Nyelvi barangolások (89.)
„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő…” Tudjuk Shakespeare Ahogy tetszik című drámájából. „Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében…” Shakespeare felsorolja a jellemző szerepeket, amelyeket „hét korra” oszt: kisded, nebuló, szerelmes, katona, bíró, öregember és ismét gyermek… A tudományban is szokás egyes szerepeinket a színjátékhoz hasonlítani. Egyértelműen ilyenek a szertartások, a bírósági tárgyalás, de – bár nem szoktuk hangoztatni – az egyetem világa is tele van színjátékszerű szokásokkal.
A hagyományos egyetemi óra: előadás. A 19. század végén és a 20. század elején épített korszerű egyetemeinken az ókori görög színházra emlékeztető, félhold alakú előadótermeket alakítottak ki, melyeket később – római mintára – amfiteátrumnak (amphi + theatrum: két oldal + színház) neveztek el. Középen, alul foglalt helyet az orkhésztra (korábban tánchely, majd színpad, az iskolában, egyetemen: pulpitus), félkörívben a theatron a nézőtér (gyakran emelkedő padsorokkal). Az egykori mechané (emelőszerkezet) utóda a mozgatható tábla, újabban a vetítővászon és projektor. És ha az előadás közben demonstrálni, például vetíteni kezdenek, azt nyugodtan nevezhetjük: deus ex machinának (isten a gépből). A Partiumi Keresztény Egyetem nemrégiben átadott új épületében a hagyományos (de emelkedő széksorokkal ellátott) előadótermét is amfiteátrumnak nevezték el. Vannak is benne filmvetítések, színházi előadások.
A tanár (professzor) gyakorlatilag színész, aki bemutatja, eljátssza tárgyát. A jó oktató nemcsak beszél, hanem megjelenít: járkál, játszik, verset mond, énekel. Egyszer egy előadásom után így gratuláltak nekem: Tanár úr, ez nem előadás volt, hanem ez produkció! Egy ókortudósról mesélik, egyszer megkérdezte hallgatóitól, hogy tudják-e milyen a szfinx. Nem tudták. Egyébként: oroszlántestű és emberfejű lény. A professzor úgy magyarázta el, hogy a pulpituson (katedrán, színpadon) pihenő macskapózba merevedett. Valószínűleg egyetlen tanítványa sem felejtette el soha többé, hogy milyen is a szfinx. Szabó Péter történész kollégám számos alkalommal eljátszotta szegény I. Béla király szörnyű balesetét az 1063-ban a dömösi királyi palotában összehívott országgyűlésen. A Képes krónika így örökítette meg: „A jámbor I. Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett…” Szabó Péter tanár úr ezt úgy adta elő, hogy kezével elkezdett kapkodni a feje fölött, mintha a beomló tetőzetet szeretné elhárítani. Annyira hiteles volt, hogy mindenki örökre megtanulta a dömösi szerencsétlenséget. A magával ragadó egyetemi előadót, előadást nevetéssel és nyílt színi tapssal is honorálhatják a hallgatók.
Az egyetemi vizsga sok mindenben hasonlít a színjátékhoz. Kell hozzá két szereplő: a vizsgáztató és a vizsgázó. A kötelező kellékek: megfelelő térelrendezés, öltözet, tételek, esetleg „puskák”. Mivel színjáték, mindkét fél tudja, hogy játszani kell. A tanárnak kérdeznie kell, a hallgatónak pedig válaszolnia, fordítva nem lehet. Illetve a megfordítás komikus szituációt szül (ez is a színház alapvető gesztusa). Mint a sokfelé ismert, agyafúrt, az érvelés diadalát mutató jogászviccben:
- A jogi egyetem záróvizsgáján két diák küzd a kihúzott tételével. Tanár: Jöjjön, kolléga! Nos, tudja a tételt? Diák: Háát… Nem jut eszembe semmi. – Hát kolléga, akkor maga nem lesz kolléga. – Professzor úr! Lehet egy ajánlatom? – Halljuk! – Ha fel tudok tenni önnek egy olyan jogi jellegű kérdést, amire még ön sem tud válaszolni, beírja az ötöst? – Ilyen pimasz kérés a 40 éves tanári pályafutásom alatt még nem volt, de lássuk! – Rendben. Mi az, ami egyben törvényes, de nem jogos, jogos, de nem törvényes, és se nem törvényes, se nem jogos?
A professzor izzad, de nem tudja a választ. – Rendben, megfogott, itt az ötöse és tűnjön el a szemem elől!
Beszólítja az utolsó diákot: Na, halljuk, az utolsó mit produkál! Diák: Professzor úr… Sajnos én sem tudom ezt a tételt… – Hát mi van itt ma?! Hallotta az előző diák által nekem feltett kérdést? – Igen, professzor úr, hallottam. – És tudja rá a választ? – Tudom. – Tudja…? Akkor, ha megmondja, átengedem egy kettessel. – Rendben. Szóval az, hogy a professzor úrnak van ugye egy csinos húszéves felesége, az törvényes, de nem jogos. Az, hogy a felesége az előző diákkal csalja, az jogos, de nem törvényes. Az pedig, hogy ezért ő most ötöst kapott, én meg kettest, az se nem törvényes, se nem jogos…
Egy másik példa arra utal, hogy mennyire kell ügyelni a formális kérdések és a valódi vizsgakérdések, vagyis a nyelv kétféle használata közötti különbségre:
- Vizsga a villamosmérnök karon. Tanár: Zavarja a neonfény? Diák: Nem. – Akkor viszlát legközelebb. Legközelebb: Zavarja a neonfény? Diák: Igen. – Akkor viszlát legközelebb. Legközelebb: Zavarja a neonfény? Diák: De tanár úr! Ez argonlámpa! – Rendben, akkor kezdhetjük...
A színház és az egyetem kapcsolata különösen a szertartásos eseményeken mutatkozik meg. Ahogy az ország régi egyetemén egykor mondták, a „régiségszentelte szokások”. Ilyenek a máig archaikus elemeket tartalmazó tanévnyitók, diplomaosztók, doktoravatók. A rektorok, dékánok díszöltözetben (ornátusban), tisztséglánccal jelennek meg, meghatározott forgatókönyv szerint mondják a szertartásos szöveget, olykor esetleg latinul. A doktori fokozatot máig latinul állítják ki: Nos rector universitatis… lectoris salutem… A szertartás kiemelkedő tárgyi kelléke a pédum (jogar vagy díszbot, eredetileg pásztorbot). Az ELTE rektori pédumát a gyermek Jézust tartó Mária szobra díszíti, és kilenc ékkővel díszített abroncs veszi körbe. A jogi és a bölcsészettudományi karok jogarain a karok védőszentjei, Szent Ivó és Xavéri Szent Ferenc szobrai láthatók.
Egyes egyetemeken elvárják, hogy diplomaosztókon a hallgatók talárban és ballagási sapkában (négyszögletes fekete sapka bojttal) jelenjenek meg. A sapkákat azután az egyetem előtt egy közös fénykép kedvéért a levegőbe kell hajigálni. És nem kell többé tartani a pótvizsgától, akkor sem, ha a kalap a földre esik.
