Nyelvi vita alakult ki a világháló valamelyik zugában Dunakeszi kapcsán. A vita egy hírből indult ki:
• Kriptovalutával csalt, 53 milliós kárt okozott egy dunakeszi férfi.
Szerintem rendben van ez a mondat, de egy bejegyzés szerint nem. Szerzője így akadékoskodik:
• Dunakeszi férfi. Nem Dunakesz a helység neve, amúgy.
Többen vitatkoznak vele.
• azt amugy igy mondjak te tüke
• szerinted úgy lenne helyes, hogy dunakeszii? Ne már.
És van, aki tudja:
• De bizony Dunakeszi és dunakeszi, hiszen a magyar ragasztó, egyszerűsítő nyelv. Tudd jól, vagy fogadd el. ????
Bár már csaknem megvan a megoldás: Dunakeszi, de dunakeszi férfi, azért érdemes kicsit tovább boncolgatni a kérdést. Azt sokan megtanulták, és tudják, hogy az egyelemű, egyszerű földrajzi nevek alapformáit nagybetűvel írjuk, az -i képzős toldalékait kisbetűvel kezdjük: Budapest – budapesti, Győr – győri, Nyitra – nyitrai. Vannak azonban i-re végződő földrajzi nevek: Bugyi, Dunakeszi, Tamási, Zamárdi. Ebben az esetben az -i képzős származékban a szó végén egyszerűsítünk, és csak egy i-t írunk (A magyar helyesírás szabályai, 173. szabálypont): Bugyi – bugyi (ahelyett, hogy bugyii), Dunakeszi – dunakeszi (ahelyett, hogy dunakeszii), Tamási – tamási (ahelyett, hogy tamásii) és Zamárdi – zamárdi (ahelyett, hogy zamárdii). Vajon miért? Pusztán a rossz hangzás miatt egyszerűsítünk. A zamárdii rosszabbul hangzik, mint a zamárdi. A nyelvérzék persze tiltakozik egy kicsit, hiszen kiejtve Zamárdi és zamárdi ugyanaz, és a másik esetben mégiscsak egy tulajdonnév melléknévi alakjáról van szó. Tehát Zamárdiban nyaralok, de zamárdi lakos vagyok. Vagy: Dunakeszin történt az eset, melynek szereplője dunakeszi (illetőségű). Ha a zárójeles részt nem tennénk hozzá, szójátéknak is vélnénk, s ki akarnánk mondani: Dunakeszin történt az eset, melynek szereplője dunakeszii. El kell fogadni tehát, hogy az i-re végződő helynevek esetében beáll helyesírásunk egyszerűsítő hatása. Persze vannak, akik inkább vallanák az ugyancsak létező szóelemzés elvét, és így írnák:
• Sok helyütt úgy hivatkoznak, hogy a balatonakali hősök, balatonakali nyaralótulajdonos stb. Talán az akali-i lenne helyesebb, de ezt így itt senki nem használja.
Nem bizony. Balatonakali település, de balatonakali lakos (és nem balatonakali-i lakos), ahogy már az előzőekben levezettem.
Persze, aki az egyszerűsítés elvét nem ismeri vagy nem fogadja el, annak a településnév akár Dunakesz, Tamás, Zamárd és Akal is lehetne. Ki tudja, ahogy egyesek rövidítgetik a szavakat, talán helyneveinket is eléri ez a divat. De inkább ne legyen így!
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.