Az egyik egyházi egyetem fiataljai megkértek, hogy számoljak be egy engem mélyen meghatározó beszélgetésről. Ezt válaszoltam nekik.
Egy meghatározó beszélgetésről? Egyről? Egy értelmiséginek soha nem lehet csak egy. Egy magyartanárnak sem érdemes föltenni a kérdést: Ki a legkedvesebb költője? Ha egy van, akkor nem lehet jó magyartanár. Egy filmesztétától sem kérdeznénk meg, melyik a legkedvesebb filmje. Vagy egy filológustól azt, hogy melyik a legkedvesebb könyve. De nem akarom visszadobni a kérdést, nem akarom bántani a kérdezőket, mert érteni vélem a szándékot. Gondolkodjunk el a bennünket meghatározó beszélgetéseken… Atyai, szülői jótanácson, tanáraink, nevelőink tanításain, szentenciáin, sorsfordító találkozásokon, barátainkkal folytatott beszélgetéseken.
Az egyből sok van nekem is. Egy beszélgetés akkor meghatározó, ha emlékezetes. Ha hónapokkal, évekkel később is fel tudjuk idézni. Akár az egészet, akárcsak egy-egy mondatát, vagy pusztán csak a helyzetet: mikor, hol, kivel?
A meghatározó beszélgetések többnyire a retorika által vallott törvények szerint szerveződnek. Mélyen belénk ivódnak az elsők és az utolsók. Egy gyermek első, egy haldokló utolsó szavai. Valakivel az első találkozás, az első, vagy az utolsó, a búcsú, az elválás szavai.
Fel tudom idézni a szüleim hangját. Bármikor elő tudom hívni emlékeimből, hallom őket. A legváratlanabb pillanatokban ugrik be egy-egy mondat: anyám, apám ezt mondta. Lehet, hogy akkor, gyermekkorban elengedtem a fülem mellett mondataikat, de azért jó néhányat mégis fel tudok idézni. Előttem vannak tanáraim mondatai, egy-egy beszédhelyzet is. Ahogy Tálasi István és Voigt Vilmos fölvett néprajz szakra. Ahogy Balassa Iván mesélt nekem ízes bihari tájszólásban. Hogy egyszer, halála előtt egy évvel fölkerestem László Gyulát, s máig fülemben vannak bölcs mondatai a honfoglalásról. Egykori tanítványom utolsó, alig formált szavai, halálos ágyán. Természetesen apám és anyám utolsó elhalkuló, már sajátos, belső logikát követő szavai.
A legemlékezetesebbek a baráti beszélgetések. Nyári táborokban, kedvenc régi sörözőnkben (már nincs meg), kertünkben a rönkfából készült asztal mellett (ez sincs meg), kirándulások, túrák során. Vagy a hangjátékokról, filmekről, könyvekről folytatott nagy közösségi beszélgetések. Sokszor hangoztatom, hogy a műalkotásokat jó közösségben befogadni: beszélni, beszélgetni róluk.
A feltett kérdésről (egy meghatározó beszélgetés) elsőként inkább a pozitív, mély érzelmeket érintő emlékeket hívtam elő. Miért nem elmélkedtem a meghatározó bántó beszélgetéseken? Hiszen vannak bőven ilyenek is. Talán azért, mert a rossz fájdalma és emléke gyöngül, és a jó marad meg inkább. Talán egyéni személyiségvonás, nem tudom.
Ahogy így fel-felidézem tanáraimat, tanítványaimat, barátaimat, szinte mindegyiktől beugrik egy-egy mondat, egy-egy beszélgetés sűrítménye. Tanítom is: beszédben, beszélgetésben adjuk át a világot, a kultúrát az új nemzedéknek. Szavakba, mondatokba, szövegekbe foglaljuk a tudást, a kultúrát. A történelem az emberiségnek szavakba merevült múltja. Beszélgetés híján megszakadna az emberi történelem.
Ráadásul a gondviselés úgy bízta ránk a nyelvet, a beszélgetést, hogy örömöt is rendelt mellé. Beszélgetni jó. Beszélgetni nagyon jó. A baráti beszélgetésekben örömcsere zajlik. Aki még nem vette észre, annak fel kell hívni rá a figyelmét.
A Petőfi Kulturális Ügynökség programjaként Helyőrség az ezredek fölött című író-olvasó találkozóval érkezett az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztiválra az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális lap szerkesztősége.
Száz éve született Perbetén. Jellegzetes hangját egy egész nemzet ismerte a rádióból. Pozsonyban diákoskodott, Szalatnai Rezső tanítványa is volt, majd túlélve a második világháborút, Budapesten lett színiakadémista. Tanárai fényes jövőt jósoltak neki, pályája első éveiben, a Belvárosi Színházban kapott is főszerepeket. 1951-ben Szatmári Istvánnal és annak feleségével, Lizával leszerződtek a Vígszínházba, amelyet akkoriban Magyar Néphadsereg Színházának neveztek a Szent István körúton. Mindhárman életük végéig hűek maradtak a legendás teátrumhoz, még akkor is, amikor az kevésbé viszonozta hűségüket.
Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht.
Idén rendezték meg másodszor az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztivált. A gyergyói-medencei falvak négy napba sűrítették a művészvilág különböző pontjait. Az irodalomkedvelők a Színház- és könyvudvarban válogathattak különböző színházi és irodalmi, illetve a két műfaj keverékeként összeállított eseményekből. Itt juthattunk el péntek délután Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetének bemutatójára is.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.