Nyelvi kalandozások (43.)
„Anya hív”, írja ki a telefon képernyője. Elsőre furcsa, mert egy idős ember telefonján látom. Már aligha élhet az édesanyja. Azután rájövök, a felesége hívja. A feleség = anya.
„A mama vár” – nekem ez máig nem egyértelmű. Nekem a mama az édesanya, az édesanyám. (Milyen szép szó!) De másoknál: a mama = nagymama. Esetleg az anyós. Sőt: a feleség is lehet. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy „a mamához megyünk”, elsőre tehát az édesanya jut eszembe, majd a nagymama. Egyébként azért is inkább a nagymamát jelenti, mert a nagymamát sokkal inkább szólítjuk nagymamának, mint nagyanyának.
Az élet megkapó jelenségét mutatják az anya és a mama szavak jelentésbővülései. A mama alapvetően az édesanya. Jól mutatja József Attila Mama című verse (amelyet szinte mindenki kívülről tud, remélhetőleg):
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
De a mama másként anya, vagyis az édesanya – ugyancsak egy József Attila versből (Kései sirató):
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Ám később, amikor már a gyerek szólongatja az anyját:
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám! (Kései sirató)
Tehát a mama és az anya nyilvánvalóan az édesanya, akit így szólítanak meg a gyerekei. De mások is szólíthatják anyának az anyát. Például a férj. Az anya a férjnek csak azért lehet anya, mert gyermekeinek anyját látja benne, vagy mert gyermekei így hívják, és úgy érzi, hogy az egyszerűség kedvéért akkor a feleség legyen anya. Esetleg azért, és ez már pszichoanalitikus mélység, mert a férfi a feleségében egy kicsit talán az édesanyát látja viszont. Talán erre is utal József Attilától a Kései sirató:
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
A feleséget anyának szólítani (és a férjet a feleség által apának!) valójában átképzeléses kommunikáció. Olyasmi, mint amikor az ember magáról egyes szám második személyben beszél: „amikor látod, hogy mennyire sietnek az emberek…” – ilyenkor valójában azt akarja mondani: „amikor látom, hogy mennyire sietnek az emberek…” Az irodalomban Németh G. Béla önmegszólításról, önmegszólító verstípusról beszél:
• „Csak posta voltál” (Babits Mihály), „Most már elég, ne szépítgesd, te, gyáva” (Kosztolányi Dezső), „Tudod, hogy nincs bocsánat” (József Attila)
Tehát a mindennapi kommunikációban és az irodalomban is létezik az átvonódás, vagyis az, hogy az egyik személyt említem, de egy másikra gondolok.
Megállapítottuk tehát, hogy a mama alapvetően az édesanya megnevezése. De alkalmazzák a nagymamára, az anyósra és a feleségre is. Vajon miért? A nagymama esetében azért, mert rövidülés: (nagy)mama. Az anyósra és a feleségre azért, mert ők egészen biztosan édesanyák (mamák, anyák), hiszen van gyerekük. A gyerekek által használt megszólítás tehát átszáll a feleségre, férjre.
Mit mond erről a jelentéstan? Azt, hogy az anya és mama jelentésbővülése: metonimikus. Aki valakinek az anyja vagy mamája, az az érintkezés alapján átvonódhat egy másik, hasonló személyre. Így lehet gyereknek, férjnek ugyanaz a személy: anya; a feleség, az anyós és a nagymama pedig: mama.
A képlet így néz ki: a feleség akkor lesz, lehet anya a férj számára, amikor megszületik a gyerek. A férj akkor lesz, lehet apa a feleség számára, amikor megszületik a gyerek. Amikor megszületik a gyerek, az unoka, akkor a nagymama anyából mamává, a nagypapa pedig apából papává lesz. És így megy ez a nemzedékek örök láncolatában tovább.
Ezek után pedig, ha látod, hogy a telefon kijelzőjén megjelenik: „Anya hív”, csak a környezet alapos ismeretében tudod megállapítani, hogy az illető édesanyja vagy felesége hívja ismerősödet. És „A mama vár” mondat elhangzásakor is csak a környezet ismeretében tudhatod, hogy az anyáról, a feleségről vagy az anyósról van-e szó.
Nekem nagyon tetszik, amikor a barátom telefonján azt látom felvillanni: „Anya hív”. Tudom, mert ismerem őt, hogy a felesége hívja. Három gyerek anyukája. Akit a barátom is anyának hív.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.