Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja? Hogy a dolgok szemlélhetők úgy is, ahogy azt a természetes közegükben látjuk, és szemléltethetjük oldalról vagy éppen alulról is. Mennyire megható és egyben pontos Szabó Lőrincnek erre figyelmeztető verse, a Lóci óriás lesz:
„Leguggoltam s az óriásból / negyedórára törpe lett. / (Mi lenne, gondoltam, ha mindig / lent volnál, ahol a gyerek?) // És ahogy én lekuporodtam, / úgy kelt fel rögtön a világ: / tornyok jártak-keltek köröttem / és minden láb volt, csupa láb, / és megnőtt a magas, a messze […] És ijesztő volt odalentről, / hogy olyan nagyok a nagyok, / hogy mindent tudnak és erősek / s én gyönge és kicsi vagyok.”
A Don Juant valószínűleg a sokféle értelmezhetőség tartja fenn 1665 óta. Szállóigévé vált: Don Juan, a nőcsábász. Napjaink magyar folklórjában: Don Józsi. Mai dalszövegben: „Összetörte szívem, másnap nem ismert rám / Ő Don Juan, akit imád minden lány.” A lélektanban a donjuanizmus az örökké hódító, de mindig hűtlen, kötődni nem tudó férfi karakterét jellemzi. A minden nőt meghódítani akaró férfi típusa korunkban leáldozóban van. Az ártalmatlan közelítő bókban, gesztusban személyiségi sértést látó környezet eszköztelenné, visszafogottá, félszeggé, sőt bénává teszi a férfiakat. Ki tudja, meddig lesznek még Don Juanok?
Don Juan szereti, sőt kívánja a nőket, mégis nőcsábásznak, szédelgőnek tekintése az emberi magatartásformák egyszerűsítése. Don Juan lehetne gátlástalan csábító, talán nőfaló, skalpvadász, de lehet még pusztán szerelem- és nem egyszerűen élvhajhász, vagy egyszerűen egy természetéből fakadóan őszinte ember, akit, bármennyire is meglepő, lenyűgöznek a nők, és ezért áthág minden erkölcsi szabályt: bókol, kurizál (udvarol). Aki nem nyomja el az örökké feltörő szerelmi ösztönt (erre a darab végi „felvilágosítás” vendégszövege külön felhívja a figyelmet, talán kicsit el is térítve az eredeti alkotói szándékot); aki akár az isteni törvényekkel perlekedve ellenáll, és megéli a legszebb, legelementárisabb emberi szenvedélyt. Rámenőssége ellenszenves: az őt megmentő parasztlegényt tönkreteszi; nem riad vissza a gyilkosságtól; áldozatának hűséges feleségét elcsábítja; és a mindig sikeres csábítás után továbbáll, azaz cserben hagyja a meghódított nőt. Ámde ne feledjük, mindig kettőn áll a vásár. Hiába a csábítás, ha nincs annak foganatja. A bókot valaki fogadja is. Mitől sikeres Don Juan? Irigyelhetjük. De szánalmat is érezhetünk a nyughatatlansága, megállapodni képtelensége miatt. Molière a pokolba küldi, itt viszont… nem.
Hányszor halljuk: őrült szerelem. Belebolondult valakibe. Nem tudott uralkodni az érzelmein. Egy szerelmi kaland miatt mindent tönkretett. Micsoda ára van egy pillanatnyi fellángolásnak!
Don Juan nem pusztán csábító. Nem céllal, nem erővel, hanem érzéki ösztönből, végtelen természetességgel kívánja meghódítani a nőket. Csábítása egyszerű, nem is különösen trükkös: a minden emberre jellemző tetszeni vágyásra épít, idealizál, aminek rendszerint gyors (és rövid életű) siker a következménye. Annak is megvan a sajátos lélektana, hogy a beteljesedés együtt jár egyfajta kiábrándulással. Ahogy egy elemzője (Kiss Dániel) megjegyzi: „Don Juan ma maga az ördög. Annak ellenére ördög, hogy semmi tudatos nincs benne, így pedig gonoszság sem lehet. Mivel az érzékiben, az esztétikai stádiumban mozog, ezért nehéz rá bármilyen etikai vonatkozású megítélést megfogalmazni, hiszen kívül van az etikain.” A marxista irodalomtörténet szinte üdvözölte Don Juan ateizmusát, de az értelmezés nem állta ki az idő próbáját. Aki perlekedik az istennel, az nem istentagadó. Az fél az istentől.
Elemi kíváncsiság van bennünk a csábítás nyelvi trükkjei iránt. Ez ugyanis a „szavakkal győzni” ősi retorikai módszere, ami a drámában nem is a meghódítani célzott hölgyekkel, hanem leginkább a hitelező Dimanche úrral (Vasárnap úr) szembeni túlontúl udvarias, ezzel folyamatosan elterelő, tévútra vezető dialógusban nyilvánul meg. Dimanche úr nem képes érkezésének célját elmondani (Azért jöttem…), mert a lovag az udvariasság eszközeivel visszaélve a szavába vág, és folyamatosan puszta semmitmondó, formális (fatikus) társalgásra kényszeríti. A jelenet kísértetiesen hasonlít a Bohémélet első jelenetére, amelyben a Benoît, háztulajdonos jön elkérni a bohémoktól (a művészektől) a lakbért, de mivel nem tudnak fizetni, leitatják, és frivol szerelmi kalandjaira, erkölcstelenségére hivatkozva nagy fennhéjázással kidobják.
Úgy tartják, hogy Don Juan a legbonyolultabb Molière-hős. A mostani rendezés is ezt sugallja. Például azzal, hogy a képmutatásra (manipulációra) kívánja helyezni a hangsúlyt. Ki is emelik: „A képmutatás… csaló fogásait mindenki ismeri, és ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni”. Sajnáljuk a megtévesztett, érzelmileg kihasznált nőket, egyetértünk a fia léhasága miatt elkeseredett, dühös apával, kívánjuk Don Juan bukását… És közben nem értjük, hogy miért nem élhető meg szabadon a szerelem, hiszen ő sem akar (és mi sem akarunk) mást, csak szerelmesnek lenni, hódítani; ha lehet örökké érezni ezt a lebegő érzést; belebolondulni valakibe, sokezerszer csókolni (ez a műre való konkrét utalás, de aki volt már szerelmes, annak nem kell magyarázni). S talán föltesszük magunknak a kérdést: miért kell ezt a korlátlan szerelmet, az egyik legősibb energiát törvényekkel korlátozni? Persze, tudjuk: mert a társadalomba való belenövésünk egyik legfontosabb következménye, hogy tudomásul vesszük a lehetőségek korlátait – s alighanem ez így is van rendjén, akkor is, ha a legszebb, legizgalmasabb érzelmet, a szerelmet érinti. Illyés Gyula (aki Gáspár Endre mellett a darab egyik fordítója) így képzeli Don Juan megtérését halálos ágyán:
„ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak / kiszolgáltatottságunk a hiu vigasznak, / hogy van menekvés… (a szerelem!)…”
A Don Juan jelen feldolgozása kevert műfajú darab. A dráma, egyes jelenetekben rémdráma, tele van vígjátéki elemekkel, a mostani rendezés pedig csavar egyet a végén, isteni, erkölcsi elégtétel helyett egy szerelmi himnusz hangzik fel. A mostani rendezés okán pedig a sokszor bohókás jelenetek mellett megjelenik a brechti kizökkentés is: Álljunk csak meg, ez olyan puskini szöveg, hogy kerül ide, na ezt így ne folytassuk!
A férfikarakterek kidolgozottabbak. Don Juan szerepét a két és fél órás összefüggő előadásban Bordás Roland, Don Juan eltökéltségéhez, magabiztosságához illő teljesítménnyel játssza. Szolgája, a sokkal inkább földön járó Sganarelle szerepét kellően harsányan alakítja Rácz József. Mellette Kovács S. József a leginkább „vígjátéki” figura (Don Alonso/Ángyika szerepében). Az „esendő” női szerepek alakítói: Szász Júlia (Donna Elvira), Katona Kinga (Donna Anna), Ács Eszter (Maturina) és Barta Ágnes (Charlotte). A szerelemről szóló szép szöveget Udvaros Dorottya adja elő. Emlékezetes Berettyán Sándor alakítása az őszinte, naiv parasztlegény szerepében. A „nézői” nézőponttal kezdtem, megemlítem még, hogy az egyes jeleneteket zene és „táncba szőtt pantomim” választja el; összművészetivé emelve a történetmesélést.
(Rendező: Aleksandar Popovski, a maribori Szlovén Nemzeti Színház művészeti vezetője, akinek A Mester és Margarita után ez a második alkotása a Nemzeti Színházban. Bemutató: Nemzeti Színház, 2023. február 8.)
