Nyelvi barangolások (49.)
Milyen kapcsolat van a költészet és a nyelv között? Miért írja Hamvas Béla, hogy „a költészet az emberiség anyanyelve”? Miért tartja úgy Zalabai Zsigmond, hogy „második anyanyelvünk a költészet”?
Vajon pusztán azért, mert a költészet nyelvi alapú? Mert a vershez szükség van nyelvre? Ez nem lenne elegendő, mert nyelvi alapú a párbeszéd, a politikai szónoklat, sőt a káromkodás is. Miért emeli ki Hamvas a költészetet? Mitől második anyanyelv Zalabai szerint a költészet? És mi akkor az első anyanyelv?
A válaszért az emberi kultúra kialakulásáig kell visszanyúlni. Mi a kultúra? Az ember alkotta, alakította környezet. Az emberré válás folyamatában pedig döntő jelentősége van az absztrakciónak, az elvonatkoztatás képességének. Ez teszi lehetővé az egyszerű jelentésátvitelt, a nemcsak költészeti, hanem a mindennapi nyelvben is eleven metaforát, a szimbólumalkotást. Ez az absztrakciós képesség tehát közös a művészetben, beleértve a költészetet is, és a nyelvben. Az sem véletlen, hogy miért költészetet említ Hamvas, miért nem a tágabb jelentésű irodalmat. Azért, mert az irodalom mint verbális művészeti tevékenység a szóbeliségből, a folklórból fakad, és első formájában egészen biztosan költészet volt, a próza csak másodlagos. A költészetet máig jellemzi a legősibb verbális művészeti jellemző, a zeneiség, a dallam, valamint az ismétlődés, ritmus ezernyi változata. Mindez a megjegyezhetőség gyakorlati okával is magyarázható, de szerintem még mélyebbre, valószínűleg a nyelvkeletkezésig megy vissza.
Kodály Zoltán is megerősíti zene és nyelv kapcsolatát:
Én egy kicsit másként látom. A legalapvetőbb emberi, művészeti törekvés és jellemző: a harmónia utáni vágy. Az ember ösztönösen vonzódik a harmonikus, így például a szimmetrikus jelenségekhez. A természet mintát mutat a harmóniára, a szimmetriára, és ezt kezdte el utánozni az absztrakcióra képessé váló ember.
Az emberré válási folyamat sok százezer évében elválaszthatatlan egységben voltak még a művészetinek és preverbálisnak (kezdeti nyelvinek) nevezhető jelenségek. Erre utalnak a részben máig meglévő szoros kapcsolatok. Monoton munkavégzés során önkéntelenül dúdolgatunk, a közösen végzett fizikai munkák meg is követelik a rigmusozást (hó-rukk). Tárgykészítés, babramunkák közben szívesen mesélünk, anekdotázunk, mozgás (tánc) közben kiáltunk (kurjantunk, csujogatunk), zenére, ritmusra nagy kedvvel énekelünk. Ez például a népszerű karaoke titka is.
• A karaoke a japán karappo (üres) és okesutura (zenekar) szavakból van összetéve, és arra utal, hogy valaki egy népszerű, ismert dallamra (zeneszámra) rendszerint nyilvános közegben és szövegfelirat támogatásával ráénekli a szöveget.
Dallam, zene, ének és nyelv kapcsolata törvényszerű, hiszen beszédünk dallamos, zenei elemekkel is rendelkezik. Ma úgy mondjuk: a nyelv zenei elemi. A költészetnek pedig alapja a nyelvi ritmus. Köztudott, hogy az első történetmondók valójában énekmondók voltak. Kezdetben a balladákat is énekelték, a verseket „ad notam”, azaz dalra, dallamra írták. A költészet máig őrzi szerves kapcsolatát az énekkel, zenével. Kimutatták például Weöres Sándor több versében, hogy mely dalok súgták a költőnek a vers ritmusát. Nem véletlen, hogy a klasszikus versmérték milyen könnyen mászik a fülünkbe, gondoljunk csak a Szeptember végén című versre:
Akaratlanul is megjegyezzük. Bizonyos irodalmi törekvések ugyan eltávolodtak a felismerhető ritmustól, de mindig akadtak, akik visszatértek az ősi együvé tartozáshoz. A dallam-zene-vers kapcsolat újraélesztésére születtek meg az énekelt versek, ebben járt az élen a Kaláka, a Ghymes, Cseh Tamás, Dinnyés József.
A verbális művészetek között a népköltészeten és az irodalmon túl olyan tevékenységek említhetők, mint az alapvetően művészi és csak később közéleti rendeltetésű retorika, a vers- és prózamondás, a vallási, színpadi megnyilatkozások. Nem véletlen, hogy a prédikációnak, valamint a színpadi beszédnek mindig óriási hatása volt a mindenkori nyelvhasználatra. A verbális művészetek alapja tehát a zenei múltját magában hordozó nyelv.
De kanyarodjunk vissza az énekhez, amely egyesíti magában a zenei és a verbális kommunikációt. Mindenki tudja, de legalábbis érzi, hogy a közös éneklésben milyen, szinte megmagyarázhatatlan erő és öröm rejlik. Énekelni jó! Az anya ösztönösen dúdol a kisgyermekének. A valódi szerelmi párbeszédben is felbukkannak dallamok, de legalábbis zeneileg hangolt szép szavak. Közösen énekelni különösen jó, ebben is ősi közösségi, csoportjellegünkre ismerhetünk. Minden vallás szertartásaiban fontos szerepe van a közösségi éneklésnek, gondoljunk csak a régi vallási népénekeinkre vagy a zsoltárokra. És ezért tekintem örök emberi jelenségnek a népdalt. A dal az emberiség hajnalától létezik, ennek napjainkig meglévő formája az általunk is ismert népdal, illetve esetünkben ennek folytatója, a nóta, valamint részben erre a hagyományra épült, de nyilván már nemzetközi hatásokkal is kiegészült a 20. századi könnyűzenei kultúra. A különböző stílusok, műfajok közötti alapvető funkcionális kapcsolatot letagadni nem érdemes.
Az egykori ősi együttállások miatt használhatunk olyan jellemzően magyar kifejezéseket, mint tárgyi, kézműves, zenei anyanyelv. És ezért kulcs az ember megismeréséhez a nyelv és a költészet. Ezért tartja Zalabai Zsigmond második anyanyelvünknek a költészetet. A „széplelkek” költészetszeretete mélyén tehát egy ősi, képi, szimbolikus, harmonikus világ emléke és vágya rejlik. Ezért érdemel figyelmet a gyermeknyelv, a gyermekfolklór, de mindenekelőtt a költészet, az irodalom. A vers nem pusztán a széplelkek öröme, hanem embervoltunk, magunk jobb megismerése. És erre utal Hamvas Béla is:
Ízig-vérig székely ember volt az 1902-ben Szentendrén született Darkó István, akit a gyerek- és a kamaszkor már a nógrádi Losoncon talál. Itt lesz a főmunkatársa Scherer Lajos A Mi Lapunk című folyóiratának. Egy ideig Budapesten tanul, s maradhatna, de nem teszi: visszatér felvidékinek, s beleveti magát a Trianon után, szinte a semmiből induló közösségi életbe.
„Inkább ledobni szeretnék dolgokat, nem pedig szerezni” – vallja az alábbi interjúban Berta Zsolt író, dalszerző, előadó, 2022-től a Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatósága által szervezett KMI 12 program második évadának szerzője, akivel belesodródtunk egy életfilozófiai kérdéseket is taglaló beszélgetésbe. Természetesen beszéltünk irodalomról is, jelenlétről, írásról mint életformáról. Így jutottunk el olyan életigazságok megfogalmazásához, melyeket helyette nem mondhat el senki.
De talán a „végérvényes albérlőnek” is jól jöhet a mostani nyelvi magyarázat. Meg a kezdőknek is, akik az albérletkeresésnél nem akarnak „koppanni”. Ezért bemutatom a magyar nyelv új változatát, a lingua foditot, azaz az albérletnyelvet. Ennek legfőbb sajátossága a szavak jelentésének korlátozása vagy éppen megfordítása.
A reform szónak több árnyalata van, de a jelentése általában ugyanaz. Társadalmi-gazdasági, politikai értelemben újítást jelöl, amely javít a helyzeten, de a múlttal nem szakít teljesen, a réginek az átalakítását jelenti. Összességében tehát pozitív folyamat. Napjainkban mégis hideglelést kap az ember a szó hallatán, mert többnyire megszorításra, leépülésre, olyan korrekcióra utal, ami nem feltétlenül pozitív hatású az életére.
Petőfi Sándor 1845 tavaszán indult első felső-magyarországi körútjára, és április 4-én érkezett Eperjesre. Barátjánál, Kerényi (Christman) Frigyesnél vendégeskedett, és az általa nemes egyszerűséggel „amicés város”-ként jellemzett, nagy múltú településen több önfeledt hetet töltött el.
Aki ismeri Oros Lászlót, az vele kapcsolatban egyetérthet Szerb Antallal, miszerint: „A világnak égető szüksége van egy kis jóságra – és aki a könyveket szereti, rossz ember nem lehet.” Oros László szereti a könyveket. Gyűjteni, olvasni, és írni is. Ő a nagybetűs csodabogár, aki négy évtizede szenvedélyesen gyűjti a könyveket, régi fegyvereket, arcképeket, művészeti alkotásokat és színes reprodukciókat.
Van olyan, hogy tapodtat és van olyan, hogy talpalatnyi, de tapodtatnyi nem nagyon. Tapodtat: lépés, átvitt értelemben azt jelenti: nagyon kevés. Ragos főnév, leginkább csak ebben a kötött szerkezetben használatos: Egy tapodtat se! (egy lépést se), másként: jottányit se!
Ha Kassák Lajosról szólunk, művészete mellett óhatatlanul egy intézményről is beszélnünk kell. Alig van huszadik századi irodalmunknak még egy alakja, akiben oly kitartóan és konokul munkált volna a művészeti-társadalmi megújulás igénye, mint benne. A magyar avantgárd pápája volt, a fogalomnak minden alkotói és politikai vonzatával együtt.