Nyelvi barangolások (49.)
Milyen kapcsolat van a költészet és a nyelv között? Miért írja Hamvas Béla, hogy „a költészet az emberiség anyanyelve”? Miért tartja úgy Zalabai Zsigmond, hogy „második anyanyelvünk a költészet”?
Vajon pusztán azért, mert a költészet nyelvi alapú? Mert a vershez szükség van nyelvre? Ez nem lenne elegendő, mert nyelvi alapú a párbeszéd, a politikai szónoklat, sőt a káromkodás is. Miért emeli ki Hamvas a költészetet? Mitől második anyanyelv Zalabai szerint a költészet? És mi akkor az első anyanyelv?
A válaszért az emberi kultúra kialakulásáig kell visszanyúlni. Mi a kultúra? Az ember alkotta, alakította környezet. Az emberré válás folyamatában pedig döntő jelentősége van az absztrakciónak, az elvonatkoztatás képességének. Ez teszi lehetővé az egyszerű jelentésátvitelt, a nemcsak költészeti, hanem a mindennapi nyelvben is eleven metaforát, a szimbólumalkotást. Ez az absztrakciós képesség tehát közös a művészetben, beleértve a költészetet is, és a nyelvben. Az sem véletlen, hogy miért költészetet említ Hamvas, miért nem a tágabb jelentésű irodalmat. Azért, mert az irodalom mint verbális művészeti tevékenység a szóbeliségből, a folklórból fakad, és első formájában egészen biztosan költészet volt, a próza csak másodlagos. A költészetet máig jellemzi a legősibb verbális művészeti jellemző, a zeneiség, a dallam, valamint az ismétlődés, ritmus ezernyi változata. Mindez a megjegyezhetőség gyakorlati okával is magyarázható, de szerintem még mélyebbre, valószínűleg a nyelvkeletkezésig megy vissza.
Kodály Zoltán is megerősíti zene és nyelv kapcsolatát:
„A nyelv elsősorban zenei jelenség. Van dallama, ritmusa, hangsúlya, hangszíne, dinamikája. Az egyszólamú zene minden eleme megvan benne, éppen csak a többszólamúság tünetei, a harmónia jelensége nem”.
Én egy kicsit másként látom. A legalapvetőbb emberi, művészeti törekvés és jellemző: a harmónia utáni vágy. Az ember ösztönösen vonzódik a harmonikus, így például a szimmetrikus jelenségekhez. A természet mintát mutat a harmóniára, a szimmetriára, és ezt kezdte el utánozni az absztrakcióra képessé váló ember.
Az emberré válási folyamat sok százezer évében elválaszthatatlan egységben voltak még a művészetinek és preverbálisnak (kezdeti nyelvinek) nevezhető jelenségek. Erre utalnak a részben máig meglévő szoros kapcsolatok. Monoton munkavégzés során önkéntelenül dúdolgatunk, a közösen végzett fizikai munkák meg is követelik a rigmusozást (hó-rukk). Tárgykészítés, babramunkák közben szívesen mesélünk, anekdotázunk, mozgás (tánc) közben kiáltunk (kurjantunk, csujogatunk), zenére, ritmusra nagy kedvvel énekelünk. Ez például a népszerű karaoke titka is.
• A karaoke a japán karappo (üres) és okesutura (zenekar) szavakból van összetéve, és arra utal, hogy valaki egy népszerű, ismert dallamra (zeneszámra) rendszerint nyilvános közegben és szövegfelirat támogatásával ráénekli a szöveget.
Dallam, zene, ének és nyelv kapcsolata törvényszerű, hiszen beszédünk dallamos, zenei elemekkel is rendelkezik. Ma úgy mondjuk: a nyelv zenei elemi. A költészetnek pedig alapja a nyelvi ritmus. Köztudott, hogy az első történetmondók valójában énekmondók voltak. Kezdetben a balladákat is énekelték, a verseket „ad notam”, azaz dalra, dallamra írták. A költészet máig őrzi szerves kapcsolatát az énekkel, zenével. Kimutatták például Weöres Sándor több versében, hogy mely dalok súgták a költőnek a vers ritmusát. Nem véletlen, hogy a klasszikus versmérték milyen könnyen mászik a fülünkbe, gondoljunk csak a Szeptember végén című versre:
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt…”
Akaratlanul is megjegyezzük. Bizonyos irodalmi törekvések ugyan eltávolodtak a felismerhető ritmustól, de mindig akadtak, akik visszatértek az ősi együvé tartozáshoz. A dallam-zene-vers kapcsolat újraélesztésére születtek meg az énekelt versek, ebben járt az élen a Kaláka, a Ghymes, Cseh Tamás, Dinnyés József.
A verbális művészetek között a népköltészeten és az irodalmon túl olyan tevékenységek említhetők, mint az alapvetően művészi és csak később közéleti rendeltetésű retorika, a vers- és prózamondás, a vallási, színpadi megnyilatkozások. Nem véletlen, hogy a prédikációnak, valamint a színpadi beszédnek mindig óriási hatása volt a mindenkori nyelvhasználatra. A verbális művészetek alapja tehát a zenei múltját magában hordozó nyelv.
De kanyarodjunk vissza az énekhez, amely egyesíti magában a zenei és a verbális kommunikációt. Mindenki tudja, de legalábbis érzi, hogy a közös éneklésben milyen, szinte megmagyarázhatatlan erő és öröm rejlik. Énekelni jó! Az anya ösztönösen dúdol a kisgyermekének. A valódi szerelmi párbeszédben is felbukkannak dallamok, de legalábbis zeneileg hangolt szép szavak. Közösen énekelni különösen jó, ebben is ősi közösségi, csoportjellegünkre ismerhetünk. Minden vallás szertartásaiban fontos szerepe van a közösségi éneklésnek, gondoljunk csak a régi vallási népénekeinkre vagy a zsoltárokra. És ezért tekintem örök emberi jelenségnek a népdalt. A dal az emberiség hajnalától létezik, ennek napjainkig meglévő formája az általunk is ismert népdal, illetve esetünkben ennek folytatója, a nóta, valamint részben erre a hagyományra épült, de nyilván már nemzetközi hatásokkal is kiegészült a 20. századi könnyűzenei kultúra. A különböző stílusok, műfajok közötti alapvető funkcionális kapcsolatot letagadni nem érdemes.
Az egykori ősi együttállások miatt használhatunk olyan jellemzően magyar kifejezéseket, mint tárgyi, kézműves, zenei anyanyelv. És ezért kulcs az ember megismeréséhez a nyelv és a költészet. Ezért tartja Zalabai Zsigmond második anyanyelvünknek a költészetet. A „széplelkek” költészetszeretete mélyén tehát egy ősi, képi, szimbolikus, harmonikus világ emléke és vágya rejlik. Ezért érdemel figyelmet a gyermeknyelv, a gyermekfolklór, de mindenekelőtt a költészet, az irodalom. A vers nem pusztán a széplelkek öröme, hanem embervoltunk, magunk jobb megismerése. És erre utal Hamvas Béla is:
„a költői nyelv a mai értelmi és köznyelvnél nemcsak eredetibb és elsődlegesebb, hanem igazabb és teljesebb is. Mint mondják: a költészet az emberiség anyanyelve”.
