Nyelvi barangolások (73.)
Beszélgetés Korzenszky Richárd atyával
Korzenszky Richárd atya, a tihanyi apátság korábbi elöljárója (emeritus perjele) elkötelezettje a nyelvi kultúrának, a szép beszédnek. Évtizedek óta részt vesz bírálóként az októberi sátoraljaújhelyi Szép magyar beszéd és az áprilisi győri Kazinczy-versenyen, és ha felkérik, ünnepi beszédet is mond. Gondolatait velem is szívesen megosztja. Legutóbb például éppen Tihanyban, az apátságban beszélgettünk.
Richárd atya megkérdezte tőlem, hogy hol van a Háború és béke vagy az Iskola a határon. Furcsán néztem rá. Azt sejtettem, hogy nem azt a választ várja, hogy a könyvekben, a könyvtárban.
Talán a mi közös tudásunkban, próbálkoztam. Valahol ott, ahol a nyelv, a folklór.
Az emlékeinkben. Persze csak akkor él az Iskola a határon és a Háború és béke, ha olvassák. Ha valami folytán mostantól senki el nem olvasná, akkor az lenne az irodalmi mű halála; nem élne tovább. Fennmaradására, azaz életére azonban meglenne a lehetőség mindaddig, ameddig ki van nyomtatva, az interneten elérhető, és az adott nyelven valaki képes elolvasni… Ezen a szálon tovább is mehetnénk: vajon ha kényelemből, vagy mert lebeszélnek valakit egy műről, nem olvasnak az emberek, akkor csökken az adott könyv népszerűsége, s elérkezhet egy olyan pillanat, hogy a könyv már nem él, tehát nincs. Vajon hányan olvassák manapság a régi magyar irodalmat, a Szigeti veszedelmet vagy éppen az említett Háború és békét?
Richárd atya kicsit másra gondolt, ezt válaszolta: – A műalkotás a valóságnak abban a dimenziójában létezik, amelyet nem határol tér és idő. Tőlem függetlenül van, létezik, mint a 2÷2. És úgy van, ahogy van… A műalkotást (zenét, irodalmat) az emberi elme dekódolja. Abból a dimenzióból, amely tőlem függetlenül létezik, „van”, tértől, időtől függetlenül. Az ember spirituális lény, képes arra, hogy a tér és idő dimenziójából (a művészet által is) kiemelkedjen.
Tetszett nekem, ahogy Richárd atya a műalkotás valóságát átvezette a materiális térből a spirituális térbe. Mert én is úgy gondolom – írtam is efféléket A művészet és a nyelv születése című könyvemben -, hogy a nyelv, a folklór és általában a tudásunk is egy meghatározhatatlan, spirituális térben létezik. Mert hol is van a nyelv? Materiálisan gondolkodva: a fejemben, az agytekervényeimben. Ha pedig aktualizálom, akkor a nyelvemen, vagyis hangoztatom, kimondom vagy leírom. De ha meghalok, akkor is van, megmarad a nyelv. Mondhatjuk: másokban él tovább, mások éltetik, mások beszélik, írják.
Tehát akkor a nyelv együtt van meg a fejünkben, vagyis még inkább a „levegőben”, egy tértől-időtől nem határolt közegben. Másként: a meghatározhatatlan térben és időben. Az egyes ember realizálja, aktualizálja, működteti. Először is a szüleitől, majd másoktól tanulja, egyénileg képzi, alakítja, de nem teljesen szabályok nélkül, mert akkor furcsán néznének rá, sőt, talán bolondnak is tartanák. Az egyéni nyelvhasználat is a közösség törvényeinek van alávetve.
Tehát igaza van Richárd atyának, alanyai vagyunk valami tőlünk függetlennek. A nyelv szabályait valamennyire le tudjuk írni, de a nyelv maga mégis megfoghatatlan. A megfoghatatlan, megragadhatatlan, kimondhatatlan, elmagyarázhatatlan emberi tudásra Polányi Mihály vezette be a hallgatólagos tudás vagy személyes tudás fogalmát. Polányi arra a jelenségre érti ezt, hogy többet tudunk annál, mint amennyit el tudunk mondani. A nyelvfilozófus Wittgenstein felől ez másként hangzik: A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot.
Mind Polányi állítása (amelyet könnyen ellenőrizhetünk, ha mondjuk a cipőfűző megkötését kívánjuk csak szóban elmagyarázni), mind Wittgensteiné a racionálisnak gondolt verbális emberi létünk megkérdőjelezése.
A nyelv és a folklór léte olyasmi, mint a jungi kollektív tudatalatti. Megfoghatatlan, behatárolhatatlan, teljességgel, pontossággal meg nem ragadható (nincs tökéletes nyelvleírás, nyelvtan!); spontán és ösztönös (senki sem a nyelvtanórán tanulja meg az anyanyelvét). Nagyon jól lehet beszélni anélkül, hogy tudnánk, mi a ragozás, képzés, alany- és tárgyeset vagy éppen a mondatrészek. A nyelvet legföljebb megpróbáljuk a társadalmi együttműködés szolgálatába állítani; nyelvtani és helyesírási szabályokba szorítani, de tökéletesen soha nem sikerül – példa erre a gyermeknyelv és a költészet; no meg a sok fogalmazni és helyesen írni nem tudó ember. De mégis van valami nagy, megfoghatatlan közös nyelvi és nem nyelvi tudásunk.
S ezzel vissza is tértünk az alapkérdéshez: hol van a Háború és béke, hol van az Iskola a határon, hol van a magyar népdal, a bölcsődal, a sirató, az életben maradásunkat szolgáló nem nyelvi tudás, és hol van a nyelv, mely ha váratlanul megszűnne, akkor minden egyéb ismeret (folklór, irodalom, tudomány), minden létrehozott tárgy felidézhetetlen, holt anyag lenne.
Hát, ott van materiálisan a könyvekben, a „felhőben”, és ott van spirituálisan, valahol a valóságnak tér és idő által nem határolt részében. Onnan idézzük, onnan tanuljuk, onnan csalogatjuk le a gondolatokat, ismereteket, amelyeket azután alkalmazunk, tovább alakítunk, amelyek emlékké és másoknak esetleg hasznossá válnak.
Egy organikus (szerves) nyelvészet valahol ezekre kíván rávilágítani.
