Nyelvi barangolások 111.
„Köszönj szépen a néninek és a bácsinak!” Így tanítják – természetesen helyesen – a kisgyermeknek a szülei az udvarias kapcsolattartást. Viszont létezik egy általánosabb, valószínűleg régibb és az emberi kapcsolatokra még jobban utaló, kevésbé formális kapcsolattartó mód is. Ha figyelmesen szemléljük az emberi találkozásokat, magunk is fölfedezhetjük.
- Tiszta legyen… – szólnak rá a kocsiját mosó ismerősre.
- Van elég? – kérdezik a leveleket söprő szomszédtól.
- Elbújtál az eső elől? – tréfásan így szólítják meg a kapucnijába (tutyijába) bújó kamaszt.
Többféle elnevezése van ennek a kapcsolatteremtő nyelvi megnyilvánulásnak: köszönéspótló kifejezés (kijelentés vagy kérdés), vagy egyszerűen köszönéspótló köszönés, szólító, megszólításos köszönés. Talán a legjobb forma az utóbbi, mert ebben az esetben valóságosan megszólítják az ismerőst. Néprajzkutatók által megfigyelt példák:
- Hová, hová? (valahová igyekvőhöz)
- Kiültek? Beszélgetnek? (kapu előtt a kispadon üldögélőkhöz)
- Megy a munka? (munkavégzés közben)
- Kapával, kapával? (kapával a vállán igyekvő embernek)
- Csak el ne ess! (szaladó gyereknek)
Vagy amit egyszer én is hallottam:
Az efféle megszólító köszönések gyakran vezetnek párbeszédhez (Zólyomi József nógrádi példái):
- Rakja, Gyuri bácsi? (Gyuri bácsi szénát rak a szekérre)
- De osztán úgy rakja meg, nehogy feldőljön!
- Hát úgy iparkodom.
A megszólításos köszönés leginkább faluhelyen él, de a közvetlen ismerősi, rokoni, szomszédi kapcsolatokban másutt is. Takáts Lajos 1926-os munkájában, az apátfalvi nyelvjárás leírásában ilyen példákkal szolgál:
- Na, mire végzik kentek (kendtek)?
- Jól van a’!
- Kerüjjön ken(d) bejjebb!
Szép irodalmi példáját találjuk ennek a köszönésformának Petelei István egyik novellájában: „Hova leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?” Illyés Gyula A puszták népe című szociográfiájában ezt a jelenséget is pontosan megfigyelte:
„A pusztaiak… annyit érintkeztek egymással, hogy jóformán az ’adjon isten’-t sem ismerik. Ha köszöntik egymást, nem kívánságot, hanem rögtön valami tárgyilagos megállapítást közölnek: ’Hűssel járunk’ – mondják kora reggel, amire a felelet az, hogy: ’Hűssel’. Aki kapával közeledik, annak ilyesvalami jár ki: ’elfogyott’?, ’maradt még?’ vagy ’sok van hátra?’ Mire a válasz, ha férfiaktól jön, az, hogy ’maradt’ – megtoldva egy tetszés szerinti káromkodással.”
Ennek a köszönésformának a lényegére világít rá Váczi Tamás 1988-ban megjelent A targyi helyzet című munkája (címében is utalva Szabó Zoltán: A tardi helyzet című fél évszázaddal korábbi szociográfiájára):
„Tardon szokás köszönni. A falusi ember viszont rég rájött, hogy mindez szellemtelen és unalmas lenne, s hamar Bólintó Jánosokká válnának mindnyájan, ami a falu hosszúságát illeti, ha a köszönést nem helyettesítenék mindig valami személyhez, alkalomhoz illő rövid formulával, ami olykor-olykor közhelyszerű, máskor kedveskedő, kérkedő, kíváncsiskodó, élcelődő, tréfálkozó vagy éppen beugrató.
Jó reggelt helyett azt mondja:
- Na, hogy akarod?
- Aztán, elmegyek a baótba.”
Az efféle közlések jelentését csak a helyzetből, az emberi viszonyokból lehet megérteni. Az Adj’ istenre az egyik falubeli így felel:
„Az adja. A Nagy Isten. Az Istenke odafönn.”
Érkezik valaki a pincék felől, megtöltött demizsonnal.
„Megtöltötte?” köszön rá a szerző. És a válasz: „Nem, nem tört össze”.
A pillanatnyi helyzetre utaló, hiányos közlések élettel töltik meg az emberi kapcsolatokat.
Az egyik szerző annyira archaikusnak véli ezeket a megnyilvánulásokat, hogy egyenesen a pogány korba visszavezethetőnek tartja. Ezt természetesen nem tudhatjuk, de annyi nyilvánvaló, hogy egy nagyon ősi igény és szokás a másik ember megszólítása. Valójában összekapcsolódik a félelemmel, a félelem elhárításával. Egy néptelen helyen két ember találkozása ugyanis veszélyt jelenthet, a megszólalás azonban csökkenti a veszélyérzetet. Az ősi szokás ma is él. Faluhelyen szinte mindenki köszön mindenkinek, városon már nem. Ám ha egy néptelen helyen, például erdei, hegyi túrán összetalálkozik két ember, szinte kötelező jelleggel köszöntik egymást. Kicsit tréfásan úgy fogalmaztam meg ezt a jelenséget: minél jobban eltávolodunk a várostól, minél magasabb hegyre kapaszkodunk föl, minél kevesebb az ember, annál gyakoribb lesz a köszönés.
Visszatérve a megszólításos köszönésre, valóban van abban valami archaikus, hogy az emberek sok esetben máig nemcsak a formális, tanult, hanem a helyzetre utaló, alkalmi formákat használják. Hiszen a formális köszönések java része az általunk ismert történelmi korszakokban alakult ki (az Istennel kapcsolatosak a kereszténységre, a szervusz és a kezit csókolom a társadalmi tagozódásra utalnak). Ezeknél régibbek lehetnek a napra, napszakra utalók (jó reggelt, jó napot). De a legrégibbek nyilvánvalóan ezek az alkalmi, megszólításos formák.
Persze mára sok minden megváltozott. „Van, aki a beszédről már rég leszokott, s köszöntés gyanánt mindössze mutatóujját emeli a magasba, feje mellé, az ég felé bökve, mint valami bölcs baptiszta, nyilván arra gondolva: Minden az Isten.” (Váczi Tamás példája.) És vannak, akik már észre sem viszik a másikat.
