Nyelvi barangolások (98.)
A miatyánk a kereszténység legismertebb imádsága. Megtalálható Lukács és Máté evangéliumában (utóbbiban hosszabb formában). Az ima Jézus anyanyelvén, arameus (arámi) nyelven hangzott el. Az imádság görög és latin közvetítéssel terjedt el világszerte. Az eredeti nem maradt fenn, de az ógörög, latin és más források megőrizték, s ezekből rekonstruálható az arámi szöveg. Ma a világ szinte valamennyi nyelvén ismeretes. Megjelent egy összeállítás, amelyben 121 európai (és kaukázusi) nyelven (nyelvjárásban) adják közre. A 121 európai nyelv persze csak úgy jön össze, hogy a közismert nyelveken túl olyan helyi nyelvek/nyelvjárások is szerepelnek benne, mint például: dalmát, római nyelvjárás, ladino, galego, velszi, gót, keleti, északi és nyugati fríz, alsó és felső szorb stb. Az uráli-finnugor nyelvcsalád is bőven képviselve van olyan (részben kihalt) kisnyelvekkel, mint a nyenyec, izsor, vepsze, vót, lív, régi zürjén… Érthető, hiszen minden nép a saját nyelvén akarja mondani, mormolni az imát.
Az ima megnevezése latinul Pater noster (Mi Atyánk), angolul Lord’s Prayer. Protestáns körökben Az Úr imája (Oratio dominica), teljes formában: Az Úrtól tanult imádság. Az imádságot eredetileg Jézus mondta szenvedése előtt az Olajfák hegyén. Ezért Jézus imája, Úri imádság.
Érdekes, hogy az első, 1466-ból, a Müncheni kódexben fennmaradt, magyar nyelvű fordítási forma alig különbözik a ma használt változattól (a most közölt szöveg értelmező, az eredeti kiejtést megtartani igyekvő, de mai írást követő olvasat):
Feltűnő, hogy hiányoznak a szövegből a névelők – mert abban a korban még csak alakulóban volt a mai névelőrendszer.
A miatyánk szövege tehát a mai napig nagyon archaikus, igaz, van némi különbség a katolikus és a protestáns forma, a régi és a korszerűsített, valamint az ökumenikus magyar szöveg között. A miatyánk szövegét nagyon sokan igyekeztek pontosítani. A magyar kultúrában például Bálint Sándor néprajzkutató és Zsolnay Béla pilisligeti plébános magát Illyés Gyulát kérte föl, hogy a már meglévő magyar miseszöveget fordítsa újra. A magyar liturgikus nyelvezetet (miseszöveget) megújítani óhajtó fordítást a Vigilia 1972. decemberi száma közölte a 804—805. oldalon. A miatyánk esetében Illyés olyan magyarítást javasolt, mint például a „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben” helyett: Mennyei atyánk a mennyekben.
A miatyánk közös, a katolikus és protestáns felekezetek által elfogadott mai szövege a következő:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.
Sokaknak rászalad a nyelve a korábban használt, begyakorolt változatokra: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is…, és bocsásd meg a mi vétkeinket…, és ne vígy minket a kísértésbe…, mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség most és mindörökké…
Milliók mormolják az imát, de kevesen tudatosítják, hogy a miatyánk alapszövege strukturális remekmű. Ennek alapja nyilván a mnemotechnikai (emlékezetkönnyítő) szerkesztésmód. Bár a tagolás sokféle lehet, nyelvtanilag a miatyánk egyetlen, többszörösen összetett szövegmondat, amely 13 jól tagolt tagmondatra osztva hét kívánságot foglal magában. A hét kívánság páratlan szimmetriában valósul meg: a lélek 3 kívánsága (szenteltessék meg, jöjjön el, legyen meg), a szimmetriaközpontban, a 4. a test kívánsága (mindennapi kenyér), majd pedig a lélek további 3 kívánsága (bocsásd meg, ne vígy, szabadíts meg).
Gárdonyi Géza húszévesen írt, első (egyben még publikálatlan) regényében, az Álmodozó szerelemben csodálatos, költői vallomást tesz a miatyánkról, melyben már megmutatkozik mély vallásossága:
„Tudjátok-e, mi a lélek szárnya? A miatyánk. Mosolyogjatok, ti felvilágosodott ateisták, biggyesszetek ajkat tévelygő szkeptikusok, ugord át a következő sorokat majomősödre büszke, istenatyádat megtagadott darwinista; lapozd el te is, bájos hölgy vagy drága úr, ki nem tartozol a vallási buta sötétség vakjai közé! Háromszázmillió ember rebegi el mindennap e gyönyörű költeményt, melyet tizenkilenc századdal ezelőtt alkotott az istenlelkű szerző. Ezt dadogja mindennap az ártatlan kisded; ezt sírja el a bűnbánó; ebben talál vigasztalást a sorsüldözött; ezzel ad hálát a boldog; ennek szavaival eszi kenyerét a koldus: ezt reszketi el a fonnyadt ajkú agg; ez a születés örömdala; a halál búcsúszava; ezzel kísérik az eltávozott lelket mennyei útján: ezzel könyörögnek érette. Ebben az egyszerű, rövid miatyánkban — melynek említésére a mai hitefogyott kor mosolyog — több gondolatremek van, mint a világ összes költőinek műveiben; több bölcsesség, mint az ó- és újkor minden filozófusának koponyájában… […] Mily szép már a megszólítás: „Mi atyánk”! Háromszázmillió lélek öleli át egymást testvérként e szóban, és szemeit a közös atyához emeli. […] És mikor hálánkat leróttuk, kéréseinket elrebegtük, és lelkünk megkönnyebbült: rátesszük elmélkedésünkre a remény zöld mohájával ékített zárókövet, az áment; a szelíd óhajtást: vajha úgy lenne! […] Boldogok, akik szeretik az Istent!”
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?