Volt idő, hogy a magyar ember nagy fába vágta a fejszéjét. Nincs mindenhol fa, azért a mai ember már nem így cselekszik:
Fájhatott a vágás a nagy kalandnak és a magyar nyelvnek. Változnak az idők. Az idő vasfoga pedig elrepül felettünk.
Ki vagy mi? Persze a segítség. De az első mondatban az alany a dolgozó volt. Diszkrét alanyvesztésnek nevezzük ezt a jelenséget.
Milyen kedves a férfitől, hogy elhozza a kölykeit és bemutatja a medvének. Az emberek el szokták vinni a kölykeiket az állatkertbe, igaz, erről rendszerint nem írnak cikket, mert annyira mindennapos. Vagy esetleg itt a medve kölykeiről van szó? Akkor viszont ismét a diszkrét alanyvesztés esete.
Ebben a mondatban már nem is diszkrét, hanem kiáltó az alanyvesztés! Az első tagmondatban szereplő alany (a férfi) a második tagmondatban megvan (vezeti a buszt), a harmadikban pedig valószínűleg elveszett. Ugyanis: kigyulladt.
Eszerint a buszsofőr ütközött egy busszal, holott a buszsofőr által vezetett busz ütközött. Újabb diszkrét alanyvesztés.
Négy tagmondatban több alanyváltáson esünk át: a kocsi sofőrje – kamion – figyelmetlen autós – az. Kicsit sok.
A metrópótló autóbuszra nem szoktuk mondani, hogy felvehető és letehető. De aki akarja, tegye le a pincébe, kamrába, és ne vegye elő jó sokáig!
A megszemélyesített fegyverek átmennek a határon, sőt esetleg át is lépik azt.
Mi lett volna, ha a busz is a folyóba zuhant volna? A folyóba zuhant buszbaleset és az áldozatok kicsit nehezen jönnek össze. Kár, hogy nem a baleset esett áldozatul… Ez a tömörített szerkezet olyasmi, mint a halálos vonatgázolás.
Ha eltört a mécses, akkor sírt, de ebből hogy következik a perlés? Vagy esetleg arról van szó, hogy selejtes volt a mécses, eltört, és ez annyira fölidegesítette, hogy most már perelni fogja a mécsesgyártót?
A testvérek pedig énekel… Erről jut eszembe: én ekelek, te keregsz, ő gyeleg, mi melünk, ti vornyáztok, ők lendeznek…
Hogy jön ahhoz egy petíció, hogy tiltakozzék? Még jó, hogy csak a Belügyminisztériumba viszik, és nem rögtön a börtönbe.
Annyira örülnek a hónak, hogy nemcsak kirándulnak, hanem rögtön…
Vajon így készül az ebrudalt szalonna? Na, nem! Golfütőkkel és fejszenyelekkel nem szokás abálni. Az abál vagy abárol jelentése: (különösen zöldséget, gombát, hurkatölteléket, szalonnát) forró vízben puhít, fonnyaszt. A szerző talán az abriktol igére gondolt, melynek egyik jelentése beleillik a mondatba: ütlegel, ver, egyébként azt is jelenti, hogy oktat, betanít, fegyelmez, rendszabályoz, fenyít. Vagy esetleg: agyabugyálta? Állítólag Délvidéken használják az abárol szót verésre, verekedésre, vagyis emberpuhításra (bár ebben nem vagyok biztos), de az általam ismert magyar nyelvben egészen biztosan csak szalonnapuhításra.
Előbb babrált, aztán markolt. A „markolt a fa körül fel” szerkezetben pedig egy kicsit túl messze került az igekötő. Erre is igaz: aki sokat markol, keveset fog… Illetve könnyen megfogja a rendőrség.
A humánum már önmagában emberi.
Ha valami valami felé nő (növekszik), az még azt jelenti, hogy bármennyi lehet, még nem érte el az adott mennyiséget, esetünkben a félmilliót. Ha esetleg azt írnák, hogy félmillió fölé nőtt, akkor már jobban hangozna, s legalább abban biztosak lehetnénk, hogy a félmillió megvan (persze csak az átlagnak).
Kételyeket felvetni valamivel kapcsolatban lehet. Egy nő egy férfiban kételyeket ébreszthet. Vagy másként: egy nővel kapcsolatban kételyek merülnek fel, kételyek támadnak… Illetve egészen egyszerűen: Ha egy férfi kételkedni kezd egy nőben, az nem feltétlenül jelent rosszat… Persze nem tudjuk, hogy a „nagy őben”, vagy talán még inkább A nagy őben, ez mit is jelenthetett, s milyen életre szólóan okos tanácsot fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban, ami nélkül aligha tudnánk tovább élni.
Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai).
Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.
„Őseimet kutatom az anyakönyvi adatokból” – írja Záhonyból Sipos Attila operatőr-fotóriporter. „Szamoskériek voltak anyai ágon. De ma nem így szerepelnének az anyakönyvben. Apai őseim Cegléd környéki kistelepülésekről, falvakból, tanyákról valók. Ma bizonyára csak Cegléd szerepelne az anyakönyvben. Elvesznek a falvak nevei az anyakönyvekből.”
Az örökifjakat – azt gondolom – valamiféle rezervátumban kellene tartanunk, és valós értékük szerint kellene vigyáznunk rájuk. Legyen számára most a szeretet, ami körülveszi, ennek a rezervátumnak a terepe, ez a mai nap pedig egy olyan pillanat, amire tíz-húsz év múlva is épp hogy csak emlékezünk, egy-egy újabb kerek évfordulót ünnepelve.
Folytatni a hagyományokat, nevelve szórakoztatni – így foglalta össze a Háromszék Táncegyüttes új igazgatója, Virág Endre az Erdély legjobb táncszínháza előtt álló feladatokat. A nemzeti érdekek képviseletét amúgy is mindig hordozta a műfaj.