• Paraszt szavunk a társadalomtudományokban nem egyértelműen használt társadalmi kategória. Parasztokon olykor mezőgazdasági termelőket, esetleg csak földműveseket értenek, máskor jobbágyviszonyban élő mezőgazdasági termelőket és azok mezőgazdaságban maradt leszármazottait; találkozunk a parasztoknak a falusiakkal való azonosításával is. „Paraszt” szavunk mint melléknév még számos egyéb jelentést is hordoz. (A Magyar néprajzi lexikon nyomán.)
A paraszt szó tehát legáltalánosabb értelemben a földet művelő, mezőgazdasági munkát végző emberre vonatkozik. Történetileg alkalmazható a feudalizmusban a jobbágyra és a nem nemes személyre. Arany János Toldi című elbeszélő költeményében Laczfi nádor hetykén, félvállról szólítja meg Toldi Miklóst nem tudván nemesi származását:
• „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” / Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra; / De Toldinak a szó szívébe nyilallik, / És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik. / „Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában, / „Hát ki volna úr más széles e határban?/ […] / „Én paraszt? én?” – Amit még e szóhoz gondolt, / Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt…
Toldi Miklós parasztnak tekintése („leparasztozása”) még kétszer visszatér a szövegben:
• Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki, / Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!
• Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
Tény, hogy a nemesi származás, a kisnemesség, a hétszilvafás nemes élete nem sokban különbözött a parasztokétól, tehát a kisnemes parasztnak is kinézhetett. De vajon miért ez a lenézés? A földműves munka leértékelése? Hiszen mindenki tudja, hogy a mindennapi táplálékunkat a földműves, vagyis a paraszt termeli meg.
A lenézés fakad az egykori osztálykülönbségből – ahogy arra a Toldi idézett sorai is utalnak. Valamint fakad abból a téves „fejlődéseszméből”, hogy a vidéki élet elmaradottabb, a földműves munka alacsonyabbrendű. Ennek eredménye paraszt szavunk jelentésmódosulása, valójában pejorativizálódása, amelynek következtében az alapvetően semleges szó sértő és megalázó tartalmúvá vált (buta paraszt, bunkó paraszt, De nagy paraszt vagy!).
A paraszt szláv jövevényszó a magyarban. Már az óegyházi szlávban is megvolt kettős jelentése: egyszerű, nyílt, őszinte, együgyű. A szláv forma a magyarban eredetiben is fennmaradt (prosztó), de kizárólag negatív jelentésben. De a szláv eredetű paraszttal párhuzamosan élt egy másik szó is: a német eredetű pór, amelynek nem alakult ki (vagy nem maradt fenn) ekkora negatív jelentésköre. Pusztán a pórul jár (felsül, megjárja) szólásunk mutat valamit az egykori jelentésekből (pórul jár ~ úgy jár, mint a paraszt, talán utalás a Dózsa-féle felkelésre). Érdekes, hogy a paraszti munka sok területe megőrződött családnévben (például Marhás, Ökrös, Juhász), de paraszt Paraszt családnevünk nincs, Pór viszont van (a 11. századtól adatolható német eredetű szó jelentése: földműves, paraszt).
A nyelvi adatokból úgy látszik, hogy a szó jelentésének ambivalenciája (kettőssége) régi és más nyelvekben is meglévő jelenség. A városiasodott, posztindusztriális társadalmakra általában jellemző a földművelés és az állattenyésztés lenézése, sőt – mint tudjuk – már az ókori athéniak is megvetették a vidék lakóit, nem fogadták el a beszédüket (nyelvjárásukat). Vagyis a földművelő (jobbágy) jelentés már korábban áttoldódott a faragatlan (bunkó) modorú személyre. A latin rusticus (falusi, földműves, egyszerű, gyámoltalan, egyszerű, otromba) ugyancsak magában foglalja ezt a jelentést. Az angol peasant (paraszt) lehet tanulatlan és durva is. Az angol boor (a holland boer, azaz a dél-afrikai háborúk kapcsán magyarul búr rokona: paraszt, faragatlan, neveletlen, durva) ma főleg az utóbbi (tanulatlan) jelentésekben használatos. (A belőle képzett boorish melléknév viszont már csak a faragatlan jelentéssel bír.) A német Bauernek is van pejoratív jelentése, ennek ellenére a Bauer elfogadott családnév. A román ești un țăran kifejezés körülbelül a „mekkora paraszt vagy” kifejezéssel egyenértékű. A szlovákban ugyancsak pejoratív értelemű: Ty sedlák jeden (Te paraszt). Más szláv nyelvben is megvan a paraszt szó közös pejoratív eleme: egyszerű, közönséges, együgyű, naiv, durva… De vannak ellenpéldák is. A spanyol campesino, labrador, agricultor mindmáig csupán földműves jelentésben él. Ott a bunkóságot, tahóságot a bruto/bruta jelöli. A paraszt lenézésének egy elágazása a sakkjátékban a gyalog parasztnak nevezése, amit a németből vettünk át.
Összegezve: a paraszt szó pejoratív jelentése a paraszti munka kulturális lenézésére mutat. A lenéző parasztozás tehát igen régi keletű és más népeknél, nyelvekben is megfigyelhető. A negatív megbélyegzést a szocializmusban tovább erősíthették a parasztságot sújtó rendelkezések. Ennek következménye, hogy bár hazánk Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országa, de paraszt senki sem akar lenni.
Pedig a parasztságnak nem jellemzője a tudatlanság – mert a tudatlanság egyáltalán nem foglalkozásfüggő. A paraszt tudása, függetlensége, önfenntartása, önállósága (autonómiája), természetközeli életmódja igazából ma irigyelt tulajdonság lehetne. Van is a paraszti, vidéki életmódnak feltámadó vonzereje. A paraszt szó jelzői előtagként a legtöbb esetben pozitív értéket jelent: parasztház, parasztkenyér, parasztsonka, parasztreggeli, és sok mindent áthat a parasztromantika. Például a sertéstarja parasztosan nem jelent sem durvaságot, sem elmaradottságot, hanem egy nagyon finoman elkészített, kívánatos ételt.
Adjuk vissza az eredeti jelentést! A paraszt, a parasztember egyszerre növénytermesztő, növényvédelmi, élelmiszer-feldolgozó szakember, állatorvos és sok szakmához értő ezermester, kisiparos. És leginkább: hagyományőrző, öntudatos, szabad ember!
Ezt írja egy elemző:
A nagyvárosok alapvetően liberálisok.
Az én nyelvérzékem szerint: liberálisak lenne a helyes. A liberálisok a személyek, a liberálisak pedig egy tulajdonság (az értelmező kéziszótár szerint ezek a melléknévi jelentések: 1. (politikai értelemben) A liberalizmust valló, 2. (pejoratív értelemben) Túlságosan engedékeny.
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.