„Színház az egész világ, / És színész benne minden férfi és nő…” Tudjuk Shakespeare Ahogy tetszik című drámájából. „Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében…” Shakespeare felsorolja a jellemző szerepeket, amelyeket „hét korra” oszt: kisded, nebuló, szerelmes, katona, bíró, öregember és ismét gyermek… A tudományban is szokás egyes szerepeinket a színjátékhoz hasonlítani. Egyértelműen ilyenek a szertartások, a bírósági tárgyalás, de – bár nem szoktuk hangoztatni – az egyetem világa is tele van színjátékszerű szokásokkal.
A hagyományos egyetemi óra: előadás. A 19. század végén és a 20. század elején épített korszerű egyetemeinken az ókori görög színházra emlékeztető, félhold alakú előadótermeket alakítottak ki, melyeket később – római mintára – amfiteátrumnak (amphi + theatrum: két oldal + színház) neveztek el. Középen, alul foglalt helyet az orkhésztra (korábban tánchely, majd színpad, az iskolában, egyetemen: pulpitus), félkörívben a theatron a nézőtér (gyakran emelkedő padsorokkal). Az egykori mechané (emelőszerkezet) utóda a mozgatható tábla, újabban a vetítővászon és projektor. És ha az előadás közben demonstrálni, például vetíteni kezdenek, azt nyugodtan nevezhetjük: deus ex machinának (isten a gépből). A Partiumi Keresztény Egyetem nemrégiben átadott új épületében a hagyományos (de emelkedő széksorokkal ellátott) előadótermét is amfiteátrumnak nevezték el. Vannak is benne filmvetítések, színházi előadások.
A tanár (professzor) gyakorlatilag színész, aki bemutatja, eljátssza tárgyát. A jó oktató nemcsak beszél, hanem megjelenít: járkál, játszik, verset mond, énekel. Egyszer egy előadásom után így gratuláltak nekem: Tanár úr, ez nem előadás volt, hanem ez produkció! Egy ókortudósról mesélik, egyszer megkérdezte hallgatóitól, hogy tudják-e milyen a szfinx. Nem tudták. Egyébként: oroszlántestű és emberfejű lény. A professzor úgy magyarázta el, hogy a pulpituson (katedrán, színpadon) pihenő macskapózba merevedett. Valószínűleg egyetlen tanítványa sem felejtette el soha többé, hogy milyen is a szfinx. Szabó Péter történész kollégám számos alkalommal eljátszotta szegény I. Béla király szörnyű balesetét az 1063-ban a dömösi királyi palotában összehívott országgyűlésen. A Képes krónika így örökítette meg: „A jámbor I. Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett…” Szabó Péter tanár úr ezt úgy adta elő, hogy kezével elkezdett kapkodni a feje fölött, mintha a beomló tetőzetet szeretné elhárítani. Annyira hiteles volt, hogy mindenki örökre megtanulta a dömösi szerencsétlenséget. A magával ragadó egyetemi előadót, előadást nevetéssel és nyílt színi tapssal is honorálhatják a hallgatók.
Az egyetemi vizsga sok mindenben hasonlít a színjátékhoz. Kell hozzá két szereplő: a vizsgáztató és a vizsgázó. A kötelező kellékek: megfelelő térelrendezés, öltözet, tételek, esetleg „puskák”. Mivel színjáték, mindkét fél tudja, hogy játszani kell. A tanárnak kérdeznie kell, a hallgatónak pedig válaszolnia, fordítva nem lehet. Illetve a megfordítás komikus szituációt szül (ez is a színház alapvető gesztusa). Mint a sokfelé ismert, agyafúrt, az érvelés diadalát mutató jogászviccben:
A professzor izzad, de nem tudja a választ. – Rendben, megfogott, itt az ötöse és tűnjön el a szemem elől!
Beszólítja az utolsó diákot: Na, halljuk, az utolsó mit produkál! Diák: Professzor úr… Sajnos én sem tudom ezt a tételt… – Hát mi van itt ma?! Hallotta az előző diák által nekem feltett kérdést? – Igen, professzor úr, hallottam. – És tudja rá a választ? – Tudom. – Tudja…? Akkor, ha megmondja, átengedem egy kettessel. – Rendben. Szóval az, hogy a professzor úrnak van ugye egy csinos húszéves felesége, az törvényes, de nem jogos. Az, hogy a felesége az előző diákkal csalja, az jogos, de nem törvényes. Az pedig, hogy ezért ő most ötöst kapott, én meg kettest, az se nem törvényes, se nem jogos…
Egy másik példa arra utal, hogy mennyire kell ügyelni a formális kérdések és a valódi vizsgakérdések, vagyis a nyelv kétféle használata közötti különbségre:
A színház és az egyetem kapcsolata különösen a szertartásos eseményeken mutatkozik meg. Ahogy az ország régi egyetemén egykor mondták, a „régiségszentelte szokások”. Ilyenek a máig archaikus elemeket tartalmazó tanévnyitók, diplomaosztók, doktoravatók. A rektorok, dékánok díszöltözetben (ornátusban), tisztséglánccal jelennek meg, meghatározott forgatókönyv szerint mondják a szertartásos szöveget, olykor esetleg latinul. A doktori fokozatot máig latinul állítják ki: Nos rector universitatis… lectoris salutem… A szertartás kiemelkedő tárgyi kelléke a pédum (jogar vagy díszbot, eredetileg pásztorbot). Az ELTE rektori pédumát a gyermek Jézust tartó Mária szobra díszíti, és kilenc ékkővel díszített abroncs veszi körbe. A jogi és a bölcsészettudományi karok jogarain a karok védőszentjei, Szent Ivó és Xavéri Szent Ferenc szobrai láthatók.
Egyes egyetemeken elvárják, hogy diplomaosztókon a hallgatók talárban és ballagási sapkában (négyszögletes fekete sapka bojttal) jelenjenek meg. A sapkákat azután az egyetem előtt egy közös fénykép kedvéért a levegőbe kell hajigálni. És nem kell többé tartani a pótvizsgától, akkor sem, ha a kalap a földre esik.
Interjúsorozatom végén L. Simon Lászlóval, a Tokaji Írótábor fő szervezőjével, az ominózus kerekasztal-beszélgetés ötletgazdájával is megbeszéljük az előző interjúkban szóba kerülő témák némelyikét, azokat, amelyek a legfontosabbaknak tűnnek és amelyek sürgető megoldásokra várnak.
Az alább olvasható (tárca)novella 1920. január 3-án jelent meg az Esti Újságban. Egy alig huszonkét éves fiatalember, Fábry Zoltán követte el Stószon, aki az első világháború borzalmaival és sebeivel „felvértezve” készült a még mindig csak előtte álló nagybetűs Életre. Egy általa létrehozott műfaj, az emberirodalom megvalósítására, amely már nem tűri el a szépirodalmat, hiszen Rudolf Pannvitzcal hirdeti: „A kritika az igazság keresése.”
Golfütőkkel és fejszenyelekkel abálta egymást két család a csongrádi kompnál.
Vajon így készül az ebrudalt szalonna? Na, nem! Golfütőkkel és fejszenyelekkel nem szokás abálni. Az abál vagy abárol jelentése: (különösen zöldséget, gombát, hurkatölteléket, szalonnát) forró vízben puhít, fonnyaszt. A szerző talán az abriktol igére gondolt, melynek egyik jelentése beleillik a mondatba: ütlegel, ver, egyébként azt is jelenti, hogy oktat, betanít, fegyelmez, rendszabályoz, fenyít. Vagy esetleg: agyabugyálta?
Külön érdekesség, hogy e korszak utolsó évtizedében a fehéregyházi megemlékezések egyik nagy lelkesítője egy Gelu Păteanu nevű igen kiváló román költő, műfordító volt, aki amellett, hogy tökéletesen és művészien beszélte a magyar nyelvet, a szabadság eszméjének is ritka elkötelezettje volt: a Petőfi-féle világszabadság gondolatát a legnagyobb hitelességgel képviselte.
Mikszáth Kálmán egyik elbeszélésében erről és a cserebogár haszontalanságáról írt még 1903-ban: „A rovarvilág tehát, mint efféle nagy és félelmetes hatalom, nem is részesül amúgy összességben valami kiváló tiszteletben, csupán egyes tisztességesebb perszónái vannak, kiket kisebb-nagyobb mértékben érdemesít rokonszenvére. Nem értem ide a cserebogarat, ki csak a nótában állja meg a maga helyét, hanem egyébként valóságos Rontó Pál, s csak az apró kacsa, libajószág állhatja, mikor már lenyeli” (A magyar nép bogarai).
Ha élne, nagyon öreg ember lenne és bizonyára értetlenül állna napjaink valósága előtt az egykor lánglelkűként megismert forradalmár és költő. Alakja mára már része minden magyar identitásának, túl nagyot mert alkotni és túl messzire tudott menni. Épp annyira, hogy most kétszáz év múltán is arra ösztönözzön, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak és a világnak, hogy mai napig arra provokáljon, hogy jobbak, hitelesebbek, őszintébbek legyünk, mint ő, persze, ha tudunk. Költészetben, politikában, embermivoltunkban egyáltalán.
„Őseimet kutatom az anyakönyvi adatokból” – írja Záhonyból Sipos Attila operatőr-fotóriporter. „Szamoskériek voltak anyai ágon. De ma nem így szerepelnének az anyakönyvben. Apai őseim Cegléd környéki kistelepülésekről, falvakból, tanyákról valók. Ma bizonyára csak Cegléd szerepelne az anyakönyvben. Elvesznek a falvak nevei az anyakönyvekből.”