Nyelvi kalandozások (43.)
„Anya hív”, írja ki a telefon képernyője. Elsőre furcsa, mert egy idős ember telefonján látom. Már aligha élhet az édesanyja. Azután rájövök, a felesége hívja. A feleség = anya.
„A mama vár” – nekem ez máig nem egyértelmű. Nekem a mama az édesanya, az édesanyám. (Milyen szép szó!) De másoknál: a mama = nagymama. Esetleg az anyós. Sőt: a feleség is lehet. Amikor valaki azt mondja nekem, hogy „a mamához megyünk”, elsőre tehát az édesanya jut eszembe, majd a nagymama. Egyébként azért is inkább a nagymamát jelenti, mert a nagymamát sokkal inkább szólítjuk nagymamának, mint nagyanyának.
Az élet megkapó jelenségét mutatják az anya és a mama szavak jelentésbővülései. A mama alapvetően az édesanya. Jól mutatja József Attila Mama című verse (amelyet szinte mindenki kívülről tud, remélhetőleg):
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
De a mama másként anya, vagyis az édesanya – ugyancsak egy József Attila versből (Kései sirató):
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Ám később, amikor már a gyerek szólongatja az anyját:
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám! (Kései sirató)
Tehát a mama és az anya nyilvánvalóan az édesanya, akit így szólítanak meg a gyerekei. De mások is szólíthatják anyának az anyát. Például a férj. Az anya a férjnek csak azért lehet anya, mert gyermekeinek anyját látja benne, vagy mert gyermekei így hívják, és úgy érzi, hogy az egyszerűség kedvéért akkor a feleség legyen anya. Esetleg azért, és ez már pszichoanalitikus mélység, mert a férfi a feleségében egy kicsit talán az édesanyát látja viszont. Talán erre is utal József Attilától a Kései sirató:
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
A feleséget anyának szólítani (és a férjet a feleség által apának!) valójában átképzeléses kommunikáció. Olyasmi, mint amikor az ember magáról egyes szám második személyben beszél: „amikor látod, hogy mennyire sietnek az emberek…” – ilyenkor valójában azt akarja mondani: „amikor látom, hogy mennyire sietnek az emberek…” Az irodalomban Németh G. Béla önmegszólításról, önmegszólító verstípusról beszél:
• „Csak posta voltál” (Babits Mihály), „Most már elég, ne szépítgesd, te, gyáva” (Kosztolányi Dezső), „Tudod, hogy nincs bocsánat” (József Attila)
Tehát a mindennapi kommunikációban és az irodalomban is létezik az átvonódás, vagyis az, hogy az egyik személyt említem, de egy másikra gondolok.
Megállapítottuk tehát, hogy a mama alapvetően az édesanya megnevezése. De alkalmazzák a nagymamára, az anyósra és a feleségre is. Vajon miért? A nagymama esetében azért, mert rövidülés: (nagy)mama. Az anyósra és a feleségre azért, mert ők egészen biztosan édesanyák (mamák, anyák), hiszen van gyerekük. A gyerekek által használt megszólítás tehát átszáll a feleségre, férjre.
Mit mond erről a jelentéstan? Azt, hogy az anya és mama jelentésbővülése: metonimikus. Aki valakinek az anyja vagy mamája, az az érintkezés alapján átvonódhat egy másik, hasonló személyre. Így lehet gyereknek, férjnek ugyanaz a személy: anya; a feleség, az anyós és a nagymama pedig: mama.
A képlet így néz ki: a feleség akkor lesz, lehet anya a férj számára, amikor megszületik a gyerek. A férj akkor lesz, lehet apa a feleség számára, amikor megszületik a gyerek. Amikor megszületik a gyerek, az unoka, akkor a nagymama anyából mamává, a nagypapa pedig apából papává lesz. És így megy ez a nemzedékek örök láncolatában tovább.
Ezek után pedig, ha látod, hogy a telefon kijelzőjén megjelenik: „Anya hív”, csak a környezet alapos ismeretében tudod megállapítani, hogy az illető édesanyja vagy felesége hívja ismerősödet. És „A mama vár” mondat elhangzásakor is csak a környezet ismeretében tudhatod, hogy az anyáról, a feleségről vagy az anyósról van-e szó.
Nekem nagyon tetszik, amikor a barátom telefonján azt látom felvillanni: „Anya hív”. Tudom, mert ismerem őt, hogy a felesége hívja. Három gyerek anyukája. Akit a barátom is anyának hív.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.