Népszerű – az interneten körbe-körbe jár – Sebő Ferenc népzenekutató, énekes mondása: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” Miközben a kijelentés mögötti törekvéssel teljességgel egyetértek, magával a kijelentéssel nyelvi szempontból vitatkoznék, mert az ápol és az őriz jelentése kapcsán a nyelv hagyományát nem veszi eléggé figyelembe. Van ugyanis nyelvápolás és nyelvőrzés is. Akkor az idézett kijelentésből az is következne, hogy nem kell ápolni a nyelvet, mert nem beteg, és nem kell őrizni, mert nem rab. A nyelvművelést ellenzők hangoztatják is: „A nyelvet nem védeni kell, hanem használni.”. Ők pedig (immár nyelvészként) a véd ige további jelentéseit nem veszik figyelembe. Például azt, hogy a véd ige nemcsak a fenyegető veszély elhárítását jelenti, hanem valakinek az érdekét pártolja, biztosítani igyekszik. A szavak többjelentésűek, a nyelv alapvető tulajdonsága a többletjelentés, erre épül egyik alakzata: a metafora.
Az említett ápolás, őrzés ezekben a szavakban szóképnek minősül. Ha hagyomány- vagy nyelvápolásról beszélünk, nem föltétlenül a beteg képe merül fel bennünk, hanem a gondozásé, gondoskodásé. Nemcsak a beteget ápoljuk, hanem ápoljuk (teljesen egészséges) kapcsolatainkat, testünket is. Ápoljuk a kertünket. Akkor is, ha nem gyomos. Teljességgel pozitív kijelentés: ápolja a barátságot. Szó sincs arról, hogy beteg lenne az a barátság. Ápolja a fogát: arra mondjuk, aki tisztán, rendben tartja a fogát, és nem is gondolunk rossz, beteg, ápolatlan fogakra. Ápoljuk anyanyelvünket – még az értelmező kéziszótárban is szerepel ez a példamondat. Az Anyanyelvápolók Szövetsége kapcsán sem a beteg anyanyelvre gondolunk. Tehát ne bántsuk a hagyományápolást és a nyelvápolást se!
Ugyanez a helyzet a hagyományőrzéssel, nyelvőrzéssel is. Az őriz igének csak egyik jelentése: valakit, valamit szemmel tart, hogy a vele kapcsolatos nemkívánatos esemény bekövetkezését megakadályozza. Tehát: őrzi a házát, őrzi az állatait. Ebből fakad a „nem őriztünk együtt disznót” szólás. De vannak további jelentései. Valakit, valamit véd: őriz valakit a fertőzéstől. Tehát egészséges, csak óvatos. Hosszabb időn át megtart valamit: őrzi a leveleit. Vagy őrzi valakinek az emlékét. Témánk szempontjából talán a legfontosabb: nem enged valamit feledésbe merülni, például őrzi a régi szokásokat. Tehát nemcsak a rabokat őrizzük, hanem őrizzük (megtartjuk) a hitet, az emlékeinket, sőt még a szerelmet is. Nem véletlenül írja Ady: őrizem a szemed…
Maga a nyelvőrzés mint szókép már Pázmány Péternél is előfordul, tehát ugyancsak régi nyelvi hagyomány és szép törekvés. Pázmány Péter írja a nyelv „vétkei” ürügyén: „elsőben Istent kérjük, hogy nemcsak őrzőket, hanem ajtókat rendeljen szent malasztjával nyelvünk oltalmára. Azután magunk is vigyázzunk, és úgy őrizzük nyelvünket, mint lelkünket.”
Ha az ápol és az őriz szavunk hagyományból fakadó jelentéseit sorra vesszük, ezek mind igazak ma is a hagyományápolásra, hagyományőrzésre. Tehát bátran őrizhetjük a hagyományt és a nyelvet is, persze soha nem feledve, hogy nem konzerválni akarjuk a hagyományt, hanem megtanulni, átélni, továbbfejleszteni, alakítani és átadni. Mert mi a hagyomány? Az értelmező szótár szerint: közösségben tovább élő (tudatosan ápolt) szokás, ízlés, felfogás, illetve szellemi örökség. A legfontosabb hagyományfajták: a néphagyomány, a nemzeti hagyomány és persze a mindent átható nyelvi hagyomány. A nyelv alapvetően „hagyományos” természetű, hiszen évezredek-évszázadok előtt élt elődeink „hagyták ránk”. A hagyományhoz, benne a nép- és nyelvi hagyományhoz való viszonyunk különböző. Öntudatlanul is követjük hagyományainkat. Amióta azonban a változások fölgyorsultak, a hagyomány tudatos tanítására és örökítésére is gondolni kell. Ezért születtek ilyen fogalmak: hagyománykövetés, hagyományápolás, hagyományőrzés, hagyománymondás, sőt hagyományteremtés. Mindezek nemes törekvéseket takarnak, csak óvjuk meg a fogalmak tisztaságát. Egy ideje például minden rendezvényt „hagyományteremtő” szándékkal indítanak. Nemes „hagyomány” ez, de szólammá, sallanggá válik, ha az ország összes fesztiválját, napját, „éjszakáját”, hetét, hónapját, mustráját stb. hagyományteremtésnek mondják.
A hagyomány nem érinthetetlen, hogy ne változtathatnánk meg, bátran közelítsünk hozzá, előbb tanuljuk meg, akár meg is újíthatjuk, és alkalomhoz illően használjuk! És ápoljuk, őrizzük, védjük bátran!
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.