Nyelvi barangolások (106.)
Él egy szép régi szokás Indiában, főként India délkeleti részén, Tamil Nadu államban (de Burmában is ismert): a kolamozás. Nők reggelente a templomuk, házuk bejárata előtti részt vagy egyszerűen csak az utca földjét művészi rajzokkal díszítik. Ez a rajz a kolam. Többnyire földre (homokra, agyagra) rajzolják, de térkőre, aszfaltra is.
Indiában szinte mindig sepregetnek. A kolam mintákat a lesepert és fellocsolt felületre rajzolják ujjaikkal. Léteznek egyszerű minták és színes, művészi alkotások. Utóbbiakat finomra őrölt színezett rizsporral díszítik. A pompás színezékeket minden piacon meg lehet vásárolni, önmagukban is csodálatosak a színes, tarka kis dombok.
A hagyományos minták nem pusztán díszítések, hanem jelentésük van. A rajzok többnyire geometrikusak. A lefelé mutató háromszög nőt, a felfelé mutató háromszög a férfit jelent. A kör a természetet, a négyzet a kultúrát, a lótusz az anyaméhet szimbolizálja. A minták zárt alakzatokat képeznek, ezzel szimbolikusan megakadályozzák a gonosz szellemek bejutását, általánosságban pedig a távoltartásukra szolgálnak. A bonyolultabb rajzok állatövi szimbólumokat (halat, madarat) ábrázolnak.
De miért szólok itt egy távoli, indiai szokásról? Azért, mert a magyar kultúrában sem ismeretlen. Különösen a Duna–Tisza közén, a Dél-Alföldön volt szokásban. Falun és kisvárosban az asszonyok a lakóház döngölt földes vagy téglás padlójú helyiségeit, tornácát, udvarát, kapubejáróját, a ház előtti földes, cementes, téglás vagy aszfaltos részét víz és homok szórásával, csorgatásával igyekeztek szépíteni. Az eljárást homokozásnak, homokszórásnak, homoklocsolásnak, cifrázásnak, locsolásnak nevezték, az eredménye pedig a homokvirág vagy vízvirág.
Az öntözött vízvirágok részben porfogóként szolgáltak, a homokszórás pedig takarításként (a homokot az esetleg behordott szeméttel együtt könnyebb volt seperni). A magyar néprajzi leírások sok mozzanatban megegyeznek az indiaival. Vízvirág esetében a döngölt földes padlót vízzel vagy vízbe kevert színező és tartósító anyagokkal, mint például porfesték, föld, lógané, tehéntrágya, trágyalé, soványtej felmázolták. A homokrózsa szitából szórt homokkal készült. Locsolásra kilyukasztott cserép, zománcos bögre, vizeskancsó, újabban bádog locsolókanna szolgált. A díszítés mintái is hasonlítanak az indiai leírásokra: geometriai elemek (háromszög, kör, négyzet), illetve a más népművészeti ágakban használt motívumok (rács, lánc, szőlőfürt). De olyan sajátos megoldások is akadtak, mint az asztal alá az asztal tükörképének rajzolása.
A vízvirágok máig szórványosan előforduló mintája a vizesnyolcas. Falun is előfordul, de a falumúzeumokban (skanzenekben) mindenképpen. A döngölt földes padlót vagy tornácot, udvart nyolcas alakzatban portalanítják. A faluról városba is került a szokás, melynek során az inasok az üzlet előtti járdát locsolókannából fekvő nyolcasokat formázva locsolták fel. A vizes nyolcas eleinte különírt jelzős szerkezet, de jelentéstöbblete miatt egybeírása is indokolt: vizesnyolcas. Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényében még így szerepel: „Kis inasok, kik szép vizes nyolcasokat rajzoltak a száraz aszfalton, fölfelé tekintettek” (Szépirodalmi, Budapest, 1986. 18.) Az 1990-es években megfigyeltem a „vizesnyolcas” újfajta átvitt értelmű felbukkanását is: „Olyan vizesnyolcas ember”, azaz semmilyen, tedd ide, tedd oda, jelentéktelen, illetve mindig illeszkedő ember (J. F. somogyi születésű tanár, valamint Panek Zoltán erdélyi író szóbeli közlése). A köznyelvben való megjelenésére pedig egy korábbi sajtónyelvi adat: „Gorbacsovról beszél hosszan és elítélően… Már a nyolcvanas években mondogattam, vizes nyolcas ez a Gorbi…” (Magyar Nemzet, 1997. október 15.) A nyilatkozó nyilván a fentebb megadott jelentés(ek)ben elítélően vélekedik e jelző használatával a politikusról.
Egyesek megpróbálják föleleveníteni ezt a szokást. Mint írják: „Ha azt akarod, hogy a gyerek szépen írjon, iskolaérett és boldog legyen, tedd félre a foglalkoztatófüzetet, a ceruzát és a vonalrendszert, adj a kezébe egy flakont (kancsót, korsót, locsolót, slagot). Azután együtt írjatok a földre, homokba vízzel. Vagy markoljatok fel egy marék homokot és szórjatok betűelemeket, mintákat a talajra. Szitálni is lehet. Együtt vagytok. Játszotok. Lelocsoljátok egymást. Nevettek. Miközben a földre ír a gyerek, integrálódik a két agyfélteke, fejlődik a mozgás, a szem-kéz koordináció. Erősödik a csukló, rögzül a mozdulat, a jel, és jó esetben mélyen, örökre rögzül a kód: Végtelen lehetőség van a végtelenben.” És talán ugyanazt szolgálják az aszfaltrajzversenyek, de a folyóparti homokvárépítések is.
Eddig a homokrózsa párhuzamait bulgáriai, lengyelországi, hollandiai példák mutatták, de amint látható, a szokás Ázsiáig vezet vissza. És akkor még szóba sem kerültek a navajo indiánok művészi homokrajzai, homokrózsái. Az emberiség legalapvetőbb művészi törekvései ugyanis egyetemesek. A kolamok, homokrajzok, homokrózsák, vízvirágok művészeti alapformák, melyek részben vagy egészben természeti előzményekre mennek vissza, azokat utánozzák. Jusson eszünkbe ez a gondolat, amikor hűsítés és porfogás céljából locsoljuk a teraszt, avagy amikor homokvárat építünk a gyerekekkel.
