Alan Sokal fizikus 1996-ban a Social Text című tudományos lapban közölt cikkparódiával lerántotta a leplet a természettudományos és más ködös fogalmakkal zsonglőrködő társadalomkutatókról. Elismert amerikai és francia szerzők fordulataiból rakott össze értelmetlen szöveget, amelyet a lap szerkesztői értelmesnek vélve megjelentettek. Ez nevezik azóta Sokal-afférnak.
George Orwell nyomán írja Noam Chomsky, a világhírű amerikai nyelvész bizonyos tudományos gondolkodásmódra, érvelési módra utalva: „olyasfajta maszturbációs fantáziáláshoz hasonlít, amelyben a tények világa aligha számít…” Ezt idézi Alan Sokal és Jean Bricmont Intellektuális imposztorok című könyvében (2008), amelyben a korábbi Sokal-affér nyomán a posztmodern gondolkodás, az ismeretelméleti, kognitív és kulturális relativizmus, a „ködös korszellem” megszállottjait leplezik le. Kiemelten foglalkoznak a posztmodern világába sorolható társadalomtudósok által használt tudományoskodó, ám üres nyelvezettel. Mi jellemzi ezt a nyelvezetet?
Sokal és Bricmont szerint a bemutatott, a társadalomtudományokban sztárolt szerzőknek (Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Bruno Latour, Jean Baudrillard, Gilles Deleuze, Félix Guattari, Paul Virilio, de szóba kerül Jacques Derrida is) halvány gőzük sincs azokról a (természet)tudományos fogalmakról, amelyeket használnak, csak dobálóznak velük. Néhány gondolat a könyvből:
És ezeket a szerzőket, akik megbuknának a természettudományos vizsgán, társadalomtudományos lapokban, tudományos fórumokon, így a magyar egyetemeken is rendszeresen és kritikátlanul idézik. Az „intellektuális imposztorok” stílusát a szerzők így jellemzik:
A jelenség egyébként már többeknek feltűnt: „sokakat bosszant a posztmodern diskurzus arroganciája és üres fecsegése, valamint egy olyan szellemi közösség látványa, ahol mindenki olyan mondatokat ismételget, melyeket senki sem ért”. A szakzsargont ráerőltetik az egyetemistákra: „A diákok csak olyan szövegek ismételgetését és továbbszínezését tanulják meg, melyeket aligha értenek”. A szakzsargon manipulálásával tudományos karriert csinálnak, ami nem használ a tudománynak: „a felfuvalkodott zsargon használatához kötődő elitizmus steril vitákba zárja az értelmiséget, elszigeteli őket azoktól a társadalmi eseményektől, amelyek az elefántcsonttornyukon kívül történnek”.
De melyek ezek a kitüntetett, homályos nyelvezettel élő tudományok? A posztmodernizmus körében jelentkező társadalomtudományi irányzatok: dekonstruktivizmus, feminista episztemiológia, ismeretelméleti relativizmus, ideértve a multikulturalizmus és a politikai korrektség, újabban pedig az eltörléskultúra ideológiáját, amely szinte teljesen áthatja az utóbbi évtizedben a progresszív vagy baloldali bölcsészetet.
Az eredmény pedig azontúl, hogy elfordulnak a tények világától, „időpocsékolás a bölcsészettudományokban”, sőt valamiféle tudományvallás, vagyis szekuláris miszticizmus létrejötte. Az olvasók, a követők a megfeleléskényszer és a tudományos teljesítmény mérése miatt „szent szövegeknek” tekintik a sztárolt szerzőket és témákat, mániákusan követik, hivatkozzák őket. Ismert az akadémiai (egyetemi) életmód törvénye: „a nagyágyúkkal szemben lehetetlen túlzásba vinni a hízelgést”, az önálló gondolkodás és a puszta logika helyett egyre inkább a tekintélyre való hivatkozás lép előtérbe. És előbb-utóbb az „egyetemeken tanított és vitatott gondolatok – még a leghomályosabbak is – hatásukban idővel átlépik az akadémikus falakat”. A végső következmény pedig az, hogy a tudomány befelé fordul, önmagával foglalkozik; elveszíti társadalomsegítő szerepét, sőt eltűnhet a különbség a tudomány–áltudomány között. Ennek jelei már ma is megmutatkoznak: az emberek többsége az áltudomány aktív fogyasztója. Az „áltudományos szócséplés” a tudomány küldetésének, szerepének a feladásához vezet.
Ezért kellene visszatérni a tudományokban a társadalmi felelősséghez, a tiszta beszédhez, a logikus nyelvezethez; s ehhez tudna segítséget nyújtani a jó stílusú tudományos ismeretterjesztés.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.