Az eladó így dicsérte a házat: Itt csend van, vonat, busz zaja nem hallatszik, jók a szomszédok, száraz a pince, a tető nem ázik be, a falban minden vezeték ki van cserélve. Felesége hozzátette: És hajnalban gyönyörűen énekelnek a rigók.
Vajon kinek jutna eszébe házvásárláskor megkérdezni: És szépen énekelnek a madarak?
Mélyen belém ivódott ez a mondat: És hajnalban gyönyörűen énekelnek a rigók. A városi ember – de talán már a falusi is – messze került a természettől, így a madaraktól is. Ha mélyen magunkba szállunk, hány madarat tudunk felidézni, megnevezni? Rigó, veréb, galamb, szarka, cinke, varjú, gólya… De a könyvek és szótárak még taníthatnak természet- és nyelvismeretre. Például ifj. dr. Xantus János A természet kalendáriuma című munkája. Már meg is találom benne az éneklő rigót, a kerti és a házi rozsdafarkkal egyetemben:
• „Kertes külvárosainkban, vagy nagyobb belvárosi parkokban a madár zenekar nyitányát a kerti és a házi rozsdafark intonálja. A rigóval együtt már hajnali 4–5 óra között megszólalnak…”
A kolozsvári természettudós költői eszközökkel ábrázolja a hajnalt:
• „Ahogyan a hajnali szürkület lassan kifényesedik s a pirkadás rózsákat varázsol a keleti égboltra, megszólalnak sorban a széncinke, az ökörszem, a citromsármány, a kékcinke, az erdei pinty s a kormos légykapó.”
Ahogy olvassuk a sorokat, belevonódunk a népnyelv költészetébe: citromsármány, kormos légykapó. Egyes madárnevek nemcsak megszólalnak, hanem láthatóvá válnak: nyaktekercs, zöldike:
• „Teljesen kivirradt, amikor a poszáta, a mezei veréb és a nyaktekercs is megszólal, s bizony a nap is jól fent van már az égen, amikor a tengelic, a kenderike és a zöldike is dalra gyújt.”
Tengelicet leginkább egy dunántúli település neveként ismertem – természetesen az is a madárnévvel van kapcsolatban, a zöldike pedig tipikus kerthelyiséges kocsmanév… A madárvilág zöldikéje nem pusztán énekel, hanem „dalra gyújt”.
• „Ha az erdőszél és a lomberdő belsejének madárvilágát van alkalmunk megfigyelni, még az éj sötétjében felhangzik a fülemüle csattogása, amit csakhamar a magasban éneklő pacsirta trillái követnek. Az erdei kuvik ilyenkor búcsúztatja az éjszakát. Az első derengést a húrosmadár és a vörösbegy üdvözli. Aztán szépen sorjában, időrendben egymás után halljuk a kakukk kissé monoton danáját, aztán az örvösgalambot, széncinkét, szürkebegyet, erdei pintyet, fűzikét, kékgalambot és fenyves cinegét.”
A fülemüle méltán sorolható a legszebb szavaink közé. Részben a magas nyelvállással képzett magánhangzók, részben a magánhangzók ismétléses, nyilván hangutánzó ritmusa alapján: ü-e, ü-e. A fülemüle vagy régiesen fülemile (másként: csalogány) görög eredetű szó (phüloméla). A görög monda szerint Phüloméla Pandion athéni király lányának a neve. A lányt az istenek úgy mentették meg az üldözőjétől, hogy madárrá változtatták. A madárnév a magyar nyelvben nem pusztán magyar hangzóharmóniához igazodott, hanem érzésem szerint a madár hangjához is. De vissza a hajnal madaraihoz!
• „A mezők dalnokai közül legkorábban kel a rozsdásfarkú csaláncsúcs, majd pedig a mezei pacsirta s a csárogó seregély.”
Mennyi szépség, távoli történelemből, a nép természeti tapasztalatából jövő aprólékos megfigyelés, pontos és képszerű megfogalmazás, és egyúttal nyelvi esztétikum van ezekben az elnevezésekben: kerti rozsdafarkú, rozsdásfarkú csaláncsúcs, kormos légykapó, citromsármány, barátcinege, barátkaposzáta, ökörszem, erdei szürkebegy, nyaktekercs, zöldike, kenderike, csárogó seregély!
S ahogy visszaszorul a természet, és kiszorulnak a madarak is a környezetünkből, magukkal viszik ezeket a szép szavakat.
Vajon ma miről tudunk ennyire pontosan, választékosan és esztétikusan beszélni? Embertársainkról? A filmsorozatok szereplőiről? Bevásárlásainkról? Utazásainkról? Mindennapi tárgyainkról? De van-e ennyi ismeret, pontosság, szeretet és szépség a rájuk vonatkozó szavainkban?
Ifjabb Xantus János 1958-ban írt könyvében madáróra összeállítására buzdítja olvasóit. Figyeljük meg és jegyezzük le, hogy mikor kezdik és mikor végzik erdő-mező-város dalosai, madaraink az éneküket. Ügyeljünk arra, hogy a madáróra tájanként és időszakonként más és más!
• „Madaraink (ugyanis) vidékenként változóan, bizonyos eltolódásokkal szoktak megszólalni. A madáróra járását a szél, az eső, a köd, a hideg és a meleg mind befolyásolja. Vannak aztán a madarak között amolyan primadonna természetűek, akik bizony fittyet hánynak a szabálynak, s hol korábban, hol pedig későbben fognak hozzá a daloláshoz.”
Figyeljék meg az idézetben: madarak, akik… Az író nem hibázik, hanem megszemélyesíti a madarakat. A nyelvtani jelzés tekinthető pusztán érzelmi reakciónak, de jóval több annál. Az állatok, s közte a madarak – a barátaink. Ugyanúgy a természet részei, ahogy mi magunk is. Az ember mindig figyelte, élvezte a madarak énekét; kezdetektől tudta, hogy a madárdal a madarak kommunikációja, sőt minden valószínűség szerint „művészete”. Vagyis a madarak a dalukkal üzennek a másik madárnak, de föltehetően „csak úgy” is énekelnek, dalolnak, pusztán az élvezet, az öröm kedvéért – vagyis pontosan úgy használják a „nyelvet”, ahogy az ember a magáét. Malinowski, az antropológus nyelvész a természeti népek „öncélú” nyelvhasználatát a madarak énekléséhez hasonlította. De ez nemcsak a természeti népeknél figyelhető meg. Nálunk is. A városban is. Ha pedig már nem lesznek madarak, nem lesz mihez hasonlítani.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.