Nyelvi barangolások (45.)
Kezdetben volt a szóbeliség. És máig ez a legfontosabb kommunikációs lehetőségünk. Ugyanis az emberré válás hajnalán már megjelenik a szó, míg az írás még nagyon sokáig várat magára. Tehát ősi emlék, tapasztalat rejlik abban, hogy amit szóban mondanak el, annak van igazi érvénye, hitele, az írás csak valami huncut, netalán úri tréfa. Nem véletlen, hogy az írástudókban kezdetektől nem bíznak. Egy egyiptomi fáraó állítólag így utasította írnokát: Úgy írd, ahogy mondtam, és azt olvasd fel, ami oda van írva!
A mai világ, különösen egy jogász persze egészen másként gondolja, de a nép többnyire nem jogászokból áll, ahogy azt néhány példával is bemutatom:
• Merre találom az Érsekújvár utcát? (Ismeretlen helyen így érdeklődünk, akkor is, ha van nálunk gps.)
(Gps = global positioning system, azaz számítógépes/világhálós helymeghatározó.)
• Tessék mondani, megáll ez a busz a Ferenciek terén? (Kérdezi egy utas, miközben persze tudjuk, hogy minden buszmegállóban ki van írva minden megálló neve; persze tudjuk, hogy vannak „gyorsbuszok”, amelyek nem állnak meg mindenhol.)
• Ez a vonat megy Pestre? (Bizony gyakran megkérdezzük, mert a vágányok számozása nem mindig egyértelmű, a vonatok sem mindig ugyanonnan indulnak; bár újabban már a vonatajtókra is ki szokták ragasztani az úticélt. De azért nem árt a bizonyosság! Ahogy a kérdés folytatásában sem.)
• És tessék mondani, kötelező a helyjegy erre a vonatra? (Mert a helyjegy, pótjegy, kötelező, illetve lehetséges helybiztosítás stb. nem annyira nyilvánvaló, kész nyelvi labirintus.)
Tipikus helyzet, most a mátraházi buszmegállóban esik meg: a menetrend kiírva, éppen azt böngésszük, jön egy házaspár:
• Meg tudják mondani, hogy mikor megy busz Gyöngyösre?
Meg tudjuk mondani. Nyilván van, aki odavetné: tessék megnézni. Mi pedig elmagyarázzuk, hogy megy tíz perc múlva, meg egy óra múlva, megy három óra múlva is. Pedig biztosan tud olvasni a házaspár. Elmagyarázzuk, mert tudjuk, hogy a szóbeliségben valami sejtelmes, megmagyarázhatatlan tapasztalat, többlet, erő rejlik.
Az élőszó a gazdag metakommunikációjával, segítő, értelmező, elhitető funkciójával teljesebb értékű közlésre képes. Persze lehet élőszóban hazudni, de mélyen, mélyebben él bennünk egy ősi szabály: az ember csoportlény, alapvető viselkedésformája az együttműködés, tehát előbb sokkal inkább hiszünk, mint kételkedünk. Ezért is vagyunk könnyen megvezethetők. Az írás korlátozottabb kommunikációs lehetőség, a technika torzít, kevésbé ellenőrizhető. Sok ember van, aki megtanult írni-olvasni, el is tudja olvasni a szövegeket, de inkább kérdez. Az emberi szó hitelesebb, biztosabb, megnyugtatóbb.
A mindennapi, megerősítést váró szóbeliséget a korábban átélt, esetleg megszenvedett tapasztalat is fenntartja. Hiába az írás, ha a valóság más. A busz nem akkor indult, amikor a menetrend jelezte, a vonat késett a menetrendhez képest, a gps úttalan utakra vezetett. Ilyenkor jön a kérdezősködés. A mások tudása, tapasztalata. Ők hogyan látják.
A kultúra technicizálódásába, az írásbeliségbe vetett kétely így bukkan fel Józsa Péter Pál Agón című művében:
• Minden így kezdődött! Ezzel kezdődött! A firkálás! Sokszorosítás, hamisítás, koholmány és rágalmazás, vádemelés és csuklók nyiszálása! Rémtettek legszörnyűségesebbikével vádolva. Mielőtt szétporladna a jegyzőkönyv, átmásoljátok, nyelvekre fordítjátok, kommentárokat fűztök hozzá, a kommentárokhoz indexeket irkáltok; s kétezer év múltán mint átkapart palimpszesztusszal házaltok vele az Újvilágban, hogy végül kettes számrendszerben végtelenné rögzítésétek a hamisítások hamisításait.”
(Palimpszeszt, palimpszesztusz = pergamen vagy papirusz, történeti kézirat, melyről az eredeti szöveget letörölték és újat írtak rá. Görög eredeti jelentése: újból lesimított.)
A szóbeliség mágikus ereje más területeken is megfigyelhető. Ha megkérdezik a nevünket, ki kell mondani; névsorolvasásnál is kiáltani kell, hogy „jelen”; házasságkötésnél kötelező az „igen” kimondása, ismerősnek hangosan kell köszönni (mert ha nem köszönnek vagy elharapják a köszönést, akkor annak következménye lesz); a szeretet szavait hangoztatni kell, mert egyébként nem tűnik elég erősnek, hitelesnek a ragaszkodás; s kezdetben szavakkal tanítjuk a gyerekeket, az új nemzedéket is. A szóbeliség különös erőre kap pánikhelyzetben. Ilyenkor az emberek közvetlenül egymástól várják az életmentő segítséget.
Az emberek tehát kérdeznek, rendszerint nyilvánvaló dolgokról is megerősítést várnak, kalauztól, utastárstól, idegentől. Ne csodálkozzunk tehát, ha segítséget kérnek tőlünk a ruhaüzletben:
• A férjemnek lesz, olyanforma, mint maga, hadd mérjem önhöz a ruhát!
Ne csodálkozzanak az ügyfélszolgálatokon kiírt, kőbe vésett, rézbe metszett szövegeken, a már-már az idegbaj határán született feliratokon:
• Ez nem információ, az információs pult balra van!
• Az ügyvédi iroda ajtaja két ajtóval jobbra található!
• BKV-menetjegy nem kapható!
Mit sem érnek ezek a feliratok, mert az emberekben feltör az ősi ösztön, nem biztos, talán nem is úgy van, meg kell kérdezni valakit:
• Tessék mondani, merre van az információs pult?
• Ez itt az ügyvédi iroda?
• BKV-jegyet szeretnék vásárolni!
És erre már csak ingerült választ szoktak adni:
• Ki van írva, nem látja?
• Nem tud olvasni?
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.