Volt idő, hogy a magyar ember nagy fába vágta a fejszéjét. Nincs mindenhol fa, azért a mai ember már nem így cselekszik:
Fájhatott a vágás a nagy kalandnak és a magyar nyelvnek. Változnak az idők. Az idő vasfoga pedig elrepül felettünk.
Ki vagy mi? Persze a segítség. De az első mondatban az alany a dolgozó volt. Diszkrét alanyvesztésnek nevezzük ezt a jelenséget.
Milyen kedves a férfitől, hogy elhozza a kölykeit és bemutatja a medvének. Az emberek el szokták vinni a kölykeiket az állatkertbe, igaz, erről rendszerint nem írnak cikket, mert annyira mindennapos. Vagy esetleg itt a medve kölykeiről van szó? Akkor viszont ismét a diszkrét alanyvesztés esete.
Ebben a mondatban már nem is diszkrét, hanem kiáltó az alanyvesztés! Az első tagmondatban szereplő alany (a férfi) a második tagmondatban megvan (vezeti a buszt), a harmadikban pedig valószínűleg elveszett. Ugyanis: kigyulladt.
Eszerint a buszsofőr ütközött egy busszal, holott a buszsofőr által vezetett busz ütközött. Újabb diszkrét alanyvesztés.
Négy tagmondatban több alanyváltáson esünk át: a kocsi sofőrje – kamion – figyelmetlen autós – az. Kicsit sok.
A metrópótló autóbuszra nem szoktuk mondani, hogy felvehető és letehető. De aki akarja, tegye le a pincébe, kamrába, és ne vegye elő jó sokáig!
A megszemélyesített fegyverek átmennek a határon, sőt esetleg át is lépik azt.
Mi lett volna, ha a busz is a folyóba zuhant volna? A folyóba zuhant buszbaleset és az áldozatok kicsit nehezen jönnek össze. Kár, hogy nem a baleset esett áldozatul… Ez a tömörített szerkezet olyasmi, mint a halálos vonatgázolás.
Ha eltört a mécses, akkor sírt, de ebből hogy következik a perlés? Vagy esetleg arról van szó, hogy selejtes volt a mécses, eltört, és ez annyira fölidegesítette, hogy most már perelni fogja a mécsesgyártót?
A testvérek pedig énekel… Erről jut eszembe: én ekelek, te keregsz, ő gyeleg, mi melünk, ti vornyáztok, ők lendeznek…
Hogy jön ahhoz egy petíció, hogy tiltakozzék? Még jó, hogy csak a Belügyminisztériumba viszik, és nem rögtön a börtönbe.
Annyira örülnek a hónak, hogy nemcsak kirándulnak, hanem rögtön…
Vajon így készül az ebrudalt szalonna? Na, nem! Golfütőkkel és fejszenyelekkel nem szokás abálni. Az abál vagy abárol jelentése: (különösen zöldséget, gombát, hurkatölteléket, szalonnát) forró vízben puhít, fonnyaszt. A szerző talán az abriktol igére gondolt, melynek egyik jelentése beleillik a mondatba: ütlegel, ver, egyébként azt is jelenti, hogy oktat, betanít, fegyelmez, rendszabályoz, fenyít. Vagy esetleg: agyabugyálta? Állítólag Délvidéken használják az abárol szót verésre, verekedésre, vagyis emberpuhításra (bár ebben nem vagyok biztos), de az általam ismert magyar nyelvben egészen biztosan csak szalonnapuhításra.
Előbb babrált, aztán markolt. A „markolt a fa körül fel” szerkezetben pedig egy kicsit túl messze került az igekötő. Erre is igaz: aki sokat markol, keveset fog… Illetve könnyen megfogja a rendőrség.
A humánum már önmagában emberi.
Ha valami valami felé nő (növekszik), az még azt jelenti, hogy bármennyi lehet, még nem érte el az adott mennyiséget, esetünkben a félmilliót. Ha esetleg azt írnák, hogy félmillió fölé nőtt, akkor már jobban hangozna, s legalább abban biztosak lehetnénk, hogy a félmillió megvan (persze csak az átlagnak).
Kételyeket felvetni valamivel kapcsolatban lehet. Egy nő egy férfiban kételyeket ébreszthet. Vagy másként: egy nővel kapcsolatban kételyek merülnek fel, kételyek támadnak… Illetve egészen egyszerűen: Ha egy férfi kételkedni kezd egy nőben, az nem feltétlenül jelent rosszat… Persze nem tudjuk, hogy a „nagy őben”, vagy talán még inkább A nagy őben, ez mit is jelenthetett, s milyen életre szólóan okos tanácsot fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, ami nélkül aligha tudnánk tovább élni.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.