Hazatérés. Misztériumjáték Esterházy János gróf életéről
Titok, hogy az ember életének legkritikusabb pillanataiban hogyan tud túllépni meghatározó érzelmein, például a félelmen, az életfélelmem, s vállalni mer olyan erkölcsi kiállást, amely önsorsrontásnak is felfogható, s amelynek az adott pillanatban nincs semmi jutalma, és még az is kérdéses, hogy valaha lesz-e. Igazi dráma az, ha az örömre, harmóniára, boldogságra, elismerésre termett embernek választania kell a rövid távú, de mégiscsak sikeres megoldások és a rövid távon biztosan áldozattal járó és talán soha meg nem térülő, magasabb rendű erkölcsi kihívás között. Követ vethetünk-e arra, aki inkább menekül az áldozati szerep elől, akár azon az áron is, hogy együttműködik az elnyomóival, besúgóvá lesz? A gyötrő döntés ilyen kiélezett helyzetét állítja fel a dilemma (egymást kizáró két választási lehetőség, melyek közül az egyik elhagyása hátrányt okoz) iskolapéldájaként Sánta Ferenc Az ötödik pecsétben. És mi adja az erőt az áldozati szerepet, a mártíromságot vállalóknak? A félelem, az agresszió és további öt az emberi alapérzelmek közé tartozik, de a szeretet velünkszületettségén vitatkoznak. Az agresszió, a gyűlölet a könnyebb út. De hinnünk kell, hogy az emberben rejlenie kell a szeretet magvának, viszont ezt a jóra (jobbra) való képességet valószínűleg tanulni kell, s ez hosszú, nehéz, fáradságos munka, s nem is sikerült mindenkinek.
Esterházy János felvidéki gróf valószínűleg nem akart áldozat, mártír lenni. Élhette volna tovább életét, bár a trianoni trauma (földjeinek elvesztése, elszegényedése) így is megviselte volna, viszont sok egykori arisztokrata talált valamiféle menekülőutat. Esterházy János azonban nehéz, mert kisebbségi közéleti szerepet vállalt szülőföldjén, a Csehszlovák Köztársaságban: 1932-ben az Országos Keresztény Szocialista Párt, később az Egyesült Magyar Párt elnöke lett, az első bécsi döntés után Kassa parlamenti képviselőjeként köszöntötte Horthy Miklóst, de visszafogott beszédében a magyarországivá vált szlovák kisebbséget védte, és szlovák területen maradt, megalapította a Szlovenszkói Magyar Pártot. 1942-ben a szlovák parlamentben tüntetőleg tartózkodott a zsidók deportálásáról szóló törvényjavaslat ellen. Valamennyi szélsőséges politika számára szálkává vált, hiszen az elveiket kompromisszumok nélkül képviselő emberek általában veszélyesek az önkényuralmak számára. A Gestapo üldözte, letartóztatták, a háború után – Gustáv Husák közreműködésével – egy szovjetunióbeli gulágra (kényszermunkatáborba) hurcolták, majd Csehszlovákiában halálra ítélték hazaárulásért és a fasizmussal való együttműködésért, hazahozatták a Szovjetunióból, életfogytiglani börtönre enyhítették a halálbüntetését. Végül 1957-ben a morvaországi mírovi börtönben halt meg, holttestét sem adták ki.
Esterházy János élete tragikus, de hogyan lehet ebből drámát írni? Ezzel küzdött meg Lukácsy György író-dramaturg, aki a belső lelki küzdelem, a sorsvállalás drámai kifejtése helyett inkább az érzelmi húrokra hangolt előadást vállalt. Előbb dokumentumdrámának szánta az Esterházy-életút nagyobb fordulatait megjelenítő életképeket, de a végső megoldás líraibb lett, ahogy ő nevezi: misztériumjáték. Ennek oka, hogy nem a belső vívódás drámaiságát viszi végig, hanem a személyiségét elveszejtő tudatos sorsvállalást, a remélt jobb jövőnek szóló áldozatvállalást, valójában egyfajta krisztusi utat. A krisztusi út az egyes ember fölött álló, örök humanista értékekbe (erkölcsbe) vetett töretlen elveket jelenti. A krisztusi út a végtelen alázatossággal, az önérdek teljes föladásával párosul. Mert Esterházy János számos alkalommal megmenekülhetett volna a rá váró emberfeletti megpróbáltatásoktól – például élete utolsó csaknem másfél évtizedének kegyetlen börtönsorsától. Elhagyhatta volna szülőföldjét, a Felvidéket, miniszter lehetett volna Benes prágai kormányában, később kegyelmet kérhetett volna, sőt a megszöktetését is tervezték – egyiket sem vállalta. Egy gulágbeli rabtárs úgy jellemezte: „a magyarok szenvedő Krisztusa”. Ez a tudatos mártíromság – valamint édesanyja révén lengyel származása – indíthatta a krakkói érsekséget arra, hogy elindítsa a „magyar Morus Tamás” boldoggá avatási perét; holott Szlovákiában még mindig háborús bűnös, Magyarországon pedig csak most kezdik megismerni történetét. A Nemzeti „nemzeti ismereti” programjába illeszkedő Lukácsy György-színdarab (misztériumjáték) is ezt a célt szolgálja.
De miért Hazatérés a színmű címe? Azért, mert Esterházy János, mint annyian, 1920-ban elvesztette a hazáját, és igazából soha nem találta meg, mint annyian. S ezt a „hazatérést” óhajtja most a szülőföld, a Felvidék, szűkebben a zoboraljai magyar sziget, a krakkói érsekség és az igazságtételre éhes minden tisztességes ember.
Lukácsy György misztériumjátéka rövid jelenetekben, Esterházy pontos, szállóigeszerű mondatainak élőképekbe foglalásával idézi meg Esterházy János életútját.
· Például: a zsidók deportálásáról szóló törvényjavaslat kapcsán: „azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellene, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom”,
· „A mi jelünk a kereszt, nem a horogkereszt”,
· „Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra. Ezt elfogadva, mint keresztet, felajánlom a Jó Istennek könyörgésképpen a legszűkebb családért és a szélesebb meg a legszélesebb családunk jövőjéért”.
A színműben megjelenik a szenvedéstörténetben ugyancsak érintett lengyel édesanya, valamint a feleség, Serényi Lívia grófnő. A különböző élethelyzetekben felbukkanó szereplőket megsokszorozódva Berettyán Nándor és Rácz József alakítja. Ki kell emelni Szabó Sebestyén László „énekmondó” szerepét, aki balladás énekekben, népdalokban emeli fel heroikussá, szimbolikussá a történetet. Esterházy János a börtönben is tisztelettudó személyiségét igényesen, roppant alázattal – és személyes, kárpátaljai sorsával is hitelesítve – jeleníti meg Tóth László. A bemutató előadás után minden néző kapott egy búzaszemet, amelyben – népi hitvilágunk szerint – Krisztus arca látható.
(Rendező: Rubold Ödön. Előbemutatója 2021. szeptember 18-én volt a szlovákiai Alsódobokon, az Esterházy János Zarándokközpontban, bemutatója pedig 2022. október 28-án a Nemzeti Színházban.)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.