Korzenszky Richárd atya, a Tihanyi Bencés Apátság korábbi vezetője (perjele) évekig tanított magyar nyelvet és irodalmat, és hosszú évek óta részt vesz a középiskolai anyanyelvi versenyek bírálóbizottságában is. Ezeknek a versenyeknek egyik kultikus helye a keleti országrészben található Sátoraljaújhely és Széphalom, utóbbi Kazinczy lakhelye, a magyar nyelvművelés kultuszának központja. Innen jött az ötlet, milyen jó lenne, ha a Dunántúlon is lenne egy ilyen anyanyelvi emlékezethely. A tihanyi helyszín magától kínálkozott. Ezer éve itt lettek följegyezve az első magyar szavak (Tihanyi alapítólevél).
Anyanyelvi ligetet álmodott Korzenszky atya a Balaton fölé magasodó tihanyi hegy tetejére. Mint írja, „az anyanyelvi vagy pünkösdi liget egy nyelvi labirintust szimbolizál, amelyben a bábeli nyelvzavar ellenére van lehetőség a megértésre, hiszen számos népnél és nyelvben szerepel ugyanaz a gondolat: Nyelvében él a nemzet”. Majd így folytatja: „A bábeli nyelvzavar szimbolikus képe a Bibliának. Az eddig egymást értő emberek gőgjének, beképzeltségének következménye – nem akarják elfogadni a fölöttük álló isteni hatalmat. Párhuzamos a paradicsomi elbeszéléssel, ahol az Isten teremtette rendet elfogadni nem akaró ember kiűzetik a Paradicsomból, és otthontalanná, hazátlanná válik. Egymás elfogadása, megértése hozzátartozik az embermivolt lényegéhez. Labirintussá válik a világ, amikor nem értjük egymást. És otthonná, igazi hazává, ahol a különbözőségek mintegy megszűnnek. Nem úgy, hogy feladjuk önmagunkat, hanem úgy, hogy elfogadjuk egymást… Pünkösdi csodára van szükségünk”. Hogy miért labirintus, azt értjük. De mi a megoldás? Korzenszky atya így ír az ötletéről: „Van egy álmom, álom egy ligetről, ahol az ember eltűnődik a sorsán, és rádöbben arra, hogy mit jelent számára az anyanyelv. Jelenti az otthont. Jelenti a hazát. Van egy álmom egy ligetről, amely megjeleníti ennek a világnak labirintusvoltát, amely felszólít, hogy különbözőségeink ellenére igenis lehetséges egymás elfogadása. A bábeli zűrzavar ellenére van lehetőség arra, hogy megértsük egymást, különböző anyanyelvűek. Lehetséges a pünkösdi csoda. Lehetséges, ha egyrészt nem adjuk föl önmagunkat, s ugyanakkor elfogadjuk a másikat. Azt a másikat, aki ugyanúgy a maga anyanyelvén vette birtokba ezt a világot. S ha nem uralkodni akarunk a világon és egymáson, hanem kertészei akarunk lenni sokszínű és különböző kultúránkkal”.
A liget alapötlete a Nyelvében él a nemzet szállóige. Mindenki ismeri. Sokan, sokféleképpen formálták, használták. Békés István Napjaink szállóigéi című könyvében nem szó szerinti forrásként Montesquieu szerepel (La langue, c’est la nation, azaz A nyelv nemzet). Kisfaludy Károlynál már így fordul elő: Nyelv teszi a nemzetet (1819). Kölcsey Ferencnél: Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet (1827). Széchenyi István a Hitel bevezetőjében ír hasonlót: Az egészséges nemzetiségnek… fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él (1830). Arany János Egressy Gábornak című versében is van hasonló gondolat: „Élni fog nyelvében, élni művészettel / Még soká e nemzet!” (1850). Grétsy László talált egy szó szerinti forrást, Kőváry László Székelyhonról című könyvében a háromszéki faluról, Laborfalváról szóló részben:
• ha bémegyünk egy fővárosba, s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel… Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.
Peter Sherwood Angliában élő nyelvész további számos (összesen 37) szóba jöhető forrást kutatott föl. Kresznerics Ferenc: „mig a’ nyelv él, él a’ nemzet is” (1807). Skita Mihály: Csak addig él a Nemzet, míg a nyelve él (1818). Imesi Homonnay Imre: A’ Nemzet nyelvében él (1824). Sárosy Gyula: Nyelvében él a’ nemzet (1837). Mindebből az látszik, hogy a 19. század elején széles körben elterjedt volt ez a gondolat, szólás.
Korzenszky Richárd külföldi példákkal bizonyítja a gondolat még szélesebb körű elterjedését:
• „Ma patrie, c’est la langue française” (Az én hazám: a francia nyelv.) (Albert Camus: Ma patrie, c’est la langue francaise – francia író, filozófus, 1913–1960)
• „Мова – це наша національна ознака, в мові – наша культура, сутність нашої свідомості.” (A nyelv: a mi nemzeti jellegzetességünk. A nyelvben van a kultúránk, öntudatunk.) (Ilarion Ohienko ukrán ortodox főpap, tudós, író, 1882–1972)
• „Meine Heimat sei die deutsche Sprache, und mein Vaterland sei die in derselben verfertigte schöne Literatur.” (Otthonom a német nyelv, és az ezen a nyelven készült szépirodalom az én hazám.) (Rolf Schneider: Die Schönheit der deutschen Sprache – német író, 1932–)
• „De taal is ons vaderland, waaruit we nooit kunnen emigreren.” (A nyelv a mi hazánk, ahonnan lehetetlen kivándorolnunk.) (Irina Grivnina orosz–holland író, 1945–)
• „Język jako ojczyzna.” (A nyelv a mi egyetlen hazánk.) (Czesław Miłosz lengyel költő, 1911–2004)
• „Thi dog Sproget først giør Folk til Folk.” (Főként a nyelv teszi a népet néppé.) (Adam Oehlenschläger dán költő, 1779–1850)
• „Limba română este patria mea.” (A román nyelv az én hazám.) (Nichita Stanescu román költő, 1933–1983)
Korzenszky Richárd atya álma valóra vált. 2022 őszén a Tihanyi Bencés Apátság melletti hegytetőn átadták az anyanyelvi vagy pünkösdi ligetet, mely sok nép egybehangzó véleményét mutatja meg nyelv és nemzet, nyelv és haza elválaszthatatlan kapcsolatáról.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.