2023. augusztus 03., 08:36
Fecsó Szilárd: No 26. (karton, cianotípia, vegyes technika, 70 × 100 cm, 2020)
Nyelvi barangolások, 117.
Alan Sokal fizikus 1996-ban a Social Text című tudományos lapban közölt cikkparódiával lerántotta a leplet a természettudományos és más ködös fogalmakkal zsonglőrködő társadalomkutatókról. Elismert amerikai és francia szerzők fordulataiból rakott össze értelmetlen szöveget, amelyet a lap szerkesztői értelmesnek vélve megjelentettek. Ez nevezik azóta Sokal-afférnak.
George Orwell nyomán írja Noam Chomsky, a világhírű amerikai nyelvész bizonyos tudományos gondolkodásmódra, érvelési módra utalva: „olyasfajta maszturbációs fantáziáláshoz hasonlít, amelyben a tények világa aligha számít…” Ezt idézi Alan Sokal és Jean Bricmont Intellektuális imposztorok című könyvében (2008), amelyben a korábbi Sokal-affér nyomán a posztmodern gondolkodás, az ismeretelméleti, kognitív és kulturális relativizmus, a „ködös korszellem” megszállottjait leplezik le. Kiemelten foglalkoznak a posztmodern világába sorolható társadalomtudósok által használt tudományoskodó, ám üres nyelvezettel. Mi jellemzi ezt a nyelvezetet?
- misztifikáció; szándékosan, bár lehet, hogy puszta tudatlanságból fakadóan homályos nyelvezet; zavaros gondolkodás, intellektuális zavarosság; különösen a természettudományból átvett tudományos fogalmak helytelen használata, amelyeket a természettudós (fizikus) helyből cáfol, de a társadalomtudomány kritikátlanul elfogad
Sokal és Bricmont szerint a bemutatott, a társadalomtudományokban sztárolt szerzőknek (Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Bruno Latour, Jean Baudrillard, Gilles Deleuze, Félix Guattari, Paul Virilio, de szóba kerül Jacques Derrida is) halvány gőzük sincs azokról a (természet)tudományos fogalmakról, amelyeket használnak, csak dobálóznak velük. Néhány gondolat a könyvből:
- Lacan rendkívül homályosan fogalmaz és sokszor még a nyelvtannal sem törődik;
- Kristevának ködös elképzelései vannak arról a matematikáról, amire hivatkozik;
- a tudományos terminológia egy nem-tudományos, hanyag szóhasználattal keveredik, vajon mi maradna Baudrillard gondolataiból, ha megfosztanánk őket a verbális álruhától;
- hihetetlennek találjuk, hogy azt a Viriliót, aki tudatosan kimásolt egy olyan gondolatot, melyet nyilvánvalóan nem ért, azután hozzáfűzött egy tökéletesen légből kapott megjegyzést, a szerkesztők, kommentátorok és olvasók képesek komolyan venni…
És ezeket a szerzőket, akik megbuknának a természettudományos vizsgán, társadalomtudományos lapokban, tudományos fórumokon, így a magyar egyetemeken is rendszeresen és kritikátlanul idézik. Az „intellektuális imposztorok” stílusát a szerzők így jellemzik:
- áltudományos szócséplés; a „legtökéletesebb példája az írói hasmenésnek… és az égvilágon semmit se jelent”; nyelvtanilag helyes, ám teljesen értelmetlen mondatok keveréke; a szójátékok átveszik a társadalmi valóság szigorú ellenőrzésének szerepét…
A jelenség egyébként már többeknek feltűnt: „sokakat bosszant a posztmodern diskurzus arroganciája és üres fecsegése, valamint egy olyan szellemi közösség látványa, ahol mindenki olyan mondatokat ismételget, melyeket senki sem ért”. A szakzsargont ráerőltetik az egyetemistákra: „A diákok csak olyan szövegek ismételgetését és továbbszínezését tanulják meg, melyeket aligha értenek”. A szakzsargon manipulálásával tudományos karriert csinálnak, ami nem használ a tudománynak: „a felfuvalkodott zsargon használatához kötődő elitizmus steril vitákba zárja az értelmiséget, elszigeteli őket azoktól a társadalmi eseményektől, amelyek az elefántcsonttornyukon kívül történnek”.
De melyek ezek a kitüntetett, homályos nyelvezettel élő tudományok? A posztmodernizmus körében jelentkező társadalomtudományi irányzatok: dekonstruktivizmus, feminista episztemiológia, ismeretelméleti relativizmus, ideértve a multikulturalizmus és a politikai korrektség, újabban pedig az eltörléskultúra ideológiáját, amely szinte teljesen áthatja az utóbbi évtizedben a progresszív vagy baloldali bölcsészetet.
Az eredmény pedig azontúl, hogy elfordulnak a tények világától, „időpocsékolás a bölcsészettudományokban”, sőt valamiféle tudományvallás, vagyis szekuláris miszticizmus létrejötte. Az olvasók, a követők a megfeleléskényszer és a tudományos teljesítmény mérése miatt „szent szövegeknek” tekintik a sztárolt szerzőket és témákat, mániákusan követik, hivatkozzák őket. Ismert az akadémiai (egyetemi) életmód törvénye: „a nagyágyúkkal szemben lehetetlen túlzásba vinni a hízelgést”, az önálló gondolkodás és a puszta logika helyett egyre inkább a tekintélyre való hivatkozás lép előtérbe. És előbb-utóbb az „egyetemeken tanított és vitatott gondolatok – még a leghomályosabbak is – hatásukban idővel átlépik az akadémikus falakat”. A végső következmény pedig az, hogy a tudomány befelé fordul, önmagával foglalkozik; elveszíti társadalomsegítő szerepét, sőt eltűnhet a különbség a tudomány–áltudomány között. Ennek jelei már ma is megmutatkoznak: az emberek többsége az áltudomány aktív fogyasztója. Az „áltudományos szócséplés” a tudomány küldetésének, szerepének a feladásához vezet.
Ezért kellene visszatérni a tudományokban a társadalmi felelősséghez, a tiszta beszédhez, a logikus nyelvezethez; s ehhez tudna segítséget nyújtani a jó stílusú tudományos ismeretterjesztés.
