Nyelvi barangolások (51.)
Nemes Nagy Ágnes Elégia egy fogolyról című versét mondogatom: „ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót…” Vagy Pilinszky János Apokrif című verse is gyakran eszembe jut, idézgetem: „Szavaidat, az emberi beszédet / én nem beszélem. […] Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet…”
A lehetséges konkrét utalásokon túl ezek a sorok a nyelvi kifejezés lehetetlenségéről is szólnak. Arról, hogy bármennyire is másként gondoljuk, a nyelv nem a legtökéletesebb kommunikációs eszköz, mert van „mondhatatlan”, és mert „Nem értem én az emberi beszédet…”
Hadd hozzak példaként ezzel kapcsolatban három mindennapi feliratot (felszólítást):
• Megállni tilos!
• Itt csöngessen!
• Kihajolni veszélyes!
Nagyon sok helyre kiteszik a feliratot: Megállni tilos! Olykor ezzel a bővítéssel: Kapubejáró. Megállni tilos! Ilyenkor motoszkál bennem a kisördög. Mi lenne, ha autóval nem állnék meg itt, hanem nekimennék a kapunak, betörném? A tulajdonos tiltakozására pedig azt mondanám: Ki volt írva, hogy „megállni tilos”, én csak betartottam az utasítást. A tulajdonos följelentene, én pedig védekezésül továbbra is azt mondanám a bíróság előtt: a magyar nyelv szabályai szerint a „megállni tilos” azt jelenti, hogy itt nem szabad megállni, tehát tovább kell haladni, őszintén sajnálom, hogy ott volt a kapu…
Ugyanígy motoszkál bennem a kisördög, amikor azt látom kiírva: Itt csöngessen! Ilyenkor olyan csintalan ötletem támad, hogy be fogok csöngetni. Kijön a lakó, és megkérdezi, hogy kit keresek. Én bizony senkit, de ide volt írva, hogy „itt csöngessen”, tehát én csak végrehajtottam egy felszólítást. Persze nem néznének normálisnak, de szigorúan nyelvi alapon mégiscsak igazam lenne. Ki van írva, hogy „itt csöngessen”, és pedig csöngettem.
Nyelvészként jól ismerve a nyelv tökéletlenségét, mosolyra fakadok a Kihajolni veszélyes! feliratokon is. A naiv anyanyelvi beszélők is értenek ebből valamit, mert a feliratot betűk kikaparásával így szokták átalakítani: Kihajolni esélyes. Miért a mosoly? Azért, mert a felirat csak bizonyos esetekben érvényes. A korábbi, még kinyitható ablakú vonatokon találkoztunk vele. De csak a mozgó vonatokra vonatkozhatott, hiszen amikor állt, várakozott a vonat a vasútállomáson, akkor bizony lehúzták az ablakot, kihajol(hat)tak, búcsúzkodtak vagy éppen csomagokat adtak ki és be.
A Megállni tilos!, az Itt csöngessen! és a Kihajolni veszélyes! felszólítás (parancs) tehát csak bizonyos esetekben igaz, más esetekben nem. Ezek a felszólítások a kijelentés viszonylagosságára hívják fel a figyelmünket. A csapda pedig az, hogy a mi európai, ún. „kétértékű” gondolkodásunk szerint egy kijelentés vagy igaz, vagy hamis, ezért egy ilyen felszólítás esetében döntésre vagyunk kényszerítve. Ez a gondolkodási mechanizmus nem vesz tudomást a végletek közötti átmenetekről, valamint arról, hogy ami alapvetően igaz, az bizonyos körülmények között mégsem az, és fordítva, ami téves, az bizonyos körülmények között mégis elképzelhető.
A kétértékű gondolkodás csapdájaként sokszor gondoljuk azt valamiről, hogy az pozitív vagy negatív, fekete vagy fehér, de most maradjunk kizárólag a nyelvi jelenségnél. Tehát nem egyértelmű a nyelv? Törekedni kellene a teljes egyértelműségre? Természetesen törekedni kell az egyértelműségre. A nyelv csodája, hogy az efféle többértelműségek ellenére viszonylag jól megértjük egymást. Részben azért, mert az ember alapvető szándéka az együttműködés, s ez kihat a nyelvi megformáltságra, esetünkben a nyelvi alulformáltságra. Részben pedig azért, mert a körülményekből azért a többértelműség egyértelműsíthető. Ha nem, akkor egyezkedünk, vitatkozunk, a legrosszabb esetben bíróságra megyünk: döntse el a bíróság, hogy kinek van igaza. És ekkor többnyire megkérdezik a nyelvi szakértőt is: mit jelent ez a szó, ez a kifejezés, hogyan lehet értelmezni a magyar nyelv szabályai szerint. A nyelvész persze tudja: a magyar nyelv szabályai szerint így is, úgy is lehet értelmezni, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a körülményeket.
Az pedig teljesen lehetetlen elvárás lenne (bár van rá igény), hogy az élet ezernyi apró szituációját nyelvileg is szabályozzuk. Maradjunk csak az egyik mostani példánknál. Ha a Kihajolni veszélyes! feliratot kellene mindenre részletre vonatkozóvá tenni, akkor körülbelül ezt kellene kiírni:
• Kihajolni veszélyes, ha az ablak nyitva van és a vonat mozgásban van. Ha az állomáson várakozik, és az ablak nyitva van, akkor körültekintően szabad kihajolni, csomagokat ki-be adogatni, a hozzátartozóktól búcsúzkodni. Az ablaküvegen keresztül semmiképpen se próbáljon meg kihajolni…
Ez már majdnem pontos szöveg, de jöhetnek további akadékoskodók: Jó, de milyen csomagokat? Mert például nukleáris hulladékot továbbra sem szabad a vonatba bepakolni… És itt minden normális ember megérti, hogy ez a fajta akadékoskodás nem vezet sehová. Mert ha elkezdünk a szavakon lovagolni, ha elkezdjük a világ összes lehetséges körülményét szabályokba foglalni, akkor elvesztünk.
És ebben az apró nyelvi megfigyelésben benne rejlik egy fontos társadalmi üzenet. Nem lehet mindent szabályozni! Vannak emberek, akik mindenre szabályokat akarnak kitalálni, és ehhez keresik a jogi eszközöket. Miért nincs szabályozva az, hogy…? Bizonyos esetekben érthető a követelésük, de meg kell érteni, nem lehet mindent aprólékosan körülírni, jogszabályba foglalni. Illetve lehet, de akkor elveszünk a jogszabályok dzsungelében. Nyelvészként nem mondhatok mást, mint hogy bízni kell egymásban. Nem kell mindent rögzíteni. Ha pedig valakit sérelem ér, akkor a szándékot kell nézni, abból kell következtetni.
Nem e felé a józan vélemény felé halad a világ. Egyetemi pályafutásom során azt tapasztaltam, hogy egyre nőtt a szabályzatok száma és mennyisége. Szinte mindegyik kari és egyetemi tanácsi ülésen újabb és újabb kiegészítéseket, módosításokat fogadnak el. Van egy egyetemi vizsgaszabályzatom az 1880-as évekből. Két oldal. Az egyetemi szabályzatokat újabban már „kötetnek” nevezik. S valóban azok, ha valaki meg akarná ismerni munkahelyének, egyetemének összes szabályzatát, akkor idejében fogjon hozzá, mert már hosszabbak, mint a Háború és béke. Ez a túlszabályozás a jog halála. Mert amikor már nyelvileg és mennyiségileg követhetetlenek a szabályok, akkor azok betartására sincs lehetőség. Nincs szükség két oldalnál bővebb vizsgaszabályzatra sem.
Ezzel pedig eljutottunk egy apró nyelvi jelenségtől, a többértelműségtől, a helyzetek, dolgok pontos definiálásának lehetetlenségétől egy áttekinthetetlen, bonyolult, egy szóval: élhetetlen társadalom világáig. Én, személy szerint, nem kérek belőle. Nemes Nagy Ágnesre hagyatkozom: „mondd a nehezen mondhatót”. Hátha megértik.
