A nyelvművelés korábbi korszakában valahogy így jellemezte egyik nyelvészünk a hadaró, gyors beszédet: K’l’mn P’tr ásiskolai tan’lo. Az akarna lenni: Kelemen Péter általános iskolai tanuló. Temesi Ferenc Por című regényében a „tini” címszóban is hasonlóan szerepel ez a beszédmodor:
Cső, have’.
Heló, Csárli.
V’ltá’ a zis’be, ba’meg?
M’k’zöd h’zá, ba’meg.
Najóvanna. Nem ke’cs’ná’ni műso’!
Az író így jellemzi ezt a stílust: „Magánhangzók félig vagy teljesen elnyelve, szavak egyberántva, és mintha más sebességre lenne kapcsolva a zajláda.”
Nekem is van ezzel kapcsolatos élményem. Vagy két évtizede egyetemi hallgatókat vittem autóval egy táborba, és közben a rádióban hallgattuk a Kossuth rádió hírolvasását. A hírek végén felhívtam a figyelmüket arra, hogy milyen szépen tagolva mondják a híreket. Erre udvariasan megjegyezte az egyik egyetemi hallgató, hogy szerinte túl lassan. Elgondolkodtam ezen. A fiatalok akkoriban már szinte kizárólag a kereskedelmi rádiókat hallgatták, az azokban szokásos gyors beszédet, alázenélt hírolvasást. Számukra a „száraz”, tagolt értelmező hírolvasás már túl lassú, unalmas volt. Számomra meg idegesítő, és sokszor érthetetlen a kereskedelmi rádiók hírolvasási tempója.
Általános vélemény, hogy beszédünk sebessége (a beszédiram vagy beszédtempó) gyorsul. És ez különösen a fiatalabb nemzedékre jellemző, de ahogy nőnek, úgy viszik magukkal tovább, úgy terjed a gyorsbeszéd. A nyelvészek figyelmét is fölkeltette a beszédiram gyorsulása. Gombocz Zoltán már 1909-ben végzett egy kísérletet egyre növekvő szótagszámú szósorozat kimondatásával:
Ezt a kísérletet Tarnóczy Tamás 1965-ben megismételte. Kiderült, hogy minél több szótagból áll a hangsor, annál rövidebben ejtik az egyedi hangokat. De egy ellentétes tendencia is létezik, vagyis minél távolabb van egy hang a hangsor elejétől, annál hosszabb időtartammal valósul meg. A két kísérlet tanulsága az volt, hogy az 1900-as évek elejéhez képest a század második felére közeledtek egymáshoz a rövid és a hosszú magánhangzók: a hosszú magánhangzók erőteljesen rövidültek, a rövid magánhangzók némileg megnyúltak. Ám a hosszúak rövidülése az erősebben ható tendencia. Más kutatások is kimutatták, hogy a gyors tempó a hosszú magánhangzókat rövidíti. A felmérések óta újabb hatvan év telt el, tehát ez a folyamat valószínűleg folytatódott. Valószínűleg. Ezt a szót ma már szinte mindenki úgy mondja ki: valszeg. Fokozottabban jelenik meg a rövidítési szándék hangok, szótagok kihagyásával, például (példul) a szóösszerántás jelenségével.
Még további két kísérletben igazolták a nyelvészek a beszédiram gyorsulását. Gósy Mária 1988-ban végzett vizsgálata kimutatta, hogy az észlelés szintjén bizonyítható beszédünk felgyorsulása. Kassai Ilona 1992-es vizsgálata megerősítette a kiejtésben a rövid és a hosszú magánhangzók egybesimulását, ami beszédünk monotonitásához vezet, a monotónia pedig hozzájárul a tempógyorsulás szubjektív érzéséhez. Gósy Mária vizsgálatának legérdekesebb és bizonyító értékű adata a mért beszédtempó. Megállapította, hogy kerekítve 14 hang/másodperc a normál, természetes beszédtempó (és kb. 30 hang/másodperc a nagyon gyors beszéd tempója). Az 1988-ben mért 14 hang/másodperc átlagos beszédtempó gyakorlatilag azonos egy 30 évvel korábban, Fónagy Iván és Magdics Klára által végzett felmérés adatával. Csakhogy akkor, tehát az 1950-es évek második felében ez a beszédtempó a sportközvetítések beszédmódját jellemezte. Tudnivaló, hogy a sportközvetítéseket mindig felgyorsult, sok esetben az izgalomtól kapkodó, szüneteket nem tartó beszédmód jellemzi. Harminc év alatt tehát ez a beszédmód vált általánossá, ez jellemzi a normál beszédet is.
A többféle módszerrel végzett mérések mind egy irányba mutatnak: a rövid-hosszú magánhangzók kiegyenlítődnek, hangok, szótagok esnek ki a beszédből, ennek eredményeként kimutathatóan gyorsul a beszédtempónk. A gyors beszédtempó monotonná, egyúttal nehezen érthetővé teszi a beszédet. A kisgyerekek beszéde még lassú. Tizenéves korban gyorsul fel a beszéd – a felnőttek beszédmódját meghaladó sebességre. Időskorban pedig ismét lassulni kezd. A beszédsebesség tehát kapcsolatban van az életkorral, valamint az életkörülményekkel is. Gyakran emlegetjük, hogy „életünk gyorsul”, ennek egyik velejárója a beszédiram gyorsulása is. De mitől is gyorsul az életünk? Valójában két dologtól: a technológiáktól és az információktól. A technológiák könnyebbé teszik az életünket, elvileg egyre több szabadidőt teremtenek; viszont egyre több új elfoglaltságot és mérhetetlenül sok információt termelnek. Az új elfoglaltságok és információk folyamatosan ingerlik az ember kíváncsiságra, érdeklődésre való beállítódását (az érdeklődés alapvető emberi érzelem), s ezáltal tűnik kevesebbnek az idő, ami „gyorsulásnak” hat.
A gyorsuló idő és beszédmód az emberi lét csapdája. Az élet valódi értelme, jelentősége csak fokozatosan, lassan érthető meg. A felszínes dolgok megragadása lehetséges gyorsan is, a mélyebb értelem megtalálása, a lényeg kibontakoztatása azonban időt, odafigyelés, tanulást, elemzést igényel. A lényeg elmondásához is végiggondolásra, tervezésre, azaz időre van szükség. Végül pedig a másik ember elfogadásához, megértéséhez is idő kell. Gyorsgondolkodás, gyorsbeszéd esetén a nemzedékek, de a korunkbeli emberekkel való kapcsolatteremtés is csorbát szenved, a megértés mozaikos, hézagos lesz, és többnyire a meg nem értéshez vezet, ami további emberi konfliktusok forrását jelenti.
Így jutottunk el a magánhangzó-kieséstől az emberi viszonyok sérüléséig. Még mondja valaki, hogy nincs összefüggés nyelvhasználat, személyiség és életmód között!
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.