Nyelvi barangolások 110.
A nyelvművelés korábbi korszakában valahogy így jellemezte egyik nyelvészünk a hadaró, gyors beszédet: K’l’mn P’tr ásiskolai tan’lo. Az akarna lenni: Kelemen Péter általános iskolai tanuló. Temesi Ferenc Por című regényében a „tini” címszóban is hasonlóan szerepel ez a beszédmodor:
Cső, have’.
Heló, Csárli.
V’ltá’ a zis’be, ba’meg?
M’k’zöd h’zá, ba’meg.
Najóvanna. Nem ke’cs’ná’ni műso’!
Az író így jellemzi ezt a stílust: „Magánhangzók félig vagy teljesen elnyelve, szavak egyberántva, és mintha más sebességre lenne kapcsolva a zajláda.”
Nekem is van ezzel kapcsolatos élményem. Vagy két évtizede egyetemi hallgatókat vittem autóval egy táborba, és közben a rádióban hallgattuk a Kossuth rádió hírolvasását. A hírek végén felhívtam a figyelmüket arra, hogy milyen szépen tagolva mondják a híreket. Erre udvariasan megjegyezte az egyik egyetemi hallgató, hogy szerinte túl lassan. Elgondolkodtam ezen. A fiatalok akkoriban már szinte kizárólag a kereskedelmi rádiókat hallgatták, az azokban szokásos gyors beszédet, alázenélt hírolvasást. Számukra a „száraz”, tagolt értelmező hírolvasás már túl lassú, unalmas volt. Számomra meg idegesítő, és sokszor érthetetlen a kereskedelmi rádiók hírolvasási tempója.
Általános vélemény, hogy beszédünk sebessége (a beszédiram vagy beszédtempó) gyorsul. És ez különösen a fiatalabb nemzedékre jellemző, de ahogy nőnek, úgy viszik magukkal tovább, úgy terjed a gyorsbeszéd. A nyelvészek figyelmét is fölkeltette a beszédiram gyorsulása. Gombocz Zoltán már 1909-ben végzett egy kísérletet egyre növekvő szótagszámú szósorozat kimondatásával:
- tát – tátog – tátogat – tátogatók – tátogatóknak
Ezt a kísérletet Tarnóczy Tamás 1965-ben megismételte. Kiderült, hogy minél több szótagból áll a hangsor, annál rövidebben ejtik az egyedi hangokat. De egy ellentétes tendencia is létezik, vagyis minél távolabb van egy hang a hangsor elejétől, annál hosszabb időtartammal valósul meg. A két kísérlet tanulsága az volt, hogy az 1900-as évek elejéhez képest a század második felére közeledtek egymáshoz a rövid és a hosszú magánhangzók: a hosszú magánhangzók erőteljesen rövidültek, a rövid magánhangzók némileg megnyúltak. Ám a hosszúak rövidülése az erősebben ható tendencia. Más kutatások is kimutatták, hogy a gyors tempó a hosszú magánhangzókat rövidíti. A felmérések óta újabb hatvan év telt el, tehát ez a folyamat valószínűleg folytatódott. Valószínűleg. Ezt a szót ma már szinte mindenki úgy mondja ki: valszeg. Fokozottabban jelenik meg a rövidítési szándék hangok, szótagok kihagyásával, például (példul) a szóösszerántás jelenségével.
Még további két kísérletben igazolták a nyelvészek a beszédiram gyorsulását. Gósy Mária 1988-ban végzett vizsgálata kimutatta, hogy az észlelés szintjén bizonyítható beszédünk felgyorsulása. Kassai Ilona 1992-es vizsgálata megerősítette a kiejtésben a rövid és a hosszú magánhangzók egybesimulását, ami beszédünk monotonitásához vezet, a monotónia pedig hozzájárul a tempógyorsulás szubjektív érzéséhez. Gósy Mária vizsgálatának legérdekesebb és bizonyító értékű adata a mért beszédtempó. Megállapította, hogy kerekítve 14 hang/másodperc a normál, természetes beszédtempó (és kb. 30 hang/másodperc a nagyon gyors beszéd tempója). Az 1988-ben mért 14 hang/másodperc átlagos beszédtempó gyakorlatilag azonos egy 30 évvel korábban, Fónagy Iván és Magdics Klára által végzett felmérés adatával. Csakhogy akkor, tehát az 1950-es évek második felében ez a beszédtempó a sportközvetítések beszédmódját jellemezte. Tudnivaló, hogy a sportközvetítéseket mindig felgyorsult, sok esetben az izgalomtól kapkodó, szüneteket nem tartó beszédmód jellemzi. Harminc év alatt tehát ez a beszédmód vált általánossá, ez jellemzi a normál beszédet is.
A többféle módszerrel végzett mérések mind egy irányba mutatnak: a rövid-hosszú magánhangzók kiegyenlítődnek, hangok, szótagok esnek ki a beszédből, ennek eredményeként kimutathatóan gyorsul a beszédtempónk. A gyors beszédtempó monotonná, egyúttal nehezen érthetővé teszi a beszédet. A kisgyerekek beszéde még lassú. Tizenéves korban gyorsul fel a beszéd – a felnőttek beszédmódját meghaladó sebességre. Időskorban pedig ismét lassulni kezd. A beszédsebesség tehát kapcsolatban van az életkorral, valamint az életkörülményekkel is. Gyakran emlegetjük, hogy „életünk gyorsul”, ennek egyik velejárója a beszédiram gyorsulása is. De mitől is gyorsul az életünk? Valójában két dologtól: a technológiáktól és az információktól. A technológiák könnyebbé teszik az életünket, elvileg egyre több szabadidőt teremtenek; viszont egyre több új elfoglaltságot és mérhetetlenül sok információt termelnek. Az új elfoglaltságok és információk folyamatosan ingerlik az ember kíváncsiságra, érdeklődésre való beállítódását (az érdeklődés alapvető emberi érzelem), s ezáltal tűnik kevesebbnek az idő, ami „gyorsulásnak” hat.
A gyorsuló idő és beszédmód az emberi lét csapdája. Az élet valódi értelme, jelentősége csak fokozatosan, lassan érthető meg. A felszínes dolgok megragadása lehetséges gyorsan is, a mélyebb értelem megtalálása, a lényeg kibontakoztatása azonban időt, odafigyelés, tanulást, elemzést igényel. A lényeg elmondásához is végiggondolásra, tervezésre, azaz időre van szükség. Végül pedig a másik ember elfogadásához, megértéséhez is idő kell. Gyorsgondolkodás, gyorsbeszéd esetén a nemzedékek, de a korunkbeli emberekkel való kapcsolatteremtés is csorbát szenved, a megértés mozaikos, hézagos lesz, és többnyire a meg nem értéshez vezet, ami további emberi konfliktusok forrását jelenti.
Így jutottunk el a magánhangzó-kieséstől az emberi viszonyok sérüléséig. Még mondja valaki, hogy nincs összefüggés nyelvhasználat, személyiség és életmód között!
