Korzenszky Richárd atya, a Tihanyi Bencés Apátság korábbi vezetője (perjele) évekig tanított magyar nyelvet és irodalmat, és hosszú évek óta részt vesz a középiskolai anyanyelvi versenyek bírálóbizottságában is. Ezeknek a versenyeknek egyik kultikus helye a keleti országrészben található Sátoraljaújhely és Széphalom, utóbbi Kazinczy lakhelye, a magyar nyelvművelés kultuszának központja. Innen jött az ötlet, milyen jó lenne, ha a Dunántúlon is lenne egy ilyen anyanyelvi emlékezethely. A tihanyi helyszín magától kínálkozott. Ezer éve itt lettek följegyezve az első magyar szavak (Tihanyi alapítólevél).
Anyanyelvi ligetet álmodott Korzenszky atya a Balaton fölé magasodó tihanyi hegy tetejére. Mint írja, „az anyanyelvi vagy pünkösdi liget egy nyelvi labirintust szimbolizál, amelyben a bábeli nyelvzavar ellenére van lehetőség a megértésre, hiszen számos népnél és nyelvben szerepel ugyanaz a gondolat: Nyelvében él a nemzet”. Majd így folytatja: „A bábeli nyelvzavar szimbolikus képe a Bibliának. Az eddig egymást értő emberek gőgjének, beképzeltségének következménye – nem akarják elfogadni a fölöttük álló isteni hatalmat. Párhuzamos a paradicsomi elbeszéléssel, ahol az Isten teremtette rendet elfogadni nem akaró ember kiűzetik a Paradicsomból, és otthontalanná, hazátlanná válik. Egymás elfogadása, megértése hozzátartozik az embermivolt lényegéhez. Labirintussá válik a világ, amikor nem értjük egymást. És otthonná, igazi hazává, ahol a különbözőségek mintegy megszűnnek. Nem úgy, hogy feladjuk önmagunkat, hanem úgy, hogy elfogadjuk egymást… Pünkösdi csodára van szükségünk”. Hogy miért labirintus, azt értjük. De mi a megoldás? Korzenszky atya így ír az ötletéről: „Van egy álmom, álom egy ligetről, ahol az ember eltűnődik a sorsán, és rádöbben arra, hogy mit jelent számára az anyanyelv. Jelenti az otthont. Jelenti a hazát. Van egy álmom egy ligetről, amely megjeleníti ennek a világnak labirintusvoltát, amely felszólít, hogy különbözőségeink ellenére igenis lehetséges egymás elfogadása. A bábeli zűrzavar ellenére van lehetőség arra, hogy megértsük egymást, különböző anyanyelvűek. Lehetséges a pünkösdi csoda. Lehetséges, ha egyrészt nem adjuk föl önmagunkat, s ugyanakkor elfogadjuk a másikat. Azt a másikat, aki ugyanúgy a maga anyanyelvén vette birtokba ezt a világot. S ha nem uralkodni akarunk a világon és egymáson, hanem kertészei akarunk lenni sokszínű és különböző kultúránkkal”.
A liget alapötlete a Nyelvében él a nemzet szállóige. Mindenki ismeri. Sokan, sokféleképpen formálták, használták. Békés István Napjaink szállóigéi című könyvében nem szó szerinti forrásként Montesquieu szerepel (La langue, c’est la nation, azaz A nyelv nemzet). Kisfaludy Károlynál már így fordul elő: Nyelv teszi a nemzetet (1819). Kölcsey Ferencnél: Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet (1827). Széchenyi István a Hitel bevezetőjében ír hasonlót: Az egészséges nemzetiségnek… fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él (1830). Arany János Egressy Gábornak című versében is van hasonló gondolat: „Élni fog nyelvében, élni művészettel / Még soká e nemzet!” (1850). Grétsy László talált egy szó szerinti forrást, Kőváry László Székelyhonról című könyvében a háromszéki faluról, Laborfalváról szóló részben:
• ha bémegyünk egy fővárosba, s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel… Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.
Peter Sherwood Angliában élő nyelvész további számos (összesen 37) szóba jöhető forrást kutatott föl. Kresznerics Ferenc: „mig a’ nyelv él, él a’ nemzet is” (1807). Skita Mihály: Csak addig él a Nemzet, míg a nyelve él (1818). Imesi Homonnay Imre: A’ Nemzet nyelvében él (1824). Sárosy Gyula: Nyelvében él a’ nemzet (1837). Mindebből az látszik, hogy a 19. század elején széles körben elterjedt volt ez a gondolat, szólás.
Korzenszky Richárd külföldi példákkal bizonyítja a gondolat még szélesebb körű elterjedését:
• „Ma patrie, c’est la langue française” (Az én hazám: a francia nyelv.) (Albert Camus: Ma patrie, c’est la langue francaise – francia író, filozófus, 1913–1960)
• „Мова – це наша національна ознака, в мові – наша культура, сутність нашої свідомості.” (A nyelv: a mi nemzeti jellegzetességünk. A nyelvben van a kultúránk, öntudatunk.) (Ilarion Ohienko ukrán ortodox főpap, tudós, író, 1882–1972)
• „Meine Heimat sei die deutsche Sprache, und mein Vaterland sei die in derselben verfertigte schöne Literatur.” (Otthonom a német nyelv, és az ezen a nyelven készült szépirodalom az én hazám.) (Rolf Schneider: Die Schönheit der deutschen Sprache – német író, 1932–)
• „De taal is ons vaderland, waaruit we nooit kunnen emigreren.” (A nyelv a mi hazánk, ahonnan lehetetlen kivándorolnunk.) (Irina Grivnina orosz–holland író, 1945–)
• „Język jako ojczyzna.” (A nyelv a mi egyetlen hazánk.) (Czesław Miłosz lengyel költő, 1911–2004)
• „Thi dog Sproget først giør Folk til Folk.” (Főként a nyelv teszi a népet néppé.) (Adam Oehlenschläger dán költő, 1779–1850)
• „Limba română este patria mea.” (A román nyelv az én hazám.) (Nichita Stanescu román költő, 1933–1983)
Korzenszky Richárd atya álma valóra vált. 2022 őszén a Tihanyi Bencés Apátság melletti hegytetőn átadták az anyanyelvi vagy pünkösdi ligetet, mely sok nép egybehangzó véleményét mutatja meg nyelv és nemzet, nyelv és haza elválaszthatatlan kapcsolatáról.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.