Dr. Balázs Géza: Anyanyelvi hiányosságaim

Nyelvi barangolások (34.)

Felnőtt koromban, immár nyelvészként tudatosult bennem, hogy mennyire tájékozatlan, suta, elveszett vagyok bizonyos hétköznapi témákban. Egyszerűen nem tudok magyarul! Ez különösen a mindennapi megnevezések ismeretének hiányában mutatkozik meg. Vagyis: bizonyos, teljesen hétköznapi témákban nem találom, sőt nem is ismerem a szavakat.

Nem kiemelten fontos terület életemben az öltözködés. Kamaszkoromig édesanyámmal mentünk ruhát vásárolni, ő magabiztosan irányított a ruhaüzletekben, hogy nekem is tetsző, de azért számára megfizethető ruhát vásároljon nekem. Sokszor elcsodálkoztam az áruházi feliratokon, talán már akkor is jobban érdekelt a nyelv, mint a ruha. Ki volt írva, hogy konfekció, bakfis, alkalmi ruha – ismeretlenek voltak ezek nekem. Az idegen szavak nem mondtak semmit, mert otthon nem hallottam, az alkalmi ruhát érteni véltem, de nem tudtam, hogy miért vásárol valaki magának „alkalmilag” ruhát, mert én mindegyiket addig hordtam, ameddig ki nem nőttem. (Egyébként az alkalmi beszéddel is így voltam, de amióta retorikát tanítok, azért mindig a helyére teszem: nem alkalmilag mondott, hanem alkalomra szánt beszéd.)

Ma sem tudnám meghatározni, hogy mi a szmoking, bár angolul érteni vélem: füstölés, dohányzás.

Művelődéstörténete is könnyen fölfejthető. A 19. századi Angliában az előkelő vacsorákat követően a közép- és felső osztály tagjai dohányzás közben vitatták meg ez eseményeket, s az ott hordott ruha neve lett smoking (szmoking).  Csak éppen azt nem tudom, hogy néz ki.

Amikor gyermekkoromban villamoson utaztunk, himbálózott ott egy felirat, melynek értelmezésében máig megakadok:

·       Érvénytelen jeggyel vagy jegy nélkül utazók pótdíjat fizetnek.

Önök bizonyára elsőre értik, de én kamaszként nem értettem.  Miért érvénytelen a jeggyel való utazás? Miért érvénytelen jeggyel utazni? Akkor még nem foglalkoztam nyelvhelyességgel, de valamit megérezhettem. Ha megkérnének, hogy egyértelműbbé tegyem a feliratot, így írnám:

·       Pótdíjat köteles fizetni az érvénytelen jeggyel vagy jegy nélkül utazó!

Volt a televízióban egy sorozat, amelyben egy hölgy bézs színű bútort akart venni. Fennakadtam rajta, mert nem tudtam (s most sem tudom), hogy milyen szín a bézs. Később rájöttem, hogy a férfiak legföljebb nyolc-tíz színt ismernek, míg a nők legalább ötször annyit.  

Látogatóba mentünk szüleimmel keresztanyámhoz, aki a Szilágyi Erzsébet fasorban lakott egy szép polgári társasházban. Ott hallottam először azokat a kifejezéseket, hogy hall, balkon, alkóv, nekünk legföljebb előszobánk volt, de balkonunk, alkóvunk (szobában elkülönülő ablaktalan fülke) sohasem, tehát ma se nagyon tudom hová tenni.

De leginkább az ételnevek tették be nekem a kaput. Édesanyám finom főztjeinek neve és emléke mind megvan: paradicsomleves, rántotthús, pörkölt, töltött káposzta, mákostészta. A mi családunk nem járt (nem járhatott, mert nem telt rá) vendéglőbe, ezért nekem minden vendéglői étel neve máig homályos. A fantázianevekről csak sejteni vélem, hogy mit jelentenek: Jókai-bableves, Cézár-saláta, bélszín Budapest (?) módra. És megakadok, ha Holstein szeletet kell kérnem, mert bizony összekeverem a Holsten sörrel. És ha ma azt írják, hogy Lulu-borda, bevallom, nem tudom, hogy az micsoda. A fitneszcsirkéről is csak sejtem, gondolom, sovány, de nagyon. Az idegen ételneveket felnőtt koromban igyekeztem megtanulni: krokett, steak, beefsteak. A gnocchit máig nem sikerült. Ha lehet, ne kérdezzenek ezekről.  

Azután kinyílt a világ, rájöttem hogy idegen nyelveken még annyira sem tudom az ételneveket, mint magyarul… Külföldön nagy bajban vagyok az étteremben. Annyit persze több nyelven is tudok, hogy csirke, disznó, marha, krumpli és rizs, de valahol itt meg is áll a tudományom. Ha képes étlap van, leginkább rábökök a képre, ha nincs, akkor annyit szoktam mondani, hogy csirke, krumpli, saláta. Ebből általában értenek.

Közben persze rájöttem, hogy mennyire csekély az anyanyelvtudásom olyan területeken, mint a növénytan, állattan, földtan vagy éppen a csillagászat. Ezen a nyáron is elmentem egy csillagászati bemutatóra, de csak a Nagy Göncölt láttam, a többit nem, hiába mutatták. Úgy vagyok vele, mint az afrikai népek, ha térképet tartanak eléjük, furcsán nézik.  

Mivel a mindennapi életben törekszem az egyszerűségre, ezért különösképpen nem is hiányzik, hogy nem láttok annyi színt, nem tudok annyiféle ételről beszélni, mint mások. Ha most nagyon sajnálnak, akkor azért tudnám ezt ellensúlyozni azzal, hogy bizony a szakmámról, vagyis a magyar nyelvről, irodalomról, néprajzról, tájról, vasútról és még ezerféle ehhez hasonló lényegtelen dologról viszont órákig tudok beszélni. És ez így van jól. Legyünk tisztában csököttségeinkkel, és becsüljük meg azokat, akik egy bizonyos témakörben többet tudnak nálunk.

Egy ideje már felnőttnek számítok, a ruhák, ételek komolyabban most sem érdekelnek – a ruha legyen kényelmes, az étel pedig finom, s akkor mindegy, hogyan nevezik. A mindennapi világban való tájékozódásom azonban úgy tűnik, hogy egyre bonyolultabb. Távoli országokban idegen nyelveken kell kitöltenem belépési papírokat, drog, fegyver és nagy összegű készpénz kapcsán kell nyilatkoznom. Sokszor nem értem, hogy a más nyelvi igen vagy nem szót kell megjelölnöm, mert a kérdések azért csalafinták, de úgy vagyok vele, hogy ezeket a cetliket úgyis rögtön a szemétbe dobják. Mostanában Covid-kérdőíveket kapok, ugyancsak csalafinta kérdésekkel, nagyjából igyekszem megválaszolni, s sejtem, hogy még csak bele sem tekintenek.

Már csak abban bízom, hogy ezeket sorokat viszont valaki elolvassa.