Nyelvi barangolások (91.)
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek. Voigt Vilmos némi iróniával közelíti meg az anekdotát: „eredeti értelme (»kiadatlan«) szerint is megjegyzésre, megörökítésre sem méltó, apró kis esemény, amely éppen ezért rendszerint sokkal jobban érdekli az embereket, mint a nagy távlatú és kelléktárú, monstruózus történelmi események.”
Az anekdotát így határozza meg a szótár: „a konkrét hitelesség igényével fellépő rövid, csattanós történet, amely többnyire egyes történelmi személyek vagy események mulatságos jellemzését nyújtja”. Eredetileg kiemelkedő (történelmi) személyiség hétköznapjait, gáláns kalandjait, emberi gyengéit vagy szellemes mondásait bemutató kis jelenet, elbeszélés – írja Kovács Ágnes, majd így folytatja: „Néha megközelíti a történelmi igazságot, gyakran azonban vándortéma, mely ciklusszerűen tapad az anekdota hősévé vált személyekhez (pl. Apafi Mihályhoz, Csokonai Vitéz Mihályhoz, Brassai Sámuelhez, Ferenc Józsefhez, Deák Ferenchez, Bagi uramhoz stb.). Tágabb értelemben valamely, az egykorú társadalomra jellemző tipikus alakot mutat be, tipikus eseteket mond el. Egyetlen epizódból áll vagy kettőből, melyben a második az elsőt teszi nyomatékosabbá. A jó megfigyelő, karakterizáló készséget, tömör, ötletes fogalmazást, jó formaérzéket igénylő műfaj anyaga Nyugat-Európában először a 13–14. századi példatárakban került rögzítésre, s a szentbeszédek élénkítésére szolgált. Nálunk a 16. századból ismertek az első szövegek (Heltai, Bornemisza), majd a 17. századi önéletírásokban fordulnak elő nagyobb számban a szó eredeti jelentése szerinti funkcióban: mint kiadatlan-kiadhatatlan újdonság, különös eset, érdekes történet, a való életből vett intimitás.”
A középkori anekdoták többnyire mulattatók voltak. A parasztemberek együgyűségét bizonyító anekdoták is régre nyúlhatnak vissza. Erdélyben különálló nagy „anekdotatömb” formálódott. A valóban élt hazai hősök a 19. századtól jelennek meg az anekdotakincsben: Csokonai, Hatvani István (a magyar Faust), Petőfi. Érdekes, hogy Rákócziról történeti mondák szólnak, Kossuthról nagyon sok történet van, de nem vidám töltetű. A reformáció hitvitáiig visszamenő előzmények után Magyarországon Vas Gereben és Jókai Mór közreműködésével a 19. századi szépirodalom terjeszti el a magyar paraszti anekdotakincset. Jókai Mór anekdotagyűjteménye önmagában bámulatra késztető teljesítmény. 1860-ban a magyar néphumorról szóló akadémiai székfoglalójában már ötezer, a későbbi kiadásban tízezer „keze alá került” anekdotáról tesz említést. A sajtó alá rendezést végző Sándor István így jellemzi Jókai anekdotaszemléletét: „Szemmel láthatóan az a meggyőződése, hogy az anekdota politikai energiát hordoz; éspedig nemcsak akkor, ha világosan és egyértelműen közéleti kérdésekre céloz, hanem korának viszonyai között mindenkor, mégoly ártatlan témát érintve s mégoly ártalmatlannak látszó fogalmazásában is. A műfajban kisugárzó hatásúvá lesz a nehéz sorsú nép vidám pillanataiban kibomló életbölcsesség: ötletessége, derűje, vidám csípőssége, csattanója, amely váratlan fordulattal leplezi le, ami fonák, lendíti diadalra az igazságot, s teszi helyükre a dolgokat. Mindezzel pedig mozgásba hozza, megélénkíti a kedélyt és gondolkodásra késztet. Ez a sajátságos hatásmechanizmus alkalmassá teszi a szerény, jelentéktelennek tetsző műformát a megbénult életösztön feltámasztására – vélte az író. Ebben a felfogásban tehát minden anekdota politikai anekdota. Nemcsak nevettet, felüdítő, de áthangolva kedélyünket, gyógyít is.”
Jókai első anekdotagyűjteményének (1856) főbb típusai a következők: anekdoták Mátyás királyról, neves férfiak anekdotái, táj-, osztály-, fajadomák, feliratok, népszokások, nyelvsajátság…
Az anekdota örök. Napjainkban is virágzik, és szívesen kapcsolódik más műfajokkal, például beépül a regényekbe. Nemcsak Jókaiéiba, hanem például Esterházyéiba is (Kis magyar pornográfia), de mindjárt látjuk, médiaműfajokba is. Ismét Voigt Vilmos néprajzkutatót idézem: „Napjaink irodalmias anekdotáit a pletykától és az ugratásoktól, tréfáktól igen nehéz volt megkülönböztetni. Különösen amióta kabarék, bohózatok állandóan népszerűsítenek egy-egy figurát: a múlt századi (19. századi) élclapok Magyar Miskájától, Titán Lacijától, Mihaszna Andrásától (sőt Spitzig Itzigtől) a két világháború közötti Hacsek és Sajó kettőséig (ebből lett a német kabaréban Häberle és Pfleiderer!), vagy akár a Kádár-korszak végén Gugyerákig és Hofiig, a legutóbbi időkben pedig mindenféle ordenáré falusi, munkás-, sőt cigánycsúfolásig. Újságok és vicclapok, kabaré (majd rádió- és televízióadások, akár a »talks-how«-műsorok is) ontják az anekdotákat, nehéz ezeket a voltaképpeni viccektől, idegen forrásokból lopkodott szövegektől elkülöníteni.” Voigt Vilmos felsorol néhány jellemző témát is: rossz időjárás, földrengés, űrhajózás, nukleáris fegyverkezés, nemzetközi pénzvilág, maffia, fegyverkereskedelem, szórakoztatóipar és erkölcstelenség. Ugye, mindenkinek eszébe jut ezekről legalább egy anekdota?
