Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira. Népi anekdotákat adott közre Vöő Gabiella (Kilenc kéve hány kalangya – Anekdoták székelyekről), Nagy Olga (Paraszt dekameron), Szűcs Ernő (Debreceni anekdoták), Nagy Pál (Hargitán innen – Hargitán túl. Székely népi humor; Erdélyi anekdoták), Tőke István (Mosolygó Tisza mente), vagy éppen a korábban „közölhetetlennek” számító erotikus-obszcén anekdotákat lejegyző vajdasági Burány Béla.
Bár az anekdotát főként a népköltészetből és az irodalomból ismerjük, ne feledjük el, hogy minden közösségnek, így például minden tudományágnak is van anekdotakincse. Beck Mihály akadémikus tudományos anekdotákat gyűjtött: „Sokak számára talán szentségtörésnek tűnhet a tudomány humoráról beszélni, hiszen a tudomány komoly dolog. Akik így vélekednek, azok valószínűleg nem ismerik a tudomány világát, és azt is elfeledik, hogy humort a nagyon komoly dolgokban is lehet találni, hiszen a humor legfontosabb forrásai a fonákságok és az ellentmondások, ilyenek pedig bőségesen akadnak a tudomány világában is. Arthur Koestler mély kapcsolatot lát a humor és a tudományos felfedezés között. Mindkettőnek alapvető vonása a látszólag össze nem függő dolgok közötti kapcsolat felfedése…” De milyenek a tudományos anekdoták? „A leggyakoribb a tudománnyal, illetve művelőivel kapcsolatos anekdota. Önmagában is nagy családot jelent a tudományos abszurd humor, a koholmányoktól a versben írt, sőt megzenésített tudományos dolgozatokig… Talán itt célszerű megemlíteni a tudományos spekulációkat, vagy legalábbis ezek egy részét, melyek komolykodva, de tulajdonképpen nem komolyan, és ezzel humoros hatást keltve foglalkoznak bizonyos tudományos megállapításokból eredő merész következtetésekkel. Hosszú múltra tekinthet vissza a tudomány világa fonákságainak szatirikus vagy ironikus bemutatása… Humoros elemet jelenthetnek a tudományos vonatkozású szó- és képrejtvények, továbbá velős mondások, aforizmák.”
Eszünkbe jut Friedrich Nietzsche is, aki A vidám tudomány című könyvében utal erre: „Tagadhatatlan, hogy hosszú távon eleddig a nevetés, az ész és a természet még mindig diadalt aratott minden egyes ilyen nagy cél-tanításon: a rövid tragédia végül mindig föloldódott a lét örök komédiájában és »a megszámlálhatatlan kacagások hullámai« – Aiszkhülosszal szólva – végül átcsaptak a legnagyobb tragikus színészek feje fölött is.”
2015-ben országos pályázatot hirdettünk anekdotagyűjtésre, amelyekből Hujber Szabolcs tanár úrral egy kis kötetet is szerkesztettünk. A beküldött anekdoták nagy része valamilyen szempontból „nyelvi”: vagy egy nyelvhasználati sajátosságot tartalmazott. A nyelvi anekdoták az élet eseményeihez kapcsolódnak: család, gyermekkor (beszédtanulás), iskola, katonaság, munkahely, szabadidős tevékenységek (sport, szórakozás), ünnepek, öregkor, betegségek, de esetleg tájegységekhez is (tájnyelvi jellegzetességeket bemutató anekdoták). Néhány gyűjtés Magyarország területéről: Rábaköz, a Marcal völgye, Bakonyszentiván, Tornaszentjakab, Mindszent és Dévaványa. A határon túlról egy háromszéki gyűjtés szerepel az összeállításban. Közöltünk orosz-szovjet anekdotákat is (csapajeviádákat), melyeknek magyar párhuzamai is ismertek az ötvenes évekből. A kötetet – a tudomány humorára is utalva – hajdani és mai, jelentős munkássággal bíró magyar nyelvészekkel kapcsolatos (olykor az intimitást határát súroló) anekdoták zárják. Wacha Imre tanár úr ezen felbuzdulva külön kötetben adta közre nyelvészanekdotáit. A nyelvi anekdoták kötetben az anekdota apropóján, műfaján keresztül nagy hangsúlyt kapnak a családi, illetve regionális közösségbeli hagyományok, értékek, a magyarságtudatunkat meghatározó mindennapi és ünnepélyes pillanatok. A magyar nyelv sokszínűsége, ízes változatokban való létezése is tetten érhető a válogatásban.
A modern kor, az informatikai világ további lökést adott az anekdotázásnak. A világhálón számos fórum van, amely gyűjti és közzéteszi (megosztja) a „kiadatlan” történeteket. Az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatos anekdotáknak külön műfaja és fóruma is van. Az internetes fórumok között így indult a Pesten hallottam csoport. Ide olykor kerek és kevésbé „kerek” kis történeteket küldenek be. Lássunk példaként egy ilyen, nem föltétlenül frappáns, de azért korjellemző és kifejező történetet (anekdotát), amely akár beleillene Queneau Stílusgyakorlatok című stilisztikai játékába:
Quineau kísértetiesen hasonló (alap)története (amelyet azután csaknem százféle formában mesél el):
A francia eredeti 1947-ben született, érthető, hogy akkor a puhakalap és a paszomány volt a feltűnő, a mai történet 2014-ben játszódik, érthető az okoskütyü. Ennél pontosabb, részletezőbb leírást nem adnak a szerzők. Mindkét történetben megesik a konfliktus, ami mindkét változatban kapcsolatban van a járművön való mozgással (tolakodással). A franciában a pasas, a magyarban a „tipikus nyugger néni” a cselekvő. Az összeütközés mindkét változatban válaszlépés nélkül oldódik meg (a francia változat): „Megürül egy ülőhely, a pasas odaront…” A magyar változatban a „nyugger” néni megszólal: „Hopp, ez leesett. Na, mindegy...” És mi is ilyen banális történeteket mesélünk nap mint nap…
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.
Hogy miként lehet a leves is meg a tréfa is sajtalan, azt jól mutatja Móricz Zsigmond regényrészlete is: „[…] a háziasszony mentegetőzött, hogy duflumos szégyenbe került, egy az, hogy két órával elkésett az ebéddel, mert bizony tíz órára meg kellett volna lenni rendes szokás szerint úri háznál, másik szégyene pedig az főtelen s sajtalan hús, de az sietség miatt van s hogy a só elfogyott, mind az egész kősók, amiket Désről hoztak volt […]” (Tündérkert).