Nyelvi barangolások 114.
A Zorba, a görög című film megdöbbentő jelenetében a haldokló Bubulinánál megjelenik a falu népe, és mielőtt meghalna, elkezdik széthordani a lakását, hogy a végén már csak az ágy maradjon ott a halottal. Nálunk is szakiparrá alakult az öregezés. Öregezésnek mondják a tolvajnyelvben az idős emberek kihasználását, kifosztását. Az öregek lehúzását korábban markecolásnak vagy gagyizásnak nevezték. Az öregezés szó az idős emberek átverésének egyre gyakoribb és durvább módszereire utal. De a továbbiakban bemutatok egy kifinomultabb eljárást is.
A kereskedelmi öregezés mondhatni a retorika magasiskolája. Ügyes marketingfogásokkal beszélnek rá idős embereket szükségtelen és sokszor használhatatlan, de azért meglehetősen drága dolgok megvásárlására. Kezdetben csak egy könyvsorozat előfizetésére, amelynek csábító az induló ára, de azután folyamatosan emelkedik, és lehetetlen lemondani. Különféle gyógyászati eszközökre, csodaágyra, masszírozóra, tökéletes főzőeszközökre beszélik rá a kiszemelt idős embert. A beetetéssel kezdődik. Egy látogatással, érdeklődéssel, beszélgetéssel, ajándékkal, ingyenesnek hirdetett kirándulással. Az idős emberek sokszor magányosak, jólesik nekik a törődés. A család dolgozik, hajt. Az ügynök ráér. Mosolyog, kedveskedik, telefonál, becsönget, meglátogat, végtelenül rokonszenves. A bizalomkeltő apró ajándékot egy formálisnak mondott papír aláírása követi. Az idős ember, valamint a családja már fogva is van. Visszalépni alig lehet, persze kellő eréllyel valahogy talán sikerül. Újabban azt hallani, hogy telefonon is lehet érvényes üzletet kötni. A tisztességes kereskedők elítélik, a kereskedelmi etika és a jogszabályok pedig igyekeznek korlátozni ezt a manipulációt. De ettől még virul.
A rabló öregezés tipikus és régóta gyakorolt, sokféle módon megvalósuló átverés. Főleg a magukra maradt, betegeskedő, magatehetetlenné és reális ítélőképességüket elvesztő idős emberekre utaznak a gyalázatos rablók. Idősebb, egyedülálló férfiaknak fiatalabb nők csavarják el a fejét, bizalmába férkőznek, majd pénzt kérnek, lopnak, és akár erőszakkal is elveszik azt, amit kiszemelnek maguknak. Az alkalmi megtévesztők, az unokázós csalók telefonon hívnak fel idős embereket, és közeli hozzátartozójuknak kiadva magukat balesetre hivatkozva csalnak ki pénzt. Deák Kristóf személyes tapasztalatai nyomán forgatta erről a jelenségről az Az unoka című filmet. A nagyobb tétre utazók is kedveskedéssel, gondoskodással kezdik, hoznak egy kis levest, süteményt, bevásárolnak, de hamar az ingatlanra, az örökösökre terelődik a szó, s hamarjában összehozott végrendelettel, némi ügyvédi közreműködéssel könnyen az alkalmi ismerősökre száll az ingatlan. Valószínűleg nagyon sok idős ember vagyona vész így el kézen-közön. A rabló öregezésnek természetesen minden formája bűncselekmény, csak az a kérdés, hogy lesz-e följelentés, és ha igen, akkor az ügy végigvihető-e.
Rejtettebb öregezési forma, nem is figyeltek még föl rá: az idős emberek szellemi kihasználása. Elsősorban ismert, híres emberekre hajtanak, szállnak rá a szellemi kifosztók. Ugyancsak azt használják ki, hogy az ismert, idős ember már nem egészen ura a gondolatainak, elvesztette tájékozódó-, ítélőképességét, például nem tudja megítélni azt, hogy a nyilvánosságnak mit mondhat el, mit mutathat meg. Különösen a bulvárlapok eljárása, hogy apró „intimitásokat” szednek ki (csalnak ki) ismert idős emberektől magánéletükkel (családjukkal, társukkal, lakásukkal, anyagiakkal, egyéb szokásaikkal, de akár politikai véleményükkel) kapcsolatban, s ezt nyilvánosságra hozzák. Így tudhatta meg ország-világ, hogy az egykori médiasztár kivel és hogyan él együtt (holott korábban esze ágában sem volt a magánéletéről nyilatkozni), a másik médiasztár arról vallott, hogy „éhezik”, a harmadik híres és jómódú zenész pedig állítólag azt mondta, hogy a minimálbér alatt élő, szegény, nyomorgó „nyugger”. Miközben nyilvánvaló, hogy csak a jogdíjakból tetemes jövedelme van. Az egykori közismert tudós, az ország „tanár ura”, aki korábban óvta magánéletét, most lakásában bemutatja, hogy hogyan súlyzózik, és egy olyan sokat sejtető és értelmetlen mondatot idéznek tőle: „Valaki hamarosan le fog lepleződni.” Természetesen azóta is folyamatosan lelepleződik valaki, csak azt nem tudjuk, hogy ki, viszont a közönség tudatába égett, hogy – valószínűleg akarata ellenére – bohócot csináltak az egykor tekintélyes „tanár úrból”. A szellemi öregezés enyhébb formája, amikor az egykori híres, neves személyiséget rendezvényeken szerepeltetik, ő pedig örül a még mindig rávetődő csöppnyi dicsfénynek, és kissé zavartan, gyerekes, bamba arckifejezéssel mindenfélét összevissza beszél. A közönség persze örül, hogy még mindig láthatja az egykori híres embert, de a jobb érzésűekben az is megfogalmazódik, hogy a szellemi leépülést nem kellene közkinccsé tenni. És akár alá is írathatnak az ismert emberrel valamilyen nyilatkozatot. Így tettek az egykori 1956-os forradalmárral, akinek az aláírása szerepel egy politikai állásfoglaláson, miszerint az egyik egyetem mai tüntető hallgatói az ’56-os forradalmár pesti srácok utódai.
A szellemi öregezés enyhébb és durvább formáival szemben még senki nem lépett fel. Persze nagyon nehéz megvonni a határt: meddig érdekes, hasznos, valódi üzenetet hordozó egy idős ember nyilatkozata, és mikor válik a személyiségét lejárató és akár az egész addigi munkásságát romba döntő bulvártémává. Létezik egyébként médiaetika. És ebben szó esik a gyerekek védelméről, a gyerekek megnyilatkozásainak óvatos és tisztességes kezeléséről. De az idősek médiaszereplésének védelmével és személyiségük méltóságának őrzésével a médiaetika nem foglalkozik.
