Beszélgetés Korzenszky Richárd atyával
Korzenszky Richárd atya, a tihanyi apátság korábbi elöljárója (emeritus perjele) elkötelezettje a nyelvi kultúrának, a szép beszédnek. Évtizedek óta részt vesz bírálóként az októberi sátoraljaújhelyi Szép magyar beszéd és az áprilisi győri Kazinczy-versenyen, és ha felkérik, ünnepi beszédet is mond. Gondolatait velem is szívesen megosztja. Legutóbb például éppen Tihanyban, az apátságban beszélgettünk.
Richárd atya megkérdezte tőlem, hogy hol van a Háború és béke vagy az Iskola a határon. Furcsán néztem rá. Azt sejtettem, hogy nem azt a választ várja, hogy a könyvekben, a könyvtárban.
Talán a mi közös tudásunkban, próbálkoztam. Valahol ott, ahol a nyelv, a folklór.
Az emlékeinkben. Persze csak akkor él az Iskola a határon és a Háború és béke, ha olvassák. Ha valami folytán mostantól senki el nem olvasná, akkor az lenne az irodalmi mű halála; nem élne tovább. Fennmaradására, azaz életére azonban meglenne a lehetőség mindaddig, ameddig ki van nyomtatva, az interneten elérhető, és az adott nyelven valaki képes elolvasni… Ezen a szálon tovább is mehetnénk: vajon ha kényelemből, vagy mert lebeszélnek valakit egy műről, nem olvasnak az emberek, akkor csökken az adott könyv népszerűsége, s elérkezhet egy olyan pillanat, hogy a könyv már nem él, tehát nincs. Vajon hányan olvassák manapság a régi magyar irodalmat, a Szigeti veszedelmet vagy éppen az említett Háború és békét?
Richárd atya kicsit másra gondolt, ezt válaszolta: – A műalkotás a valóságnak abban a dimenziójában létezik, amelyet nem határol tér és idő. Tőlem függetlenül van, létezik, mint a 2÷2. És úgy van, ahogy van… A műalkotást (zenét, irodalmat) az emberi elme dekódolja. Abból a dimenzióból, amely tőlem függetlenül létezik, „van”, tértől, időtől függetlenül. Az ember spirituális lény, képes arra, hogy a tér és idő dimenziójából (a művészet által is) kiemelkedjen.
Tetszett nekem, ahogy Richárd atya a műalkotás valóságát átvezette a materiális térből a spirituális térbe. Mert én is úgy gondolom – írtam is efféléket A művészet és a nyelv születése című könyvemben -, hogy a nyelv, a folklór és általában a tudásunk is egy meghatározhatatlan, spirituális térben létezik. Mert hol is van a nyelv? Materiálisan gondolkodva: a fejemben, az agytekervényeimben. Ha pedig aktualizálom, akkor a nyelvemen, vagyis hangoztatom, kimondom vagy leírom. De ha meghalok, akkor is van, megmarad a nyelv. Mondhatjuk: másokban él tovább, mások éltetik, mások beszélik, írják.
Tehát akkor a nyelv együtt van meg a fejünkben, vagyis még inkább a „levegőben”, egy tértől-időtől nem határolt közegben. Másként: a meghatározhatatlan térben és időben. Az egyes ember realizálja, aktualizálja, működteti. Először is a szüleitől, majd másoktól tanulja, egyénileg képzi, alakítja, de nem teljesen szabályok nélkül, mert akkor furcsán néznének rá, sőt, talán bolondnak is tartanák. Az egyéni nyelvhasználat is a közösség törvényeinek van alávetve.
Tehát igaza van Richárd atyának, alanyai vagyunk valami tőlünk függetlennek. A nyelv szabályait valamennyire le tudjuk írni, de a nyelv maga mégis megfoghatatlan. A megfoghatatlan, megragadhatatlan, kimondhatatlan, elmagyarázhatatlan emberi tudásra Polányi Mihály vezette be a hallgatólagos tudás vagy személyes tudás fogalmát. Polányi arra a jelenségre érti ezt, hogy többet tudunk annál, mint amennyit el tudunk mondani. A nyelvfilozófus Wittgenstein felől ez másként hangzik: A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot.
Mind Polányi állítása (amelyet könnyen ellenőrizhetünk, ha mondjuk a cipőfűző megkötését kívánjuk csak szóban elmagyarázni), mind Wittgensteiné a racionálisnak gondolt verbális emberi létünk megkérdőjelezése.
A nyelv és a folklór léte olyasmi, mint a jungi kollektív tudatalatti. Megfoghatatlan, behatárolhatatlan, teljességgel, pontossággal meg nem ragadható (nincs tökéletes nyelvleírás, nyelvtan!); spontán és ösztönös (senki sem a nyelvtanórán tanulja meg az anyanyelvét). Nagyon jól lehet beszélni anélkül, hogy tudnánk, mi a ragozás, képzés, alany- és tárgyeset vagy éppen a mondatrészek. A nyelvet legföljebb megpróbáljuk a társadalmi együttműködés szolgálatába állítani; nyelvtani és helyesírási szabályokba szorítani, de tökéletesen soha nem sikerül – példa erre a gyermeknyelv és a költészet; no meg a sok fogalmazni és helyesen írni nem tudó ember. De mégis van valami nagy, megfoghatatlan közös nyelvi és nem nyelvi tudásunk.
S ezzel vissza is tértünk az alapkérdéshez: hol van a Háború és béke, hol van az Iskola a határon, hol van a magyar népdal, a bölcsődal, a sirató, az életben maradásunkat szolgáló nem nyelvi tudás, és hol van a nyelv, mely ha váratlanul megszűnne, akkor minden egyéb ismeret (folklór, irodalom, tudomány), minden létrehozott tárgy felidézhetetlen, holt anyag lenne.
Hát, ott van materiálisan a könyvekben, a „felhőben”, és ott van spirituálisan, valahol a valóságnak tér és idő által nem határolt részében. Onnan idézzük, onnan tanuljuk, onnan csalogatjuk le a gondolatokat, ismereteket, amelyeket azután alkalmazunk, tovább alakítunk, amelyek emlékké és másoknak esetleg hasznossá válnak.
Egy organikus (szerves) nyelvészet valahol ezekre kíván rávilágítani.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.