Nyelvi barangolások (22.)
Az egyik egyházi egyetem fiataljai megkértek, hogy számoljak be egy engem mélyen meghatározó beszélgetésről. Ezt válaszoltam nekik.
Egy meghatározó beszélgetésről? Egyről? Egy értelmiséginek soha nem lehet csak egy. Egy magyartanárnak sem érdemes föltenni a kérdést: Ki a legkedvesebb költője? Ha egy van, akkor nem lehet jó magyartanár. Egy filmesztétától sem kérdeznénk meg, melyik a legkedvesebb filmje. Vagy egy filológustól azt, hogy melyik a legkedvesebb könyve. De nem akarom visszadobni a kérdést, nem akarom bántani a kérdezőket, mert érteni vélem a szándékot. Gondolkodjunk el a bennünket meghatározó beszélgetéseken… Atyai, szülői jótanácson, tanáraink, nevelőink tanításain, szentenciáin, sorsfordító találkozásokon, barátainkkal folytatott beszélgetéseken.
Az egyből sok van nekem is. Egy beszélgetés akkor meghatározó, ha emlékezetes. Ha hónapokkal, évekkel később is fel tudjuk idézni. Akár az egészet, akárcsak egy-egy mondatát, vagy pusztán csak a helyzetet: mikor, hol, kivel?
A meghatározó beszélgetések többnyire a retorika által vallott törvények szerint szerveződnek. Mélyen belénk ivódnak az elsők és az utolsók. Egy gyermek első, egy haldokló utolsó szavai. Valakivel az első találkozás, az első, vagy az utolsó, a búcsú, az elválás szavai.
Fel tudom idézni a szüleim hangját. Bármikor elő tudom hívni emlékeimből, hallom őket. A legváratlanabb pillanatokban ugrik be egy-egy mondat: anyám, apám ezt mondta. Lehet, hogy akkor, gyermekkorban elengedtem a fülem mellett mondataikat, de azért jó néhányat mégis fel tudok idézni. Előttem vannak tanáraim mondatai, egy-egy beszédhelyzet is. Ahogy Tálasi István és Voigt Vilmos fölvett néprajz szakra. Ahogy Balassa Iván mesélt nekem ízes bihari tájszólásban. Hogy egyszer, halála előtt egy évvel fölkerestem László Gyulát, s máig fülemben vannak bölcs mondatai a honfoglalásról. Egykori tanítványom utolsó, alig formált szavai, halálos ágyán. Természetesen apám és anyám utolsó elhalkuló, már sajátos, belső logikát követő szavai.
A legemlékezetesebbek a baráti beszélgetések. Nyári táborokban, kedvenc régi sörözőnkben (már nincs meg), kertünkben a rönkfából készült asztal mellett (ez sincs meg), kirándulások, túrák során. Vagy a hangjátékokról, filmekről, könyvekről folytatott nagy közösségi beszélgetések. Sokszor hangoztatom, hogy a műalkotásokat jó közösségben befogadni: beszélni, beszélgetni róluk.
A feltett kérdésről (egy meghatározó beszélgetés) elsőként inkább a pozitív, mély érzelmeket érintő emlékeket hívtam elő. Miért nem elmélkedtem a meghatározó bántó beszélgetéseken? Hiszen vannak bőven ilyenek is. Talán azért, mert a rossz fájdalma és emléke gyöngül, és a jó marad meg inkább. Talán egyéni személyiségvonás, nem tudom.
Ahogy így fel-felidézem tanáraimat, tanítványaimat, barátaimat, szinte mindegyiktől beugrik egy-egy mondat, egy-egy beszélgetés sűrítménye. Tanítom is: beszédben, beszélgetésben adjuk át a világot, a kultúrát az új nemzedéknek. Szavakba, mondatokba, szövegekbe foglaljuk a tudást, a kultúrát. A történelem az emberiségnek szavakba merevült múltja. Beszélgetés híján megszakadna az emberi történelem.
Ráadásul a gondviselés úgy bízta ránk a nyelvet, a beszélgetést, hogy örömöt is rendelt mellé. Beszélgetni jó. Beszélgetni nagyon jó. A baráti beszélgetésekben örömcsere zajlik. Aki még nem vette észre, annak fel kell hívni rá a figyelmét.
