„Köszönj szépen a néninek és a bácsinak!” Így tanítják – természetesen helyesen – a kisgyermeknek a szülei az udvarias kapcsolattartást. Viszont létezik egy általánosabb, valószínűleg régibb és az emberi kapcsolatokra még jobban utaló, kevésbé formális kapcsolattartó mód is. Ha figyelmesen szemléljük az emberi találkozásokat, magunk is fölfedezhetjük.
Többféle elnevezése van ennek a kapcsolatteremtő nyelvi megnyilvánulásnak: köszönéspótló kifejezés (kijelentés vagy kérdés), vagy egyszerűen köszönéspótló köszönés, szólító, megszólításos köszönés. Talán a legjobb forma az utóbbi, mert ebben az esetben valóságosan megszólítják az ismerőst. Néprajzkutatók által megfigyelt példák:
Vagy amit egyszer én is hallottam:
Az efféle megszólító köszönések gyakran vezetnek párbeszédhez (Zólyomi József nógrádi példái):
A megszólításos köszönés leginkább faluhelyen él, de a közvetlen ismerősi, rokoni, szomszédi kapcsolatokban másutt is. Takáts Lajos 1926-os munkájában, az apátfalvi nyelvjárás leírásában ilyen példákkal szolgál:
Szép irodalmi példáját találjuk ennek a köszönésformának Petelei István egyik novellájában: „Hova leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?” Illyés Gyula A puszták népe című szociográfiájában ezt a jelenséget is pontosan megfigyelte:
„A pusztaiak… annyit érintkeztek egymással, hogy jóformán az ’adjon isten’-t sem ismerik. Ha köszöntik egymást, nem kívánságot, hanem rögtön valami tárgyilagos megállapítást közölnek: ’Hűssel járunk’ – mondják kora reggel, amire a felelet az, hogy: ’Hűssel’. Aki kapával közeledik, annak ilyesvalami jár ki: ’elfogyott’?, ’maradt még?’ vagy ’sok van hátra?’ Mire a válasz, ha férfiaktól jön, az, hogy ’maradt’ – megtoldva egy tetszés szerinti káromkodással.”
Ennek a köszönésformának a lényegére világít rá Váczi Tamás 1988-ban megjelent A targyi helyzet című munkája (címében is utalva Szabó Zoltán: A tardi helyzet című fél évszázaddal korábbi szociográfiájára):
„Tardon szokás köszönni. A falusi ember viszont rég rájött, hogy mindez szellemtelen és unalmas lenne, s hamar Bólintó Jánosokká válnának mindnyájan, ami a falu hosszúságát illeti, ha a köszönést nem helyettesítenék mindig valami személyhez, alkalomhoz illő rövid formulával, ami olykor-olykor közhelyszerű, máskor kedveskedő, kérkedő, kíváncsiskodó, élcelődő, tréfálkozó vagy éppen beugrató.
Jó reggelt helyett azt mondja:
Az efféle közlések jelentését csak a helyzetből, az emberi viszonyokból lehet megérteni. Az Adj’ istenre az egyik falubeli így felel:
„Az adja. A Nagy Isten. Az Istenke odafönn.”
Érkezik valaki a pincék felől, megtöltött demizsonnal.
„Megtöltötte?” köszön rá a szerző. És a válasz: „Nem, nem tört össze”.
A pillanatnyi helyzetre utaló, hiányos közlések élettel töltik meg az emberi kapcsolatokat.
Az egyik szerző annyira archaikusnak véli ezeket a megnyilvánulásokat, hogy egyenesen a pogány korba visszavezethetőnek tartja. Ezt természetesen nem tudhatjuk, de annyi nyilvánvaló, hogy egy nagyon ősi igény és szokás a másik ember megszólítása. Valójában összekapcsolódik a félelemmel, a félelem elhárításával. Egy néptelen helyen két ember találkozása ugyanis veszélyt jelenthet, a megszólalás azonban csökkenti a veszélyérzetet. Az ősi szokás ma is él. Faluhelyen szinte mindenki köszön mindenkinek, városon már nem. Ám ha egy néptelen helyen, például erdei, hegyi túrán összetalálkozik két ember, szinte kötelező jelleggel köszöntik egymást. Kicsit tréfásan úgy fogalmaztam meg ezt a jelenséget: minél jobban eltávolodunk a várostól, minél magasabb hegyre kapaszkodunk föl, minél kevesebb az ember, annál gyakoribb lesz a köszönés.
Visszatérve a megszólításos köszönésre, valóban van abban valami archaikus, hogy az emberek sok esetben máig nemcsak a formális, tanult, hanem a helyzetre utaló, alkalmi formákat használják. Hiszen a formális köszönések java része az általunk ismert történelmi korszakokban alakult ki (az Istennel kapcsolatosak a kereszténységre, a szervusz és a kezit csókolom a társadalmi tagozódásra utalnak). Ezeknél régibbek lehetnek a napra, napszakra utalók (jó reggelt, jó napot). De a legrégibbek nyilvánvalóan ezek az alkalmi, megszólításos formák.
Persze mára sok minden megváltozott. „Van, aki a beszédről már rég leszokott, s köszöntés gyanánt mindössze mutatóujját emeli a magasba, feje mellé, az ég felé bökve, mint valami bölcs baptiszta, nyilván arra gondolva: Minden az Isten.” (Váczi Tamás példája.) És vannak, akik már észre sem viszik a másikat.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.