Él egy szép régi szokás Indiában, főként India délkeleti részén, Tamil Nadu államban (de Burmában is ismert): a kolamozás. Nők reggelente a templomuk, házuk bejárata előtti részt vagy egyszerűen csak az utca földjét művészi rajzokkal díszítik. Ez a rajz a kolam. Többnyire földre (homokra, agyagra) rajzolják, de térkőre, aszfaltra is.
Indiában szinte mindig sepregetnek. A kolam mintákat a lesepert és fellocsolt felületre rajzolják ujjaikkal. Léteznek egyszerű minták és színes, művészi alkotások. Utóbbiakat finomra őrölt színezett rizsporral díszítik. A pompás színezékeket minden piacon meg lehet vásárolni, önmagukban is csodálatosak a színes, tarka kis dombok.
A hagyományos minták nem pusztán díszítések, hanem jelentésük van. A rajzok többnyire geometrikusak. A lefelé mutató háromszög nőt, a felfelé mutató háromszög a férfit jelent. A kör a természetet, a négyzet a kultúrát, a lótusz az anyaméhet szimbolizálja. A minták zárt alakzatokat képeznek, ezzel szimbolikusan megakadályozzák a gonosz szellemek bejutását, általánosságban pedig a távoltartásukra szolgálnak. A bonyolultabb rajzok állatövi szimbólumokat (halat, madarat) ábrázolnak.
De miért szólok itt egy távoli, indiai szokásról? Azért, mert a magyar kultúrában sem ismeretlen. Különösen a Duna–Tisza közén, a Dél-Alföldön volt szokásban. Falun és kisvárosban az asszonyok a lakóház döngölt földes vagy téglás padlójú helyiségeit, tornácát, udvarát, kapubejáróját, a ház előtti földes, cementes, téglás vagy aszfaltos részét víz és homok szórásával, csorgatásával igyekeztek szépíteni. Az eljárást homokozásnak, homokszórásnak, homoklocsolásnak, cifrázásnak, locsolásnak nevezték, az eredménye pedig a homokvirág vagy vízvirág.
Az öntözött vízvirágok részben porfogóként szolgáltak, a homokszórás pedig takarításként (a homokot az esetleg behordott szeméttel együtt könnyebb volt seperni). A magyar néprajzi leírások sok mozzanatban megegyeznek az indiaival. Vízvirág esetében a döngölt földes padlót vízzel vagy vízbe kevert színező és tartósító anyagokkal, mint például porfesték, föld, lógané, tehéntrágya, trágyalé, soványtej felmázolták. A homokrózsa szitából szórt homokkal készült. Locsolásra kilyukasztott cserép, zománcos bögre, vizeskancsó, újabban bádog locsolókanna szolgált. A díszítés mintái is hasonlítanak az indiai leírásokra: geometriai elemek (háromszög, kör, négyzet), illetve a más népművészeti ágakban használt motívumok (rács, lánc, szőlőfürt). De olyan sajátos megoldások is akadtak, mint az asztal alá az asztal tükörképének rajzolása.
A vízvirágok máig szórványosan előforduló mintája a vizesnyolcas. Falun is előfordul, de a falumúzeumokban (skanzenekben) mindenképpen. A döngölt földes padlót vagy tornácot, udvart nyolcas alakzatban portalanítják. A faluról városba is került a szokás, melynek során az inasok az üzlet előtti járdát locsolókannából fekvő nyolcasokat formázva locsolták fel. A vizes nyolcas eleinte különírt jelzős szerkezet, de jelentéstöbblete miatt egybeírása is indokolt: vizesnyolcas. Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényében még így szerepel: „Kis inasok, kik szép vizes nyolcasokat rajzoltak a száraz aszfalton, fölfelé tekintettek” (Szépirodalmi, Budapest, 1986. 18.) Az 1990-es években megfigyeltem a „vizesnyolcas” újfajta átvitt értelmű felbukkanását is: „Olyan vizesnyolcas ember”, azaz semmilyen, tedd ide, tedd oda, jelentéktelen, illetve mindig illeszkedő ember (J. F. somogyi születésű tanár, valamint Panek Zoltán erdélyi író szóbeli közlése). A köznyelvben való megjelenésére pedig egy korábbi sajtónyelvi adat: „Gorbacsovról beszél hosszan és elítélően… Már a nyolcvanas években mondogattam, vizes nyolcas ez a Gorbi…” (Magyar Nemzet, 1997. október 15.) A nyilatkozó nyilván a fentebb megadott jelentés(ek)ben elítélően vélekedik e jelző használatával a politikusról.
Egyesek megpróbálják föleleveníteni ezt a szokást. Mint írják: „Ha azt akarod, hogy a gyerek szépen írjon, iskolaérett és boldog legyen, tedd félre a foglalkoztatófüzetet, a ceruzát és a vonalrendszert, adj a kezébe egy flakont (kancsót, korsót, locsolót, slagot). Azután együtt írjatok a földre, homokba vízzel. Vagy markoljatok fel egy marék homokot és szórjatok betűelemeket, mintákat a talajra. Szitálni is lehet. Együtt vagytok. Játszotok. Lelocsoljátok egymást. Nevettek. Miközben a földre ír a gyerek, integrálódik a két agyfélteke, fejlődik a mozgás, a szem-kéz koordináció. Erősödik a csukló, rögzül a mozdulat, a jel, és jó esetben mélyen, örökre rögzül a kód: Végtelen lehetőség van a végtelenben.” És talán ugyanazt szolgálják az aszfaltrajzversenyek, de a folyóparti homokvárépítések is.
Eddig a homokrózsa párhuzamait bulgáriai, lengyelországi, hollandiai példák mutatták, de amint látható, a szokás Ázsiáig vezet vissza. És akkor még szóba sem kerültek a navajo indiánok művészi homokrajzai, homokrózsái. Az emberiség legalapvetőbb művészi törekvései ugyanis egyetemesek. A kolamok, homokrajzok, homokrózsák, vízvirágok művészeti alapformák, melyek részben vagy egészben természeti előzményekre mennek vissza, azokat utánozzák. Jusson eszünkbe ez a gondolat, amikor hűsítés és porfogás céljából locsoljuk a teraszt, avagy amikor homokvárat építünk a gyerekekkel.
Kislányunk a hirtelen kezdődő májusi zápor elől a kertből – hol mezítláb bóklászott – felszaladt a veranda lépcsőjéhez, fel akarta venni az előzőleg odatett cipőcskéit. Látva, hogy gyepi hangyák jönnek-mennek benne, így méltatlankodott: „Hangyák! Volt olyan, hogy én beleléptem a ti cipőtökbe?” A feleletet sem ő, sem mi hallottuk egy kisebb mennydörgés miatt, ám leánykánk mondását nem hallgattatták el az évtizedek, mint ahogyan a hangyák kertben, mezőben, erdőben, irodalomban ismeretes élete és viselkedése sem felejtődik el gyerekkorunk óta.
1886-ban jelenik meg Gárdonyi Géza első kötete, a Szerelmes történetek. És ekkor jelentkezik – igaz, folytatásokban – az első regény, az Álmodozó szerelem. A négyoldalas Győri Közlönyben volt olvasható 1886. január 3. – 1886. június 3. között. Az Álmodozó szerelem tehát mindmáig egy mára már csak egyes könyvtárakban elérhető, régen megszűnt vidéki folyóiratban rejtőzködött. A Gárdonyi-kutatás persze tudott róla, de nem tartotta érdemesnek elővenni.
Egyetlen vékonyka, 1968-ban megjelent kötet maradt utána. Többször kérdeztem tőle, miért hagyta abba a versírást, de a válasza többnyire kitérő volt, vagy egyszerűen elintézte ennyivel: „József Attila után?” Vagy még őszintébben: „Nem akartam szaporítani a középszerű költők sorát.” Pedig erre a filigrán kis kötetre, amely Tükör előtt címmel látott napvilágot, bármit lehet mondani, még ennyi év távlatából is, csak azt nem, hogy középszerű lett volna.
Dusík Dániel néven született, s talán nem a legszerencsésebben választott írói nevet magának. Dénes György néven ugyanis egy vele egyidős geológus és egy hírneves színész (másodállásban író) is részese lett a magyar művelődéstörténetnek. Pelsőcön és Rozsnyón végezte alap- és középiskoláit, s amikor az első verseit írta, légüres térben leledzett a felvidéki irodalom.
Ezek a kövek ugyanazok, amelyek mai napig sugározzák Athén, Róma és Jeruzsálem nagyságát. Ezekből épült a kölni Dóm, a párizsi Notre-Dame, az esztergomi székesegyház, a budapesti Szent István-bazilika, a Szent Mihály-templom Kolozsváron vagy a brassói Fekete templom. Ezekből a kövekből raktuk össze az universitasainkat is.
A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának Választmánya 2021-ben Csóka Ferencnek ítélte oda a Simkó Tibor-díjat, akinek első írása 1986 szeptemberében jelent meg az Új Szóban, Mese a Kék lovagról címmel. Írt regényt, elbeszéléseket, rádiójátékot, amatőrszínház-történetet, és festéssel, zeneszerzéssel, videoklip-készítéssel is foglalkozik.
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején Zombor törvényhatósági jogú város adminisztratív központként Bács-Bodrog vármegye, valamint a Zombori járás székhelye is volt egyben. A város soknemzetiségű volt: az 1910-es népszámlálás szerint 30 593 lakosából 32,94 százalék magyar, 39,11 százalék délszláv (bunyevác, horvát, szerb), 7,13 százalék pedig német, míg a lakosság egyötöde más nemzetiséghez tartozott. Felekezeti szempontból a római katolikus vallást követték a legtöbben (54,91 százalék), a görögkeletiek/ortodoxok 38,83, míg az izraeliták a lakosság 3,32 százalékát képezték.
Bár nagyon jól mutatnak, nem egyértelműek, sőt félrevezetők a betűvel jelzett mai fiatal(os) nemzedékek. Ma már szinte mindenki kívülről fújja a népszerű tudományosság terminusait: X, Y, Z generáció. De mit jelentenek ezek, és vajon valóban nemzedékek, és ha igen, meddig érvényesek?
Lányi Ernőt (1861–1923) elsősorban mint számos költő versének megzenésítőjét ismerjük. Kevesen tudják, hogy több dalának a szövegét is maga írta: előbb lejegyezte a dallamot, majd megfelelő szöveget talált ki hozzá. De még kevesebben lehetnek azok, akik azt is tudják, hogy Lányi olyan verseket is írt, amelyeket sohasem zenésített meg. Egy csomó költeménye nyomtatásban is megjelent Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címen 1899-ben Boroszlóban, a mai lengyel Wrocławban.
A magyar irodalomban nincs sok „hazai fejlesztésű” strófaszerkezet, és versforma még kevesebb. A Zrínyi-versszak egy laza metszetű, négyes rímes felező tizenkettes, s a már fejlettebb, egyedibb Balassi-strófa ennek rokona, viszont a Himfy-strófa, amit Kisfaludy Sándor (1772–1844) hozott létre, ezeknél is kidolgozottabb.