Az eladó így dicsérte a házat: Itt csend van, vonat, busz zaja nem hallatszik, jók a szomszédok, száraz a pince, a tető nem ázik be, a falban minden vezeték ki van cserélve. Felesége hozzátette: És hajnalban gyönyörűen énekelnek a rigók.
Vajon kinek jutna eszébe házvásárláskor megkérdezni: És szépen énekelnek a madarak?
Mélyen belém ivódott ez a mondat: És hajnalban gyönyörűen énekelnek a rigók. A városi ember – de talán már a falusi is – messze került a természettől, így a madaraktól is. Ha mélyen magunkba szállunk, hány madarat tudunk felidézni, megnevezni? Rigó, veréb, galamb, szarka, cinke, varjú, gólya… De a könyvek és szótárak még taníthatnak természet- és nyelvismeretre. Például ifj. dr. Xantus János A természet kalendáriuma című munkája. Már meg is találom benne az éneklő rigót, a kerti és a házi rozsdafarkkal egyetemben:
• „Kertes külvárosainkban, vagy nagyobb belvárosi parkokban a madár zenekar nyitányát a kerti és a házi rozsdafark intonálja. A rigóval együtt már hajnali 4–5 óra között megszólalnak…”
A kolozsvári természettudós költői eszközökkel ábrázolja a hajnalt:
• „Ahogyan a hajnali szürkület lassan kifényesedik s a pirkadás rózsákat varázsol a keleti égboltra, megszólalnak sorban a széncinke, az ökörszem, a citromsármány, a kékcinke, az erdei pinty s a kormos légykapó.”
Ahogy olvassuk a sorokat, belevonódunk a népnyelv költészetébe: citromsármány, kormos légykapó. Egyes madárnevek nemcsak megszólalnak, hanem láthatóvá válnak: nyaktekercs, zöldike:
• „Teljesen kivirradt, amikor a poszáta, a mezei veréb és a nyaktekercs is megszólal, s bizony a nap is jól fent van már az égen, amikor a tengelic, a kenderike és a zöldike is dalra gyújt.”
Tengelicet leginkább egy dunántúli település neveként ismertem – természetesen az is a madárnévvel van kapcsolatban, a zöldike pedig tipikus kerthelyiséges kocsmanév… A madárvilág zöldikéje nem pusztán énekel, hanem „dalra gyújt”.
• „Ha az erdőszél és a lomberdő belsejének madárvilágát van alkalmunk megfigyelni, még az éj sötétjében felhangzik a fülemüle csattogása, amit csakhamar a magasban éneklő pacsirta trillái követnek. Az erdei kuvik ilyenkor búcsúztatja az éjszakát. Az első derengést a húrosmadár és a vörösbegy üdvözli. Aztán szépen sorjában, időrendben egymás után halljuk a kakukk kissé monoton danáját, aztán az örvösgalambot, széncinkét, szürkebegyet, erdei pintyet, fűzikét, kékgalambot és fenyves cinegét.”
A fülemüle méltán sorolható a legszebb szavaink közé. Részben a magas nyelvállással képzett magánhangzók, részben a magánhangzók ismétléses, nyilván hangutánzó ritmusa alapján: ü-e, ü-e. A fülemüle vagy régiesen fülemile (másként: csalogány) görög eredetű szó (phüloméla). A görög monda szerint Phüloméla Pandion athéni király lányának a neve. A lányt az istenek úgy mentették meg az üldözőjétől, hogy madárrá változtatták. A madárnév a magyar nyelvben nem pusztán magyar hangzóharmóniához igazodott, hanem érzésem szerint a madár hangjához is. De vissza a hajnal madaraihoz!
• „A mezők dalnokai közül legkorábban kel a rozsdásfarkú csaláncsúcs, majd pedig a mezei pacsirta s a csárogó seregély.”
Mennyi szépség, távoli történelemből, a nép természeti tapasztalatából jövő aprólékos megfigyelés, pontos és képszerű megfogalmazás, és egyúttal nyelvi esztétikum van ezekben az elnevezésekben: kerti rozsdafarkú, rozsdásfarkú csaláncsúcs, kormos légykapó, citromsármány, barátcinege, barátkaposzáta, ökörszem, erdei szürkebegy, nyaktekercs, zöldike, kenderike, csárogó seregély!
S ahogy visszaszorul a természet, és kiszorulnak a madarak is a környezetünkből, magukkal viszik ezeket a szép szavakat.
Vajon ma miről tudunk ennyire pontosan, választékosan és esztétikusan beszélni? Embertársainkról? A filmsorozatok szereplőiről? Bevásárlásainkról? Utazásainkról? Mindennapi tárgyainkról? De van-e ennyi ismeret, pontosság, szeretet és szépség a rájuk vonatkozó szavainkban?
Ifjabb Xantus János 1958-ban írt könyvében madáróra összeállítására buzdítja olvasóit. Figyeljük meg és jegyezzük le, hogy mikor kezdik és mikor végzik erdő-mező-város dalosai, madaraink az éneküket. Ügyeljünk arra, hogy a madáróra tájanként és időszakonként más és más!
• „Madaraink (ugyanis) vidékenként változóan, bizonyos eltolódásokkal szoktak megszólalni. A madáróra járását a szél, az eső, a köd, a hideg és a meleg mind befolyásolja. Vannak aztán a madarak között amolyan primadonna természetűek, akik bizony fittyet hánynak a szabálynak, s hol korábban, hol pedig későbben fognak hozzá a daloláshoz.”
Figyeljék meg az idézetben: madarak, akik… Az író nem hibázik, hanem megszemélyesíti a madarakat. A nyelvtani jelzés tekinthető pusztán érzelmi reakciónak, de jóval több annál. Az állatok, s közte a madarak – a barátaink. Ugyanúgy a természet részei, ahogy mi magunk is. Az ember mindig figyelte, élvezte a madarak énekét; kezdetektől tudta, hogy a madárdal a madarak kommunikációja, sőt minden valószínűség szerint „művészete”. Vagyis a madarak a dalukkal üzennek a másik madárnak, de föltehetően „csak úgy” is énekelnek, dalolnak, pusztán az élvezet, az öröm kedvéért – vagyis pontosan úgy használják a „nyelvet”, ahogy az ember a magáét. Malinowski, az antropológus nyelvész a természeti népek „öncélú” nyelvhasználatát a madarak énekléséhez hasonlította. De ez nemcsak a természeti népeknél figyelhető meg. Nálunk is. A városban is. Ha pedig már nem lesznek madarak, nem lesz mihez hasonlítani.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.