Bár a tudomány véleménye megoszlik a kérdésben, a környezetvédelmi vagy zöldkommunikáció (erőteljesebben: propaganda) mai nélkülözhetetlen kulcsszava, csaknem varázsszava: a klímaváltozás. Ráadásul a klímaváltozás úgy jelenik meg, mint katasztrófa (klímakatasztrófa), s ez beleillik a baljós történeti jóslások, sejtetések, azaz a Kasszandra-jóslatok sorozatába:
· A klímakatasztrófa megállíthatatlannak tűnik.
· Már az utolsó métereket futjuk – megelőzhető-e a klímakatasztrófa?
· Küszöbön a klímakatasztrófa, de még mindig meg lehet állítani.
· Az ökológiai katasztrófával fenyegető klímaválság egyetlen ellenszere a természetközeli mezőgazdaság.
· A világ negyedik leggazdagabb embere egész könyvet írt arról, hogyan kerüljük el a klímakatasztrófát.
· Elnézést, uram, van százmilliárd dollárja? Klímakatasztrófa-elhárításra kellene! Sajnálom, nem ígérhetek semmit.
· Klímaváltozás, klímaválság, klímavészhelyzet, klímasztrájk, klíma-klíma-klíma… dől ránk rengeteg csatornán. Mi a helyzet? Van-e klímaváltozás, mi okozza, és milyen hatásokkal számolhatunk?
És máris következik a fenyegetés: „Minden bizonnyal senki nem akar többméteres óceánszint-emelkedéssel, korábban virágzó, de sivatagossá váló területekkel, drámaian csökkenő élelmiszer-termelési lehetőségekkel, összeomló ökoszisztémával és mindezek következményeivel szembesülni – márpedig a hőmérséklet elszabadulásával ezek cseppet sem valószerűtlen alternatívák.” (Forrás: internet)
A klímakatasztrófával való riogatásnak két következménye is lehet. Az egyik, hogy a sok riogatás hatására az emberek közömbössé válnak, vagy éppen ellenkezőleg, belső feszültség keletkezik bennük, már kifejezés is van rá: ökoszorongás. Az ökoszorongás a környezet pusztulása miatti krónikus félelem.
Ez a kommunikáció az ember egyik alapérzelmére, a félelemre épít. A riogatást ügyesen koreografált, a közösségi médiában erőteljesen megfuttatott történetek szolgálják. Például lángban, füstben álló esőerdők az Amazonas mentén, amelynek (kitalált) következménye a világ oxigénkészletének pusztulása. Milyen érdekes, hogy néhány évvel ezelőtt minden közösségi portálon lángoltak az Amazonas esőerdői, de azóta semmit sem hallunk róluk (holott minden évben lángolnak).
A klímakatasztrófa-kommunikáció két szélső értékére, a hatástalanságára, és a további még erőteljesebb frusztrációkeltésre utaló jelenségére kívánok rámutatni.
A túlzott és fölösleges riogatás iskolapéldája a farkast kiáltó juhász vagy fiú tanmese. Ebben a juhász vagy a fiú kétszer becsapja társait azzal, hogy felbukkant egy farkas, segítségért kiált, majd kineveti azokat, akik a segítségére sietnek. Harmadszor, amikor valóban megjelenik a farkas, hiába kiáltozik, nem hisznek neki… A tanulságot így foglalja össze egy szólásunk: Aki mindig farkast kiált, annak nem hisznek, ha jön. Ugyanez vonatkozik a szüntelen ijesztegetésekre, túlzásokra is.
És van egy ellentétes vélemény, mely szerint a klímakatasztrófával való ijesztegetés is kevés, hatékonyabb nyelvi eszközöket kellene alkalmazni. Egy pszichológus szerint a klímakatasztrófa, krízis, összeomlás már nem eléggé hatásos kifejezés, mivel „azt a benyomást keltik, hogy természet vak erőivel szemben tehetetlenek vagyunk: sem felelősségünk, sem lehetőségünk nincs sok beavatkozni”. Fokozni kellene a nyelvi hatékonyságot: „felmelegedés helyett túlforrósodásról vagy szétolvadásról, üvegházhatás helyett kohó- vagy máglyahatásról, a távoli jövőben várható fokozatos kellemetlenségek helyett hirtelen és visszafordíthatatlan kataklizmáról, illetve adaptáció helyett kipusztulásról és halálról beszélve jobban megragadhatóvá válhatna a probléma”. A passzív megfogalmazás helyett aktív kifejezésekre lenne szükség: mint például klímapusztulás vagy bioszféra-gyilkolás. A pszichológus szerint: „cselekvésen keresztül közelebb kerülhetünk a valós megoldásokhoz”. (Forgács Bálint, forrás: Quibit: https://qubit.hu/2021/11/08/ha-el-akarjuk-kerulni-a-klimakatasztrofat-le-kell-szamolnunk-az-olyan-pihe-puha-kifejezesekkel-mint-a-zold-az-oko-meg-a-bio)
A pszichológus jól tudja, hogy bizonyos nyelvi megfogalmazásokban erőtöbblet van, és ezek alkalmasak a megrázkódtatásra, az érzelmek felkeltésére, és adott esetben cselekvésre is. Csakhogy ez mindig pillanatnyi, de legalábbis rövid időre szóló hatás. Az érzelmeket, indulatokat nem lehet állandóan stimulálni, ostromolni, mert a nyelvi megfogalmazásban lévő erő nem sokáig marad fenn, előbb-utóbb csökken és megszűnik. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire nem hatékonyak a régóta meglévő, úgynevezett ijesztő túlzások: borzalmas, szörnyű, rettenetes. Annyira nem hatékonyak, hogy ma már pozitív fokozóvá váltak: borzalmasan szép, szörnyen izgalmas, rettenetesen tetszik. Vannak, akik még érzékelik az ambivalenciát ezekben a szerkezetekben, egyébként pedig megtörtént a jelentésváltozás, voltaképpen jelentésszelídülés. A szörnyen, borzasztóan, rettenetesen szép egyértelműen azt jelenti, hogy nagyon szép. Az ijesztő, negatív jelentés pozitívra fordult.
Ezt szeretném visszafogottan megjegyezni a klímaaktivistáknak, akik esetleg még nagyobb hang- és nyelvi erőre kapcsolnák a kommunikációt.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.