Beszélgetés Korzenszky Richárd atyával
Korzenszky Richárd atya, a tihanyi apátság korábbi elöljárója (emeritus perjele) elkötelezettje a nyelvi kultúrának, a szép beszédnek. Évtizedek óta részt vesz bírálóként az októberi sátoraljaújhelyi Szép magyar beszéd és az áprilisi győri Kazinczy-versenyen, és ha felkérik, ünnepi beszédet is mond. Gondolatait velem is szívesen megosztja. Legutóbb például éppen Tihanyban, az apátságban beszélgettünk.
Richárd atya megkérdezte tőlem, hogy hol van a Háború és béke vagy az Iskola a határon. Furcsán néztem rá. Azt sejtettem, hogy nem azt a választ várja, hogy a könyvekben, a könyvtárban.
Talán a mi közös tudásunkban, próbálkoztam. Valahol ott, ahol a nyelv, a folklór.
Az emlékeinkben. Persze csak akkor él az Iskola a határon és a Háború és béke, ha olvassák. Ha valami folytán mostantól senki el nem olvasná, akkor az lenne az irodalmi mű halála; nem élne tovább. Fennmaradására, azaz életére azonban meglenne a lehetőség mindaddig, ameddig ki van nyomtatva, az interneten elérhető, és az adott nyelven valaki képes elolvasni… Ezen a szálon tovább is mehetnénk: vajon ha kényelemből, vagy mert lebeszélnek valakit egy műről, nem olvasnak az emberek, akkor csökken az adott könyv népszerűsége, s elérkezhet egy olyan pillanat, hogy a könyv már nem él, tehát nincs. Vajon hányan olvassák manapság a régi magyar irodalmat, a Szigeti veszedelmet vagy éppen az említett Háború és békét?
Richárd atya kicsit másra gondolt, ezt válaszolta: – A műalkotás a valóságnak abban a dimenziójában létezik, amelyet nem határol tér és idő. Tőlem függetlenül van, létezik, mint a 2÷2. És úgy van, ahogy van… A műalkotást (zenét, irodalmat) az emberi elme dekódolja. Abból a dimenzióból, amely tőlem függetlenül létezik, „van”, tértől, időtől függetlenül. Az ember spirituális lény, képes arra, hogy a tér és idő dimenziójából (a művészet által is) kiemelkedjen.
Tetszett nekem, ahogy Richárd atya a műalkotás valóságát átvezette a materiális térből a spirituális térbe. Mert én is úgy gondolom – írtam is efféléket A művészet és a nyelv születése című könyvemben -, hogy a nyelv, a folklór és általában a tudásunk is egy meghatározhatatlan, spirituális térben létezik. Mert hol is van a nyelv? Materiálisan gondolkodva: a fejemben, az agytekervényeimben. Ha pedig aktualizálom, akkor a nyelvemen, vagyis hangoztatom, kimondom vagy leírom. De ha meghalok, akkor is van, megmarad a nyelv. Mondhatjuk: másokban él tovább, mások éltetik, mások beszélik, írják.
Tehát akkor a nyelv együtt van meg a fejünkben, vagyis még inkább a „levegőben”, egy tértől-időtől nem határolt közegben. Másként: a meghatározhatatlan térben és időben. Az egyes ember realizálja, aktualizálja, működteti. Először is a szüleitől, majd másoktól tanulja, egyénileg képzi, alakítja, de nem teljesen szabályok nélkül, mert akkor furcsán néznének rá, sőt, talán bolondnak is tartanák. Az egyéni nyelvhasználat is a közösség törvényeinek van alávetve.
Tehát igaza van Richárd atyának, alanyai vagyunk valami tőlünk függetlennek. A nyelv szabályait valamennyire le tudjuk írni, de a nyelv maga mégis megfoghatatlan. A megfoghatatlan, megragadhatatlan, kimondhatatlan, elmagyarázhatatlan emberi tudásra Polányi Mihály vezette be a hallgatólagos tudás vagy személyes tudás fogalmát. Polányi arra a jelenségre érti ezt, hogy többet tudunk annál, mint amennyit el tudunk mondani. A nyelvfilozófus Wittgenstein felől ez másként hangzik: A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot.
Mind Polányi állítása (amelyet könnyen ellenőrizhetünk, ha mondjuk a cipőfűző megkötését kívánjuk csak szóban elmagyarázni), mind Wittgensteiné a racionálisnak gondolt verbális emberi létünk megkérdőjelezése.
A nyelv és a folklór léte olyasmi, mint a jungi kollektív tudatalatti. Megfoghatatlan, behatárolhatatlan, teljességgel, pontossággal meg nem ragadható (nincs tökéletes nyelvleírás, nyelvtan!); spontán és ösztönös (senki sem a nyelvtanórán tanulja meg az anyanyelvét). Nagyon jól lehet beszélni anélkül, hogy tudnánk, mi a ragozás, képzés, alany- és tárgyeset vagy éppen a mondatrészek. A nyelvet legföljebb megpróbáljuk a társadalmi együttműködés szolgálatába állítani; nyelvtani és helyesírási szabályokba szorítani, de tökéletesen soha nem sikerül – példa erre a gyermeknyelv és a költészet; no meg a sok fogalmazni és helyesen írni nem tudó ember. De mégis van valami nagy, megfoghatatlan közös nyelvi és nem nyelvi tudásunk.
S ezzel vissza is tértünk az alapkérdéshez: hol van a Háború és béke, hol van az Iskola a határon, hol van a magyar népdal, a bölcsődal, a sirató, az életben maradásunkat szolgáló nem nyelvi tudás, és hol van a nyelv, mely ha váratlanul megszűnne, akkor minden egyéb ismeret (folklór, irodalom, tudomány), minden létrehozott tárgy felidézhetetlen, holt anyag lenne.
Hát, ott van materiálisan a könyvekben, a „felhőben”, és ott van spirituálisan, valahol a valóságnak tér és idő által nem határolt részében. Onnan idézzük, onnan tanuljuk, onnan csalogatjuk le a gondolatokat, ismereteket, amelyeket azután alkalmazunk, tovább alakítunk, amelyek emlékké és másoknak esetleg hasznossá válnak.
Egy organikus (szerves) nyelvészet valahol ezekre kíván rávilágítani.
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.