Alan Sokal fizikus 1996-ban a Social Text című tudományos lapban közölt cikkparódiával lerántotta a leplet a természettudományos és más ködös fogalmakkal zsonglőrködő társadalomkutatókról. Elismert amerikai és francia szerzők fordulataiból rakott össze értelmetlen szöveget, amelyet a lap szerkesztői értelmesnek vélve megjelentettek. Ez nevezik azóta Sokal-afférnak.
George Orwell nyomán írja Noam Chomsky, a világhírű amerikai nyelvész bizonyos tudományos gondolkodásmódra, érvelési módra utalva: „olyasfajta maszturbációs fantáziáláshoz hasonlít, amelyben a tények világa aligha számít…” Ezt idézi Alan Sokal és Jean Bricmont Intellektuális imposztorok című könyvében (2008), amelyben a korábbi Sokal-affér nyomán a posztmodern gondolkodás, az ismeretelméleti, kognitív és kulturális relativizmus, a „ködös korszellem” megszállottjait leplezik le. Kiemelten foglalkoznak a posztmodern világába sorolható társadalomtudósok által használt tudományoskodó, ám üres nyelvezettel. Mi jellemzi ezt a nyelvezetet?
Sokal és Bricmont szerint a bemutatott, a társadalomtudományokban sztárolt szerzőknek (Jacques Lacan, Julia Kristeva, Luce Irigaray, Bruno Latour, Jean Baudrillard, Gilles Deleuze, Félix Guattari, Paul Virilio, de szóba kerül Jacques Derrida is) halvány gőzük sincs azokról a (természet)tudományos fogalmakról, amelyeket használnak, csak dobálóznak velük. Néhány gondolat a könyvből:
És ezeket a szerzőket, akik megbuknának a természettudományos vizsgán, társadalomtudományos lapokban, tudományos fórumokon, így a magyar egyetemeken is rendszeresen és kritikátlanul idézik. Az „intellektuális imposztorok” stílusát a szerzők így jellemzik:
A jelenség egyébként már többeknek feltűnt: „sokakat bosszant a posztmodern diskurzus arroganciája és üres fecsegése, valamint egy olyan szellemi közösség látványa, ahol mindenki olyan mondatokat ismételget, melyeket senki sem ért”. A szakzsargont ráerőltetik az egyetemistákra: „A diákok csak olyan szövegek ismételgetését és továbbszínezését tanulják meg, melyeket aligha értenek”. A szakzsargon manipulálásával tudományos karriert csinálnak, ami nem használ a tudománynak: „a felfuvalkodott zsargon használatához kötődő elitizmus steril vitákba zárja az értelmiséget, elszigeteli őket azoktól a társadalmi eseményektől, amelyek az elefántcsonttornyukon kívül történnek”.
De melyek ezek a kitüntetett, homályos nyelvezettel élő tudományok? A posztmodernizmus körében jelentkező társadalomtudományi irányzatok: dekonstruktivizmus, feminista episztemiológia, ismeretelméleti relativizmus, ideértve a multikulturalizmus és a politikai korrektség, újabban pedig az eltörléskultúra ideológiáját, amely szinte teljesen áthatja az utóbbi évtizedben a progresszív vagy baloldali bölcsészetet.
Az eredmény pedig azontúl, hogy elfordulnak a tények világától, „időpocsékolás a bölcsészettudományokban”, sőt valamiféle tudományvallás, vagyis szekuláris miszticizmus létrejötte. Az olvasók, a követők a megfeleléskényszer és a tudományos teljesítmény mérése miatt „szent szövegeknek” tekintik a sztárolt szerzőket és témákat, mániákusan követik, hivatkozzák őket. Ismert az akadémiai (egyetemi) életmód törvénye: „a nagyágyúkkal szemben lehetetlen túlzásba vinni a hízelgést”, az önálló gondolkodás és a puszta logika helyett egyre inkább a tekintélyre való hivatkozás lép előtérbe. És előbb-utóbb az „egyetemeken tanított és vitatott gondolatok – még a leghomályosabbak is – hatásukban idővel átlépik az akadémikus falakat”. A végső következmény pedig az, hogy a tudomány befelé fordul, önmagával foglalkozik; elveszíti társadalomsegítő szerepét, sőt eltűnhet a különbség a tudomány–áltudomány között. Ennek jelei már ma is megmutatkoznak: az emberek többsége az áltudomány aktív fogyasztója. Az „áltudományos szócséplés” a tudomány küldetésének, szerepének a feladásához vezet.
Ezért kellene visszatérni a tudományokban a társadalmi felelősséghez, a tiszta beszédhez, a logikus nyelvezethez; s ehhez tudna segítséget nyújtani a jó stílusú tudományos ismeretterjesztés.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.