Dr. Balázs Géza: Ludas a Matyi?

A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:

• Biztos-e Ön abban, nincs-e benn A Napban?

A Nap egy 1904—1922 között megjelenő bulvárlap volt. Még a rendszerváltozáskor is kiáltoztak az aluljárókban, és az emberek sorban álltak a friss újságért. Az Örs vezér téri aluljáróban ezt kiabálta az újságárus, akit akkor még jogosan nevezhettünk rikkancsnak:

• Nem kell itten sorba állni, csak a pénzt lehajigálni.

Ezekben a rikkancsrigmusban könnyen fölfedezhetjük az ősi hatost, vagy a kétszer négyesre tagolt ősi nyolcas versritmust. És valóban, olyan sokan akartak egyszerre újságot venni, hogy az emberek sorakoztak, sőt sokszor türelmetlenül csak az újságkötegre dobták a pénzt, és vették és vitték a lapot. Mindenki bőkezű volt addig, ameddig 80 fillérbe került a napilap, szívesen adták érte az egy forintot, és nem kértek vissza. Persze, ha valaki visszakérte a 20 fillért, akkor hosszas keresgélés kezdődött, és megakadt sor.

De kik is voltak a rikkancsok? A szó eredetileg tájszó, ráadásul hangutánzó eredetű, ahogy azt a rikácsol, rikít, rikkant formája mutatja is. Erdélyben (éjjeli, mezei) őr, csősz, (tehén)pásztor, csordás, kanász jelentésben volt ismeretes. Baranyában a kanászt jelentette. A rikkanhoz járuló cs kicsinyítő képzővel keletkezett a rikkancs (hasonlóan a lebbencs, puffancs, vakarcs) szavainkhoz. Az 1800-as években már kikiáltó, az 1900-as évektől pedig újságárus értelemben is használták. Szily Kálmán az 1902-ben megjelent A magyar nyelvújítás szótára című művében azt írja, hogy a rikkancs 1792-ben még a székely nép nyelvében őrző, csősz kerülő jelentésben volt ismert, ám Kozma Andor költő és újságíró 1900. január 15-én említette neki, hogy újságáruló gyermek jelentésben ő használta először. Eszerint tehát az újságárus rikkancs 1900-ben született, és úgy látszik, hogy 2012-ben halt ki (amikor szobrot állítottak neki; de erről később). Tény, hogy mai egyetemi hallgatóim már nem ismerik a rikkancs szót. Pedig egykor költők-írók is megénekelték, és akkor mégiscsak ismerni kellene, ha a szöveget érteni akarjuk:

* Ha rikkancs volna mesterséged, / segítnék kiabálni néked. (József Attila)

* Bőgtek a rikkancsok: – Szenzáció … (Kosztolányi Dezső)

* „Amolyan senki gyermekei, akik az utcán születtek, az utcán haltak meg, mert gyerekkoruk óta az utcán töltötték az életüket. Pesten rikkancsnak hívják őket, de ősapjuk ott ácsorgott a londoni nyomdaműhely eresze alatt, amikor Dickens regényeit még füzetekben adták ki. Magyar őse búcsújáró helyeken énekelte a kegyes imádságokat, majd kórushangjával a pesti utcán állítgatta meg a járókelőket. Szaladt a rikkancs, cowboy módjára szökkent fel a robogó villamosra, leugratott a pincékbe a szenesemberekhez, és felmászott a cégfestőhöz emeletnyi magasságba. Nem ismert senkit, mégis mindenkit ismert a pesti utcán. Mindig csak futamodni, ágálni, ugrándozni, fáradhatatlankodni lehetett őt látni, csak meghalni nem látta senki.” (Halotti beszéd egy pesti rikkancs koporsójánál, Krúdy Gyula)

A kapitalista sajtó korában a rikkancs elismert, komoly szakmává vált. Legendás rikkancsok, például Rekedt Muki (1932) a pesti folklór kedvelt figurája lett. A bulvársajtó megteremtette a rikkancsmesterséget, a főrikkancs és a rikkancsszervezet vagy stafétarikkancs fogalmát. A főrikkancs a beosztásért és a rikkantható (kiabálható) szövegekért felelt, a stafétarikkancs pedig a munkaszervezet neve volt: vagyis a rikkancsok területi elhelyezkedésére utalt. A tehetséges rikkancs a kiadóból elhozott lapot futtában átnézte, és a leginkább szenzációsnak számító cikk tartalmát egyetlen, olykor humoros mondattá sűrítette. Ezek volt a rikkancs- vagy újságárus rigmusok, amelyek olykor politikai vihart is kavartak. 1897-ben Makfalvay Géza országgyűlési képviselő a parlamentben hozta elő a rikkancsok tevékenységét: hangzatos, botrányszagú és szenzációhajhászó jelszavaikkal lealacsonyítják a hírlapirodalmat. Példákkal is szolgált: „egyszer megbabázott polgármesterről, aztán tetten kapott szerelmesekről, azután házasságtörő asszonyról szól az ének, a negyedik napon olyanokról beszélnek, amiket itt reprodukálni nem lehet; tegnap este a szakácsné kedveséről beszéltek. Mindezen dolgokat az utcán tisztességes éltes nőknek éppúgy, mint fiatal serdülő leányoknak végig kell hallgatni férfiak, ismerősök társaságában, úgyhogy maholnap pirulás nélkül ki sem mehetnek az utcára” (Képviselőházi napló 1896–1901: 217–219).

Csoóri Sándor az újságosbódét még a szárnyasoltárhoz hasonlítja: „Igaz, oltáriszentség helyett délelőttönként egy nyolcvan kilón felüli nő trónol benne lustán, elterpeszkedve. Jóindulattal nyugodtan nézhetném Jézus nagyanyjának is, de mikor nyújtott, rekedtes hangján megszólal, hogy magyar a nemzet, meg hogy esti a hírlap – a templomi képzetek egy csapásra érvényüket vesztik.” (Néni, vége a zivatarnak)

Lám, Csoóri is felfigyelt az újságírások sajátos kiáltásaira! A szocializmus rikkancsai olykor rendszerkritikát is gyakoroltak. Eleinte még eltűrték a céltudatos utcai rikkancskiáltásokat:

• Szabad a Nép! Magyar a Nemzet! Ludas a Matyi!

A szerkezet tipikus rigmus, ráadásul klasszikus, a szapphói strófa utolsó rövid (adoniszi) sora: hosszú-rövid-rövid-hosszú-hosszú szótag. Persze a legpontosabban az Esti a Hírlap felel meg az adoniszi képletnek, ami leginkább Berzsenyi Dániel Osztályrészem című verse kapcsán jegyezhető meg: Izzada orcám, Kérjek-e többet, Itt hives ernyőd… Állítólag akadt, aki kérdés és felkiáltás formájában kiabálta el a sajátosan átalakított lapcímeket:

• Szabad a Nép? Magyar a Nemzet? Ludas a Matyi!

Ez pedig nem kerülhette el az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) figyelmét. A Ludas a Matyi pedig aligha maradhatott kemény válasz nélkül Rákosi Mátyás idejében. A rikkancsok által átalakított újságnév úgynevezett alany-állítmányi azonosító mondat. Gyakori lehetett, mert más esetekben is előfordult:

• Kettős a gyilkosság a Vigyázó Ferenc utcában!

Presser Gábor és Sztevanovity Zorán Hé, ’67 című számában is így szerepel (a szöveget Sztevanovity Dusán írta):

• Esti a hírlap! Kettős a gyilkosság a Vigyázó Ferenc utcában! Hódít az iskolatej! Bevált a Löffler-féle alkoholszonda! 40 éves a Lollobrigida! Lakat alatt a Moszkva téri galeri! Budapestre készül a Bee Gees! Lendületben a kínai kulturális forradalom! Esti a hírlap!

A rendszerváltozás forgatagában magam is gyűjtöttem újságárus rigmusokat. Például ilyen tréfás kikiáltásokat:

• Megtalálták Attila kardját! Föl volt akasztva egy telefonfülkében!

A humor, a tréfa azonban mára eltűnt az aluljárókból. A kapitalista sajtó szülöttei, a rikkancsok túlélték a szocializmust, de a rendszerváltozást követő újabb kapitalizmust már nem. Bár időről időre megpróbáltak új lapok a közvetlen utcai hírveréssel, de nem sikerült. Legutóbb a koronavírus miatt függesztette fel egy lap a rikkancsos terjesztést. A rikkancs elmúlásának oka persze nem a gazdasági szerkezet, hanem sokkal inkább az új informatikai technológiák elterjedése. Humortalanabb lett az utca, az aluljáró, a humor átköltözött egy másik dimenzióba. És még csak véletlenül sem fordulhat elő, hogy valaki beleolvasson a villamoson a másik újságjába, bármennyire is szeretné. Így hát a régi vicc is elavult:

• Egy pesti villamoson az egyik utas újságjába mélyed, a mellette ülő szemmel láthatólag szintén szeretne belenézni, de az olvasó utas mindig elhúzza előle. Végül a potyázni szándékozó elveszti türelmét, kifakad: – Jaj de irigy! Hát egy kicsit se engedi olvasni a Szabad Népet?! – Ha magának a Magyar Nemzet szabad nép, tessék, olvassa!

Egyetlen tárgyi emlékük maradt a rikkancsoknak. Szőke Lajos szobrászművész 2012-ben a budapesti Hild téren fölállított rikkancsszobra. Aki pedig újságra vágyik, annak alapos felfedező útra kell indulnia, mert a bezártak újságosbódék (szárnyasoltárok), legföljebb a benzinkutaknál vagy az élelmiszerboltokban lehet sajtótermékekhez jutni. Ha ott sem, akkor marad az internet. Pontosabban a többség számára már csak az internet van.