Volt idő, hogy a magyar ember nagy fába vágta a fejszéjét. Nincs mindenhol fa, azért a mai ember már nem így cselekszik:
Fájhatott a vágás a nagy kalandnak és a magyar nyelvnek. Változnak az idők. Az idő vasfoga pedig elrepül felettünk.
Ki vagy mi? Persze a segítség. De az első mondatban az alany a dolgozó volt. Diszkrét alanyvesztésnek nevezzük ezt a jelenséget.
Milyen kedves a férfitől, hogy elhozza a kölykeit és bemutatja a medvének. Az emberek el szokták vinni a kölykeiket az állatkertbe, igaz, erről rendszerint nem írnak cikket, mert annyira mindennapos. Vagy esetleg itt a medve kölykeiről van szó? Akkor viszont ismét a diszkrét alanyvesztés esete.
Ebben a mondatban már nem is diszkrét, hanem kiáltó az alanyvesztés! Az első tagmondatban szereplő alany (a férfi) a második tagmondatban megvan (vezeti a buszt), a harmadikban pedig valószínűleg elveszett. Ugyanis: kigyulladt.
Eszerint a buszsofőr ütközött egy busszal, holott a buszsofőr által vezetett busz ütközött. Újabb diszkrét alanyvesztés.
Négy tagmondatban több alanyváltáson esünk át: a kocsi sofőrje – kamion – figyelmetlen autós – az. Kicsit sok.
A metrópótló autóbuszra nem szoktuk mondani, hogy felvehető és letehető. De aki akarja, tegye le a pincébe, kamrába, és ne vegye elő jó sokáig!
A megszemélyesített fegyverek átmennek a határon, sőt esetleg át is lépik azt.
Mi lett volna, ha a busz is a folyóba zuhant volna? A folyóba zuhant buszbaleset és az áldozatok kicsit nehezen jönnek össze. Kár, hogy nem a baleset esett áldozatul… Ez a tömörített szerkezet olyasmi, mint a halálos vonatgázolás.
Ha eltört a mécses, akkor sírt, de ebből hogy következik a perlés? Vagy esetleg arról van szó, hogy selejtes volt a mécses, eltört, és ez annyira fölidegesítette, hogy most már perelni fogja a mécsesgyártót?
A testvérek pedig énekel… Erről jut eszembe: én ekelek, te keregsz, ő gyeleg, mi melünk, ti vornyáztok, ők lendeznek…
Hogy jön ahhoz egy petíció, hogy tiltakozzék? Még jó, hogy csak a Belügyminisztériumba viszik, és nem rögtön a börtönbe.
Annyira örülnek a hónak, hogy nemcsak kirándulnak, hanem rögtön…
Vajon így készül az ebrudalt szalonna? Na, nem! Golfütőkkel és fejszenyelekkel nem szokás abálni. Az abál vagy abárol jelentése: (különösen zöldséget, gombát, hurkatölteléket, szalonnát) forró vízben puhít, fonnyaszt. A szerző talán az abriktol igére gondolt, melynek egyik jelentése beleillik a mondatba: ütlegel, ver, egyébként azt is jelenti, hogy oktat, betanít, fegyelmez, rendszabályoz, fenyít. Vagy esetleg: agyabugyálta? Állítólag Délvidéken használják az abárol szót verésre, verekedésre, vagyis emberpuhításra (bár ebben nem vagyok biztos), de az általam ismert magyar nyelvben egészen biztosan csak szalonnapuhításra.
Előbb babrált, aztán markolt. A „markolt a fa körül fel” szerkezetben pedig egy kicsit túl messze került az igekötő. Erre is igaz: aki sokat markol, keveset fog… Illetve könnyen megfogja a rendőrség.
A humánum már önmagában emberi.
Ha valami valami felé nő (növekszik), az még azt jelenti, hogy bármennyi lehet, még nem érte el az adott mennyiséget, esetünkben a félmilliót. Ha esetleg azt írnák, hogy félmillió fölé nőtt, akkor már jobban hangozna, s legalább abban biztosak lehetnénk, hogy a félmillió megvan (persze csak az átlagnak).
Kételyeket felvetni valamivel kapcsolatban lehet. Egy nő egy férfiban kételyeket ébreszthet. Vagy másként: egy nővel kapcsolatban kételyek merülnek fel, kételyek támadnak… Illetve egészen egyszerűen: Ha egy férfi kételkedni kezd egy nőben, az nem feltétlenül jelent rosszat… Persze nem tudjuk, hogy a „nagy őben”, vagy talán még inkább A nagy őben, ez mit is jelenthetett, s milyen életre szólóan okos tanácsot fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, ami nélkül aligha tudnánk tovább élni.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?