Nyelvi barangolások (45.)
Kezdetben volt a szóbeliség. És máig ez a legfontosabb kommunikációs lehetőségünk. Ugyanis az emberré válás hajnalán már megjelenik a szó, míg az írás még nagyon sokáig várat magára. Tehát ősi emlék, tapasztalat rejlik abban, hogy amit szóban mondanak el, annak van igazi érvénye, hitele, az írás csak valami huncut, netalán úri tréfa. Nem véletlen, hogy az írástudókban kezdetektől nem bíznak. Egy egyiptomi fáraó állítólag így utasította írnokát: Úgy írd, ahogy mondtam, és azt olvasd fel, ami oda van írva!
A mai világ, különösen egy jogász persze egészen másként gondolja, de a nép többnyire nem jogászokból áll, ahogy azt néhány példával is bemutatom:
• Merre találom az Érsekújvár utcát? (Ismeretlen helyen így érdeklődünk, akkor is, ha van nálunk gps.)
(Gps = global positioning system, azaz számítógépes/világhálós helymeghatározó.)
• Tessék mondani, megáll ez a busz a Ferenciek terén? (Kérdezi egy utas, miközben persze tudjuk, hogy minden buszmegállóban ki van írva minden megálló neve; persze tudjuk, hogy vannak „gyorsbuszok”, amelyek nem állnak meg mindenhol.)
• Ez a vonat megy Pestre? (Bizony gyakran megkérdezzük, mert a vágányok számozása nem mindig egyértelmű, a vonatok sem mindig ugyanonnan indulnak; bár újabban már a vonatajtókra is ki szokták ragasztani az úticélt. De azért nem árt a bizonyosság! Ahogy a kérdés folytatásában sem.)
• És tessék mondani, kötelező a helyjegy erre a vonatra? (Mert a helyjegy, pótjegy, kötelező, illetve lehetséges helybiztosítás stb. nem annyira nyilvánvaló, kész nyelvi labirintus.)
Tipikus helyzet, most a mátraházi buszmegállóban esik meg: a menetrend kiírva, éppen azt böngésszük, jön egy házaspár:
• Meg tudják mondani, hogy mikor megy busz Gyöngyösre?
Meg tudjuk mondani. Nyilván van, aki odavetné: tessék megnézni. Mi pedig elmagyarázzuk, hogy megy tíz perc múlva, meg egy óra múlva, megy három óra múlva is. Pedig biztosan tud olvasni a házaspár. Elmagyarázzuk, mert tudjuk, hogy a szóbeliségben valami sejtelmes, megmagyarázhatatlan tapasztalat, többlet, erő rejlik.
Az élőszó a gazdag metakommunikációjával, segítő, értelmező, elhitető funkciójával teljesebb értékű közlésre képes. Persze lehet élőszóban hazudni, de mélyen, mélyebben él bennünk egy ősi szabály: az ember csoportlény, alapvető viselkedésformája az együttműködés, tehát előbb sokkal inkább hiszünk, mint kételkedünk. Ezért is vagyunk könnyen megvezethetők. Az írás korlátozottabb kommunikációs lehetőség, a technika torzít, kevésbé ellenőrizhető. Sok ember van, aki megtanult írni-olvasni, el is tudja olvasni a szövegeket, de inkább kérdez. Az emberi szó hitelesebb, biztosabb, megnyugtatóbb.
A mindennapi, megerősítést váró szóbeliséget a korábban átélt, esetleg megszenvedett tapasztalat is fenntartja. Hiába az írás, ha a valóság más. A busz nem akkor indult, amikor a menetrend jelezte, a vonat késett a menetrendhez képest, a gps úttalan utakra vezetett. Ilyenkor jön a kérdezősködés. A mások tudása, tapasztalata. Ők hogyan látják.
A kultúra technicizálódásába, az írásbeliségbe vetett kétely így bukkan fel Józsa Péter Pál Agón című művében:
• Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva. Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzá, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítésétek a hamisítások hamisításait.”
(Palimpszeszt, palimpszesztusz = pergamen vagy papirusz, történeti kézirat, melyről az eredeti szöveget letörölték és újat írtak rá. Görög eredeti jelentése: újból lesimított.)
A szóbeliség mágikus ereje más területeken is megfigyelhető. Ha megkérdezik a nevünket, ki kell mondani; névsorolvasásnál is kiáltani kell, hogy „jelen”; házasságkötésnél kötelező az „igen” kimondása, ismerősnek hangosan kell köszönni (mert ha nem köszönnek vagy elharapják a köszönést, akkor annak következménye lesz); a szeretet szavait hangoztatni kell, mert egyébként nem tűnik elég erősnek, hitelesnek a ragaszkodás; s kezdetben szavakkal tanítjuk a gyerekeket, az új nemzedéket is. A szóbeliség különös erőre kap pánikhelyzetben. Ilyenkor az emberek közvetlenül egymástól várják az életmentő segítséget.
Az emberek tehát kérdeznek, rendszerint nyilvánvaló dolgokról is megerősítést várnak, kalauztól, utastárstól, idegentől. Ne csodálkozzunk tehát, ha segítséget kérnek tőlünk a ruhaüzletben:
• A férjemnek lesz, olyanforma, mint maga, hadd mérjem önhöz a ruhát!
Ne csodálkozzanak az ügyfélszolgálatokon kiírt, kőbe vésett, rézbe metszett szövegeken, a már-már az idegbaj határán született feliratokon:
• Ez nem információ, az információs pult balra van!
• Az ügyvédi iroda ajtaja két ajtóval jobbra található!
• BKV-menetjegy nem kapható!
Mit sem érnek ezek a feliratok, mert az emberekben feltör az ősi ösztön, nem biztos, talán nem is úgy van, meg kell kérdezni valakit:
• Tessék mondani, merre van az információs pult?
• Ez itt az ügyvédi iroda?
• BKV-jegyet szeretnék vásárolni!
És erre már csak ingerült választ szoktak adni:
• Ki van írva, nem látja?
• Nem tud olvasni?
