Nyelvi barangolások (34.)
Felnőtt koromban, immár nyelvészként tudatosult bennem, hogy mennyire tájékozatlan, suta, elveszett vagyok bizonyos hétköznapi témákban. Egyszerűen nem tudok magyarul! Ez különösen a mindennapi megnevezések ismeretének hiányában mutatkozik meg. Vagyis: bizonyos, teljesen hétköznapi témákban nem találom, sőt nem is ismerem a szavakat.
Nem kiemelten fontos terület életemben az öltözködés. Kamaszkoromig édesanyámmal mentünk ruhát vásárolni, ő magabiztosan irányított a ruhaüzletekben, hogy nekem is tetsző, de azért számára megfizethető ruhát vásároljon nekem. Sokszor elcsodálkoztam az áruházi feliratokon, talán már akkor is jobban érdekelt a nyelv, mint a ruha. Ki volt írva, hogy konfekció, bakfis, alkalmi ruha – ismeretlenek voltak ezek nekem. Az idegen szavak nem mondtak semmit, mert otthon nem hallottam, az alkalmi ruhát érteni véltem, de nem tudtam, hogy miért vásárol valaki magának „alkalmilag” ruhát, mert én mindegyiket addig hordtam, ameddig ki nem nőttem. (Egyébként az alkalmi beszéddel is így voltam, de amióta retorikát tanítok, azért mindig a helyére teszem: nem alkalmilag mondott, hanem alkalomra szánt beszéd.)
Ma sem tudnám meghatározni, hogy mi a szmoking, bár angolul érteni vélem: füstölés, dohányzás.
Művelődéstörténete is könnyen fölfejthető. A 19. századi Angliában az előkelő vacsorákat követően a közép- és felső osztály tagjai dohányzás közben vitatták meg ez eseményeket, s az ott hordott ruha neve lett smoking (szmoking). Csak éppen azt nem tudom, hogy néz ki.
Amikor gyermekkoromban villamoson utaztunk, himbálózott ott egy felirat, melynek értelmezésében máig megakadok:
· Érvénytelen jeggyel vagy jegy nélkül utazók pótdíjat fizetnek.
Önök bizonyára elsőre értik, de én kamaszként nem értettem. Miért érvénytelen a jeggyel való utazás? Miért érvénytelen jeggyel utazni? Akkor még nem foglalkoztam nyelvhelyességgel, de valamit megérezhettem. Ha megkérnének, hogy egyértelműbbé tegyem a feliratot, így írnám:
· Pótdíjat köteles fizetni az érvénytelen jeggyel vagy jegy nélkül utazó!
Volt a televízióban egy sorozat, amelyben egy hölgy bézs színű bútort akart venni. Fennakadtam rajta, mert nem tudtam (s most sem tudom), hogy milyen szín a bézs. Később rájöttem, hogy a férfiak legföljebb nyolc-tíz színt ismernek, míg a nők legalább ötször annyit.
Látogatóba mentünk szüleimmel keresztanyámhoz, aki a Szilágyi Erzsébet fasorban lakott egy szép polgári társasházban. Ott hallottam először azokat a kifejezéseket, hogy hall, balkon, alkóv, nekünk legföljebb előszobánk volt, de balkonunk, alkóvunk (szobában elkülönülő ablaktalan fülke) sohasem, tehát ma se nagyon tudom hová tenni.
De leginkább az ételnevek tették be nekem a kaput. Édesanyám finom főztjeinek neve és emléke mind megvan: paradicsomleves, rántotthús, pörkölt, töltött káposzta, mákostészta. A mi családunk nem járt (nem járhatott, mert nem telt rá) vendéglőbe, ezért nekem minden vendéglői étel neve máig homályos. A fantázianevekről csak sejteni vélem, hogy mit jelentenek: Jókai-bableves, Cézár-saláta, bélszín Budapest (?) módra. És megakadok, ha Holstein szeletet kell kérnem, mert bizony összekeverem a Holsten sörrel. És ha ma azt írják, hogy Lulu-borda, bevallom, nem tudom, hogy az micsoda. A fitneszcsirkéről is csak sejtem, gondolom, sovány, de nagyon. Az idegen ételneveket felnőtt koromban igyekeztem megtanulni: krokett, steak, beefsteak. A gnocchit máig nem sikerült. Ha lehet, ne kérdezzenek ezekről.
Azután kinyílt a világ, rájöttem hogy idegen nyelveken még annyira sem tudom az ételneveket, mint magyarul… Külföldön nagy bajban vagyok az étteremben. Annyit persze több nyelven is tudok, hogy csirke, disznó, marha, krumpli és rizs, de valahol itt meg is áll a tudományom. Ha képes étlap van, leginkább rábökök a képre, ha nincs, akkor annyit szoktam mondani, hogy csirke, krumpli, saláta. Ebből általában értenek.
Közben persze rájöttem, hogy mennyire csekély az anyanyelvtudásom olyan területeken, mint a növénytan, állattan, földtan vagy éppen a csillagászat. Ezen a nyáron is elmentem egy csillagászati bemutatóra, de csak a Nagy Göncölt láttam, a többit nem, hiába mutatták. Úgy vagyok vele, mint az afrikai népek, ha térképet tartanak eléjük, furcsán nézik.
Mivel a mindennapi életben törekszem az egyszerűségre, ezért különösképpen nem is hiányzik, hogy nem láttok annyi színt, nem tudok annyiféle ételről beszélni, mint mások. Ha most nagyon sajnálnak, akkor azért tudnám ezt ellensúlyozni azzal, hogy bizony a szakmámról, vagyis a magyar nyelvről, irodalomról, néprajzról, tájról, vasútról és még ezerféle ehhez hasonló lényegtelen dologról viszont órákig tudok beszélni. És ez így van jól. Legyünk tisztában csököttségeinkkel, és becsüljük meg azokat, akik egy bizonyos témakörben többet tudnak nálunk.
Egy ideje már felnőttnek számítok, a ruhák, ételek komolyabban most sem érdekelnek – a ruha legyen kényelmes, az étel pedig finom, s akkor mindegy, hogyan nevezik. A mindennapi világban való tájékozódásom azonban úgy tűnik, hogy egyre bonyolultabb. Távoli országokban idegen nyelveken kell kitöltenem belépési papírokat, drog, fegyver és nagy összegű készpénz kapcsán kell nyilatkoznom. Sokszor nem értem, hogy a más nyelvi igen vagy nem szót kell megjelölnöm, mert a kérdések azért csalafinták, de úgy vagyok vele, hogy ezeket a cetliket úgyis rögtön a szemétbe dobják. Mostanában Covid-kérdőíveket kapok, ugyancsak csalafinta kérdésekkel, nagyjából igyekszem megválaszolni, s sejtem, hogy még csak bele sem tekintenek.
Már csak abban bízom, hogy ezeket sorokat viszont valaki elolvassa.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.