Kodály Zoltán apró följegyzéseket írt meghívókra, cédulákra, ezekből, valamint naplójegyzeteiből állított össze egy kötetet Vargyas Lajos (Kodály Zoltán: Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers. Szépirodalmi, 1993). Ennek nyomán Kodály egész életében következetesen képviselt, többször ismételt, aforisztikus tömörségű mondataiból készítettem a mostani összeállítást, amelyet a tavaszi Kazinczy szépkiejtési versenyek mottójának szánok.
Kodály figyel Karácsony Sándor törekvéseire:
• Dr. Karácsonyból világos Magyarországra a lét vagy nemlét kérdése…, hogy a népkultúra áthatja-e a magaskultúrát, azzá fejlődik-e vagy nem.
• A népet csak saját gyökereiből, saját anyanyelvén lehet művelni.
A gyökerek – a hagyomány, ami örömforrás:
• A hagyomány sok mindent pótolhat. De a hagyományt nem pótolja semmi. Egy növény annál erősebb, minél mélyebben jár a gyökere.
• A népszokások alapja: az emberek egymás közti érintkezése… Minden népszokás örömet jelent cselekvő és hallgató résztvevőnek egyaránt. Eltűnésük megannyi örömalkalomtól fosztotta meg a népet. Még ahol egyesek rovására esett a mulatság…, ott is a többség jókedvét fokozta.
A saját és a más kultúra kapcsán:
• Aki egy nemzetet megértett, csak az érthet meg egy mást, s aki egyet sem, hogy akarna százat?
• Némely sokoldalú zenész mindenféle hangszeren játszik. Igazán jól egyiken sem, mert tökéletesen tudni csak egyet lehet. Így vagyunk a nyelvekkel. Egymás rovására tanuljuk őket, beszélünk hármat-négyet, de jól egyet sem.
• A mi nyelvünk, zenénk az idegen nyelvekkel ellenkező járású: ahol ott hegy van, nálunk völgy, ahol az fölszáll, nálunk leszáll.
• A görög formák vegyes aszimmetriájával rokon a magyar nyelv, ezért magyarosabbak Berzsenyi antik versei. A jambus egyformasága az, amit nem tűr a magyar nyelv.
• A mi sajátos viszonyaink közt sokan vannak mintegy nyelvközi állapotban, hogy az egyik nyelvet még nem, a másikat már nem tudják. Ezekből kerül ki a rossz kiejtésűek többsége. A két nyelven beszélők.
A népzenéről:
• A magyar lélek 12. kapuja a dal. Aki belép rajta, bejut a magyar lélek tündérpalotájába. Tele kinccsel.
• A népdal megismerése a magyar zenei műveltséghez tartozik. Holmi ósdiságnak akarták feltüntetni. Eléggé bebizonyult, hogy eleven élet.
• A föld népei zeneileg közelednek egymáshoz. Vajon szükségszerű következmény, hogy elveszti eredetiségét mindegyik?
Zene és nyelv kapcsolatáról, ez Kodály nyelvművelő tevékenységének az alapja:
• A nyelv elsősorban zenei jelenség. Van dallama, ritmusa, hangsúlya, hangszíne, dinamikája. Az egyszólamú zene minden eleme megvan benne, éppen csak a többszólamúság tünetei, a harmónia jelensége nem.
• A nyelvérzék teljességéhez tartozik a zenei nyelvhelyesség érzéke is. S ha azt követeljük minden magyarul beszélőtől, hogy ne csak szövege legyen hibátlan, hanem a dallama is, sok esztendő munkájára készülünk.
• Megértjük a zeneileg hibás magyar beszédét is. A nyelvtanilag hibásat is! Ennyiből luxus a nyelvhelyesség! Mihelyt a nyelv a művészet eszközévé válik, zenei eleme is fontos lesz. Maradandóságot csak művészi alkotásokban érhet el…
Magyarázata annak, hogy Kodály miért lett nyelvművelő:
• A zene nem egyéb, mint emelkedettebb nyelv.
• A városi beszélő ajkán kopog a nyelv, mint a jégeső, mint a Morse-távíró. A falusiak ajkán zeng, ömlik, mint az orgonaszó. A városi ritmusa bizonytalan, ingadozó, a falusiaké acélos, rugalmas, töretlen. A városi hanghordozás tétova, nem mindig jellegzetes, néha idegenszerű: a falusié kristályos, tévedhetetlen. Minden hang a maga helyén, másképp nem is lehetne. Érezzük: ezt a beszédmódot követeli a nyelv természete, minden sajátsága. Így hangzik a legszebben.
• A városi beszélőé az a papíros ízű, élettelen, idegenből fordított stílus, amivé a magyar társalgás nyelve az utolsó száz év alatt lett. A falusiaké megmentett valamit a régi eredeti, független magyar nyelvből, amely ott lüktet régi irodalmunkban s részben ma is él a népmesében és népdalban.
• Valóban ideje volna magyarul megtanulnunk! Itt az ingyen nyelvmester, a nép. Még épségben őrzi nagy idők örökségét, a magyar beszéd töretlen hangját, íratlan törvényeit.
• Nemcsak nyelvet, magatartást is tanulhatunk magyarjainktól… Nézzünk bele jól a néhány kis magyar lelkébe, és keressük meg benne magunkat. Értsük meg, mire int már beszédük hangzása, s annál inkább a benne megnyilvánuló lelkiség: ne féljünk semmitől. Merjünk magyarok lenni.
• Nyelvünk gyönyörű zenéjét oly sokan fújják hamisan! Elhangolt, húrhíjas zongora szól úgy, mint sokak beszéde. Lehet ezt még rendbe tenni? Lehet.
• Minden nyelv tempója gyorsul idők folyamán. Az írott nyelvek tanulsága: rövidülnek a szavak. De századok alatt. De az a gyorsulás, amit csak 50 év alatt megfigyelhetünk, nem a természetes kopás, rövidülés, tempóváltozás, hanem valami, a nyelv szellemével ellentétes tünet, ami ellen szót kell emelni.
• Azok a veszélyes idegenszerűségek, melyek tiszta magyar szavakba rejtőznek. Mondatszerkezetekkel kellene többet foglalkozni, mint egyes szavakkal.
• Trapéz alakú szájtartás angoloknál gyakran. Magyarnak is előnyös, ha angol kiejtést akar utánozni. De már magyar beszédben szerfölött káros, torzít. Minden o-nak szánt hang a-vá lesz. Pesti fiatalságnál nem ritkán előfordul. Görcsös.
Küldetésünk, feladataink:
• Csoda, hogy a magyar megmaradt. De minden csoda három napig tart. S egyre csak bámuljuk, s nem gondoskodunk további megmaradásáról, mégis csak elfogy.
• Akasszuk szegre ezt a nehéz magyar nyelvet, 3-4 idegen nyelvet úgyis feltétlenül meg kell tanulnia mindenkinek, aki magasabb kultúrába vágyik, csak teher emellett a magyar, mind közt a legnehezebb és legkevésbé hasznos. Akkor induljunk el a magyar nyelv temetésére nyíltan és bevallottan. Ma sokan éppen akkor ássák a nyelv sírját, mikor azt hiszik, életét munkálják.
• Sehol a világon akkora nyelvhelyességi mozgalom nincs, mert sehol nem fordult annyira ki saját vágányából a nyelvérzék.
• Fel kell ébreszteni a köztudatban a nyelvhelyesség lelkiismeretét. Ha nyilvános helyen nyelvhibát ejt valaki, az egész hallgatóság zúduljon fel, és javítsa ki.
• Mi egyéb lehetne a magyar kultúrpolitika feladata, mint a város és a falu közötti szakadék eltüntetése.
• Nem mindegy, hogy milyen zenét hallott a lírai költő. … Nagy költőink zenei műveltsége. Csak azt variálja, amit hallott. Újat is csak azok alapján találhat ki.
• Anyanyelvkeresés a mi nemzedékünk munkája. Közvetlen elődeink kevert nyelvén nem akarunk beszélni. Inkább hallgatni.
• Hol kerestük volna az anyanyelvet? Csak a népnél. Ott keresték az írók. Meg is találták, ki-ki a maga szükségére, bár Karácsony Sándor azt állítja…, hogy ma nincs anyanyelvünk.
Tényleg nincs?
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.