelmi tagolás rovására menne. Másként mondva a tét az értelmi és a pusztán metrikai hangsúlyok érvényre juttatása rossz prozódiai tagolás nélkül.” Deák-Sárosi László Zsigmond „áthidaló dallamemelkedő” elképzelését fejlesztette tovább: „Három fontos összetevővel bővítettem az 1961-ben útjára bocsátott koncepciót. Egyrészt a dallamhangsúlyt kiterjesztettem a dallamereszkedőre, ami megfigyelésem szerint a magyar nyelvben úgy képez pusztán metrikai hangsúlyt, hogy az nem lesz egyben értelmi hangsúly is, csak szókezdő szótag esetén. Másrészt a dallamhangsúlyok meglétét a magyar nyelvben példák és mérések értékével igazoltam. Harmadrészt az új koncepció alapján a teljes verstan újragondolásába fogtam, a ritmuselvek és versrendszerek alapjainak újrafogalmazásával, elemzésekkel…” Hogy még világosabb legyen, egy másik tanulmányából is idézem összefoglalóját: „A vers háromszólamúsága az időmérték, a hangerő és a dallamlejtés hármasságát, illetve a három hangsúlytípus párhuzamos érvényre juttatását jelöli, mint az egymás fölötti szólamokét például a kórusművekben.”
Az 512 oldalas munka: elméleti rész, gazdag példatár, valamint az interneten elérhető hangfelvételek tehát mostantól mindenkinek a rendelkezésére állnak. Külön öröm számomra, hogy Deák-Sárosi László a gyakorlatba is átvitte elképzeléseit. Mintaversek intonációs (ő úgy mondja: recitálós) hangsúlyozással való elmondását kérte versmondóktól, köztük az Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóitól, így nem csak elméletben tanulmányozható elképzelése.
(Deák-Sárosi László: A háromszólamú vers – Új magyar verstan. Példatárral és hangzó példatárral, Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2023)
