Hazatérés. Misztériumjáték Esterházy János gróf életéről
Titok, hogy az ember életének legkritikusabb pillanataiban hogyan tud túllépni meghatározó érzelmein, például a félelmen, az életfélelmem, s vállalni mer olyan erkölcsi kiállást, amely önsorsrontásnak is felfogható, s amelynek az adott pillanatban nincs semmi jutalma, és még az is kérdéses, hogy valaha lesz-e. Igazi dráma az, ha az örömre, harmóniára, boldogságra, elismerésre termett embernek választania kell a rövid távú, de mégiscsak sikeres megoldások és a rövid távon biztosan áldozattal járó és talán soha meg nem térülő, magasabb rendű erkölcsi kihívás között. Követ vethetünk-e arra, aki inkább menekül az áldozati szerep elől, akár azon az áron is, hogy együttműködik az elnyomóival, besúgóvá lesz? A gyötrő döntés ilyen kiélezett helyzetét állítja fel a dilemma (egymást kizáró két választási lehetőség, melyek közül az egyik elhagyása hátrányt okoz) iskolapéldájaként Sánta Ferenc Az ötödik pecsétben. És mi adja az erőt az áldozati szerepet, a mártíromságot vállalóknak? A félelem, az agresszió és további öt az emberi alapérzelmek közé tartozik, de a szeretet velünkszületettségén vitatkoznak. Az agresszió, a gyűlölet a könnyebb út. De hinnünk kell, hogy az emberben rejlenie kell a szeretet magvának, viszont ezt a jóra (jobbra) való képességet valószínűleg tanulni kell, s ez hosszú, nehéz, fáradságos munka, s nem is sikerült mindenkinek.
Esterházy János felvidéki gróf valószínűleg nem akart áldozat, mártír lenni. Élhette volna tovább életét, bár a trianoni trauma (földjeinek elvesztése, elszegényedése) így is megviselte volna, viszont sok egykori arisztokrata talált valamiféle menekülőutat. Esterházy János azonban nehéz, mert kisebbségi közéleti szerepet vállalt szülőföldjén, a Csehszlovák Köztársaságban: 1932-ben az Országos Keresztény Szocialista Párt, később az Egyesült Magyar Párt elnöke lett, az első bécsi döntés után Kassa parlamenti képviselőjeként köszöntötte Horthy Miklóst, de visszafogott beszédében a magyarországivá vált szlovák kisebbséget védte, és szlovák területen maradt, megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot. 1942-ben a szlovák parlamentben tüntetőleg tartózkodott a zsidók deportálásáról szóló törvényjavaslat ellen. Valamennyi szélsőséges politika számára szálkává vált, hiszen az elveiket kompromisszumok nélkül képviselő emberek általában veszélyesek az önkényuralmak számára. A Gestapo üldözte, letartóztatták, a háború után – Gustáv Husák közreműködésével – egy szovjetunióbeli gulágra (kényszermunkatáborba) hurcolták, majd Csehszlovákiában halálra ítélték hazaárulásért és a fasizmussal való együttműködésért, hazahozatták a Szovjetunióból, életfogytiglani börtönre enyhítették a halálbüntetését. Végül 1957-ben a morvaországi mírovi börtönben halt meg, holttestét sem adták ki.
Esterházy János élete tragikus, de hogyan lehet ebből drámát írni? Ezzel küzdött meg Lukácsy György író-dramaturg, aki a belső lelki küzdelem, a sorsvállalás drámai kifejtése helyett inkább az érzelmi húrokra hangolt előadást vállalt. Előbb dokumentumdrámának szánta az Esterházy-életút nagyobb fordulatait megjelenítő életképeket, de a végső megoldás líraibb lett, ahogy ő nevezi: misztériumjáték. Ennek oka, hogy nem a belső vívódás drámaiságát viszi végig, hanem a személyiségét elveszejtő tudatos sorsvállalást, a remélt jobb jövőnek szóló áldozatvállalást, valójában egyfajta krisztusi utat. A krisztusi út az egyes ember fölött álló, örök humanista értékekbe (erkölcsbe) vetett töretlen elveket jelenti. A krisztusi út a végtelen alázatossággal, az önérdek teljes föladásával párosul. Mert Esterházy János számos alkalommal megmenekülhetett volna a rá váró emberfeletti megpróbáltatásoktól – például élete utolsó csaknem másfél évtizedének kegyetlen börtönsorsától. Elhagyhatta volna szülőföldjét, a Felvidéket, miniszter lehetett volna Benes prágai kormányában, később kegyelmet kérhetett volna, sőt a megszöktetését is tervezték – egyiket sem vállalta. Egy gulágbeli rabtárs úgy jellemezte: „a magyarok szenvedő Krisztusa”. Ez a tudatos mártíromság – valamint édesanyja révén lengyel származása – indíthatta a krakkói érsekséget arra, hogy elindítsa a „magyar Morus Tamás” boldoggá avatási perét; holott Szlovákiában még mindig háborús bűnös, Magyarországon pedig csak most kezdik megismerni történetét. A Nemzeti „nemzeti ismereti” programjába illeszkedő Lukácsy György-színdarab (misztériumjáték) is ezt a célt szolgálja.
De miért Hazatérés a színmű címe? Azért, mert Esterházy János, mint annyian, 1920-ban elvesztette a hazáját, és igazából soha nem találta meg, mint annyian. S ezt a „hazatérést” óhajtja most a szülőföld, a Felvidék, szűkebben a zoboraljai magyar sziget, a krakkói érsekség és az igazságtételre éhes minden tisztességes ember.
Lukácsy György misztériumjátéka rövid jelenetekben, Esterházy pontos, szállóigeszerű mondatainak élőképekbe foglalásával idézi meg Esterházy János életútját.
· Például: a zsidók deportálásáról szóló törvényjavaslat kapcsán: „azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”,
· „A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt”,
· „Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra. Ezt elfogadva, mint keresztet, felajánlom a Jó Istennek könyörgésképpen a legszűkebb családért és a szélesebb meg a legszélesebb családunk jövőjéért”.
A színműben megjelenik a szenvedéstörténetben ugyancsak érintett lengyel édesanya, valamint a feleség, Serényi Lívia grófnő. A különböző élethelyzetekben felbukkanó szereplőket megsokszorozódva Berettyán Nándor és Rácz József alakítja. Ki kell emelni Szabó Sebestyén László „énekmondó” szerepét, aki balladás énekekben, népdalokban emeli fel heroikussá, szimbolikussá a történetet. Esterházy János a börtönben is tisztelettudó személyiségét igényesen, roppant alázattal – és személyes, kárpátaljai sorsával is hitelesítve – jeleníti meg Tóth László. A bemutató előadás után minden néző kapott egy búzaszemet, amelyben – népi hitvilágunk szerint – Krisztus arca látható.
(Rendező: Rubold Ödön. Előbemutatója 2021. szeptember 18-én volt a szlovákiai Alsódobokon, az Esterházy János Zarándokközpontban, bemutatója pedig 2022. október 28-án a Nemzeti Színházban.)
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.