Nyelvi barangolások (44.)
Az eladó így dicsérte a házat: Itt csend van, vonat, busz zaja nem hallatszik, jók a szomszédok, száraz a pince, a tető nem ázik be, a falban minden vezeték ki van cserélve. Felesége hozzátette: És hajnalban gyönyörűen énekelnek a rigók.
Vajon kinek jutna eszébe házvásárláskor megkérdezni: És szépen énekelnek a madarak?
Mélyen belém ivódott ez a mondat: És hajnalban gyönyörűen énekelnek a rigók. A városi ember – de talán már a falusi is – messze került a természettől, így a madaraktól is. Ha mélyen magunkba szállunk, hány madarat tudunk felidézni, megnevezni? Rigó, veréb, galamb, szarka, cinke, varjú, gólya… De a könyvek és szótárak még taníthatnak természet- és nyelvismeretre. Például ifj. dr. Xantus János A természet kalendáriuma című munkája. Már meg is találom benne az éneklő rigót, a kerti és a házi rozsdafarkkal egyetemben:
• „Kertes külvárosainkban, vagy nagyobb belvárosi parkokban a madár zenekar nyitányát a kerti és a házi rozsdafark intonálja. A rigóval együtt már hajnali 4–5 óra között megszólalnak…”
A kolozsvári természettudós költői eszközökkel ábrázolja a hajnalt:
• „Ahogyan a hajnali szürkület lassan kifényesedik s a pirkadás rózsákat varázsol a keleti égboltra, megszólalnak sorban a széncinke, az ökörszem, a citromsármány, a kékcinke, az erdei pinty s a kormos légykapó.”
Ahogy olvassuk a sorokat, belevonódunk a népnyelv költészetébe: citromsármány, kormos légykapó. Egyes madárnevek nemcsak megszólalnak, hanem láthatóvá válnak: nyaktekercs, zöldike:
• „Teljesen kivirradt, amikor a poszáta, a mezei veréb és a nyaktekercs is megszólal, s bizony a nap is jól fent van már az égen, amikor a tengelic, a kenderike és a zöldike is dalra gyújt.”
Tengelicet leginkább egy dunántúli település neveként ismertem – természetesen az is a madárnévvel van kapcsolatban, a zöldike pedig tipikus kerthelyiséges kocsmanév… A madárvilág zöldikéje nem pusztán énekel, hanem „dalra gyújt”.
• „Ha az erdőszél és a lomberdő belsejének madárvilágát van alkalmunk megfigyelni, még az éj sötétjében felhangzik a fülemüle csattogása, amit csakhamar a magasban éneklő pacsirta trillái követnek. Az erdei kuvik ilyenkor búcsúztatja az éjszakát. Az első derengést a húrosmadár és a vörösbegy üdvözli. Aztán szépen sorjában, időrendben egymás után halljuk a kakukk kissé monoton danáját, aztán az örvösgalambot, széncinkét, szürkebegyet, erdei pintyet, fűzikét, kékgalambot és fenyves cinegét.”
A fülemüle méltán sorolható a legszebb szavaink közé. Részben a magas nyelvállással képzett magánhangzók, részben a magánhangzók ismétléses, nyilván hangutánzó ritmusa alapján: ü-e, ü-e. A fülemüle vagy régiesen fülemile (másként: csalogány) görög eredetű szó (phüloméla). A görög monda szerint Phüloméla Pandion athéni király lányának a neve. A lányt az istenek úgy mentették meg az üldözőjétől, hogy madárrá változtatták. A madárnév a magyar nyelvben nem pusztán magyar hangzóharmóniához igazodott, hanem érzésem szerint a madár hangjához is. De vissza a hajnal madaraihoz!
• „A mezők dalnokai közül legkorábban kel a rozsdásfarkú csaláncsúcs, majd pedig a mezei pacsirta s a csárogó seregély.”
Mennyi szépség, távoli történelemből, a nép természeti tapasztalatából jövő aprólékos megfigyelés, pontos és képszerű megfogalmazás, és egyúttal nyelvi esztétikum van ezekben az elnevezésekben: kerti rozsdafarkú, rozsdásfarkú csaláncsúcs, kormos légykapó, citromsármány, barátcinege, barátkaposzáta, ökörszem, erdei szürkebegy, nyaktekercs, zöldike, kenderike, csárogó seregély!
S ahogy visszaszorul a természet, és kiszorulnak a madarak is a környezetünkből, magukkal viszik ezeket a szép szavakat.
Vajon ma miről tudunk ennyire pontosan, választékosan és esztétikusan beszélni? Embertársainkról? A filmsorozatok szereplőiről? Bevásárlásainkról? Utazásainkról? Mindennapi tárgyainkról? De van-e ennyi ismeret, pontosság, szeretet és szépség a rájuk vonatkozó szavainkban?
Ifjabb Xantus János 1958-ban írt könyvében madáróra összeállítására buzdítja olvasóit. Figyeljük meg és jegyezzük le, hogy mikor kezdik és mikor végzik erdő-mező-város dalosai, madaraink az éneküket. Ügyeljünk arra, hogy a madáróra tájanként és időszakonként más és más!
• „Madaraink (ugyanis) vidékenként változóan, bizonyos eltolódásokkal szoktak megszólalni. A madáróra járását a szél, az eső, a köd, a hideg és a meleg mind befolyásolja. Vannak aztán a madarak között amolyan primadonna természetűek, akik bizony fittyet hánynak a szabálynak, s hol korábban, hol pedig későbben fognak hozzá a daloláshoz.”
Figyeljék meg az idézetben: madarak, akik… Az író nem hibázik, hanem megszemélyesíti a madarakat. A nyelvtani jelzés tekinthető pusztán érzelmi reakciónak, de jóval több annál. Az állatok, s közte a madarak – a barátaink. Ugyanúgy a természet részei, ahogy mi magunk is. Az ember mindig figyelte, élvezte a madarak énekét; kezdetektől tudta, hogy a madárdal a madarak kommunikációja, sőt minden valószínűség szerint „művészete”. Vagyis a madarak a dalukkal üzennek a másik madárnak, de föltehetően „csak úgy” is énekelnek, dalolnak, pusztán az élvezet, az öröm kedvéért – vagyis pontosan úgy használják a „nyelvet”, ahogy az ember a magáét. Malinowski, az antropológus nyelvész a természeti népek „öncélú” nyelvhasználatát a madarak énekléséhez hasonlította. De ez nemcsak a természeti népeknél figyelhető meg. Nálunk is. A városban is. Ha pedig már nem lesznek madarak, nem lesz mihez hasonlítani.
