Fekti Vera: Vallomások a vízről III.
Nyelvi barangolások 112.
Az értelmező szótári meghatározás szerint a kacsacsőrű emlős:
- Körülbelül 60 cm hosszú, tojásrakó, csőrös ausztráliai vízi emlősállat (Ornithorhynchus anatinus).
Vagyis madár és emlős, ráadásul vízben él. Umberto Eco szerint ez az állat és fura neve fügét mutat mindenféle, akár tudományos, akár népi osztályozási kísérletnek. Részletezi is, amit az állatról tudni kell: „átlagos hossza mintegy fél méter, körülbelül két kilót nyom, lapos testét sötétbarna szőrzet borítja, nyaka nincs, van viszont hódfarka; kacsáéra hasonlító csőre felül kékes, alul rózsaszín vagy tarka foltos, nincs fülkagylója, négy lábán öt-öt úszóhártyás, de karomban végződő ujjat találunk; olyan sokat tartózkodik a víz alatt (ott is táplálkozik), hogy joggal vélhetnének halnak vagy kétéltűnek, a nőstény tojásokat rak, kicsinyeit azonban szoptatja, annak ellenére, hogy emlők nem láthatók a hasán (mellesleg a hím heréi sem látszanak, ugyanis belsőleg helyezkednek el).”
Az első ausztrál telepesek sem tudtak mit kezdeni vele, vakondnak hitték, elnevezték watermole-nak. Az eset klasszikus példája Marco Polo, aki Szumátra szigetén orrszarvúkat fedezett fel. Még nem látott ilyet, ezért az általa már a mondákból ismert állathoz, az egyszarvúhoz (unikornis) hasonlította, és ennek nyomán nevezte el orrszarvúnak. Bár hozzátette: furcsa egyszarvúak, nem fehérek, nem karcsúak, szőrzetük bivalyra emlékeztet, fejük a vaddisznóra, lábuk az elefántra, szarvuk fekete és vaskos, nyelvüket pikkely borítja: „szemre igen ocsmány állatok”. Az értelmező szótár tárgyilagosan így határozza meg:
- Nagy testű, orrán egy vagy két szarvszerű tülköt viselő páratlanujjú patás állat.
S hogy bonyolítsuk a dolgot, van orrszarvú bogár és orrszarvú madár is.
A kacsacsőrű emlős és az orrszarvú bogár, madár és páratlanujjú patás állat megnevezés azt mutatja, hogy a valóság leírásának, tükrözésének többféle módja van, s ha egy új jelenséggel (esetünkben állatfajjal) találkozunk, akkor meglévő ismereteinkhez viszonyítjuk az újat. Akkor is, ha a meglévő ismeretek nem elégségesek az új megragadásához.
A világmegismerési problémákat a magyar nyelvben további téves rendszertani példa bizonyítja.
Például a víziló. Neve ellenére nem a lovak rokona. A nílusi víziló Afrikában élő, nagyméretű, növényevő emlősfaj. Ernst Haeckel 1866-ban kiadott törzsfája a vízilovakat a cetek közeli rokonaiként ábrázolja. Máig sem tudni, hogyan jutott erre a (helyes) következtetésre. Nyelvújítóink is kínban voltak, ezért ősotrombnak nevezték.
Az Alföldön nemrégiben még gyakori állat volt a földikutya. A neve teljesen félrevezető, mert nem kutya. A földikutya föld alatt élő, vak, lapos fejű rágcsáló. A földikutyafélék az emlősök osztályába, a rágcsálók rendjébe tartozó család, amelybe 30 faj sorolható. „Nincs a hazai rágcsálóknak még egy csoportja, amely ennyire rejtélyes és félreismert volna” – írja Rácz János az állatnevekről szóló enciklopédiájában. Annyira félreismertük, hogy kutyának neveztük el. Pedig inkább vakond. De persze az se.
Nyelvileg teljesen megtévesztő a bölömbika neve. Se nem bölény, se nem bika. Arany János persze még tudta, hogy miféle állat lehet:
- Zeng a zene-szerszám: tárogató jajgat, / Fütyölő sípokhoz nagy tülök kurjongat, / Ropog az apró dob, a tábori böffen, / Mint a bölömbikák egy nádasba' többen.
A bölömbika ugyanis sűrű nádasokban élő, jellegzetesen bömbölő hangú, varjú nagyságú madár. Az első megnevező a madárnak egyetlen tulajdonságát, a hangját emelte ki. „A bölömbika nevét a hím bömbölésszerű párzási hívóhangjáról kapta, amely gyakran igen messze elhallatszik.” A nép így mondja: „Bőg a láp bikája”. A legtöbb népnyelvi megnevezése is ugyanilyen rendszertani nonszensz: nádibika, vízibika, bömbölő bika, bőrömbika…
Gyakori nyelvi tréfa forrása az ebihal (ebhal) is. Merthogy se nem kutya, se nem hal, hanem a béka (kétéltű) kopoltyús lárvája. Az ebi előtagban valóban az eb szó rejlik (igaz már a latin előzményében is: umbra canina, tehát a téves besorolás innen fakad).
A lótetű sem tetű, a népi neve egy fokkal pontosabb: lóbogár, lótücsök. Valóban tücsökféle. Az is mulatságos, ahogy az egykori Pallas-lexikon minősíti: „egyike a legvisszatetszőbb és legkárosabb rovaroknak”.
A teknősbéka sem béka. A teknősbéka hüllő, a béka kétéltű. A teknősbéka szó előképe a német Schildkröte (páncél + varangy), tehát vagy tükörfordítás, s akkor már németek rontották el, vagy azonos (téves) szemléleten alapul a magyar megnevezés.
A sündisznó sem disznó, de legalább emlős, mint a disznó. A nép – nyilván viselkedésbeli hasonlóság kapcsán - szőrdisznónak, szőrmalacnak, sőt sünkutyának, disznóborznak is nevezi. A tengerimalacnak sincs köze a malachoz (disznóhoz). Már a német és az orosz nyelv is ellátta „tengeri” jelzővel, mivelhogy a tengeren túlról származik. És talán azért hasonlították a malachoz, mert testalkata hasonlít rá, és mert a táplálékát a földet túrva keresi.
Mai szemmel nem érthető a toportyánféreg sem. Arany Jánosnál így szerepel:
- És mint a toportyán, ha juhász kergette, / Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette: / Ott is azt susogta a nád minden szála: / Széles e világon nincsen árvább nála.
Arany János jegyzete szerint a toportyán: réti farkas. Egyébként pedig: aranysakál. A féreg eredetileg vadállatot jelentett. Az ordít, mint a fába szorult féreg szóláshasonlatunk sem a köznapi értelemben használt féregre, hanem a toportyánféregre, azaz az aranysakálra vonatkozik. És nem is fába szorult, hanem fából készült csapdába…
A furcsa állatnevek kirívóan elütnek a száraz, tudományos rendszertani nevektől. Az állatnevek kitalálása, alakulása magán viseli az emberi tudás fejlődését.
