• Paraszt szavunk a társadalomtudományokban nem egyértelműen használt társadalmi kategória. Parasztokon olykor mezőgazdasági termelőket, esetleg csak földműveseket értenek, máskor jobbágyviszonyban élő mezőgazdasági termelőket és azok mezőgazdaságban maradt leszármazottait; találkozunk a parasztoknak a falusiakkal való azonosításával is. „Paraszt” szavunk mint melléknév még számos egyéb jelentést is hordoz. (A Magyar néprajzi lexikon nyomán.)
A paraszt szó tehát legáltalánosabb értelemben a földet művelő, mezőgazdasági munkát végző emberre vonatkozik. Történetileg alkalmazható a feudalizmusban a jobbágyra és a nem nemes személyre. Arany János Toldi című elbeszélő költeményében Laczfi nádor hetykén, félvállról szólítja meg Toldi Miklóst nem tudván nemesi származását:
• „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” / Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra; / De Toldinak a szó szívébe nyilallik, / És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik. / „Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában, / „Hát ki volna úr más széles e határban?/ […] / „Én paraszt? én?” – Amit még e szóhoz gondolt, / Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt…
Toldi Miklós parasztnak tekintése („leparasztozása”) még kétszer visszatér a szövegben:
• Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki, / Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!
• Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
Tény, hogy a nemesi származás, a kisnemesség, a hétszilvafás nemes élete nem sokban különbözött a parasztokétól, tehát a kisnemes parasztnak is kinézhetett. De vajon miért ez a lenézés? A földműves munka leértékelése? Hiszen mindenki tudja, hogy a mindennapi táplálékunkat a földműves, vagyis a paraszt termeli meg.
A lenézés fakad az egykori osztálykülönbségből – ahogy arra a Toldi idézett sorai is utalnak. Valamint fakad abból a téves „fejlődéseszméből”, hogy a vidéki élet elmaradottabb, a földműves munka alacsonyabbrendű. Ennek eredménye paraszt szavunk jelentésmódosulása, valójában pejorativizálódása, amelynek következtében az alapvetően semleges szó sértő és megalázó tartalmúvá vált (buta paraszt, bunkó paraszt, De nagy paraszt vagy!).
A paraszt szláv jövevényszó a magyarban. Már az óegyházi szlávban is megvolt kettős jelentése: egyszerű, nyílt, őszinte, együgyű. A szláv forma a magyarban eredetiben is fennmaradt (prosztó), de kizárólag negatív jelentésben. De a szláv eredetű paraszttal párhuzamosan élt egy másik szó is: a német eredetű pór, amelynek nem alakult ki (vagy nem maradt fenn) ekkora negatív jelentésköre. Pusztán a pórul jár (felsül, megjárja) szólásunk mutat valamit az egykori jelentésekből (pórul jár ~ úgy jár, mint a paraszt, talán utalás a Dózsa-féle felkelésre). Érdekes, hogy a paraszti munka sok területe megőrződött családnévben (például Marhás, Ökrös, Juhász), de paraszt Paraszt családnevünk nincs, Pór viszont van (a 11. századtól adatolható német eredetű szó jelentése: földműves, paraszt).
A nyelvi adatokból úgy látszik, hogy a szó jelentésének ambivalenciája (kettőssége) régi és más nyelvekben is meglévő jelenség. A városiasodott, posztindusztriális társadalmakra általában jellemző a földművelés és az állattenyésztés lenézése, sőt – mint tudjuk – már az ókori athéniak is megvetették a vidék lakóit, nem fogadták el a beszédüket (nyelvjárásukat). Vagyis a földművelő (jobbágy) jelentés már korábban áttoldódott a faragatlan (bunkó) modorú személyre. A latin rusticus (falusi, földműves, egyszerű, gyámoltalan, egyszerű, otromba) ugyancsak magában foglalja ezt a jelentést. Az angol peasant (paraszt) lehet tanulatlan és durva is. Az angol boor (a holland boer, azaz a dél-afrikai háborúk kapcsán magyarul búr rokona: paraszt, faragatlan, neveletlen, durva) ma főleg az utóbbi (tanulatlan) jelentésekben használatos. (A belőle képzett boorish melléknév viszont már csak a faragatlan jelentéssel bír.) A német Bauernek is van pejoratív jelentése, ennek ellenére a Bauer elfogadott családnév. A román ești un țăran kifejezés körülbelül a „mekkora paraszt vagy” kifejezéssel egyenértékű. A szlovákban ugyancsak pejoratív értelemű: Ty sedlák jeden (Te paraszt). Más szláv nyelvben is megvan a paraszt szó közös pejoratív eleme: egyszerű, közönséges, együgyű, naiv, durva… De vannak ellenpéldák is. A spanyol campesino, labrador, agricultor mindmáig csupán földműves jelentésben él. Ott a bunkóságot, tahóságot a bruto/bruta jelöli. A paraszt lenézésének egy elágazása a sakkjátékban a gyalog parasztnak nevezése, amit a németből vettünk át.
Összegezve: a paraszt szó pejoratív jelentése a paraszti munka kulturális lenézésére mutat. A lenéző parasztozás tehát igen régi keletű és más népeknél, nyelvekben is megfigyelhető. A negatív megbélyegzést a szocializmusban tovább erősíthették a parasztságot sújtó rendelkezések. Ennek következménye, hogy bár hazánk Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országa, de paraszt senki sem akar lenni.
Pedig a parasztságnak nem jellemzője a tudatlanság – mert a tudatlanság egyáltalán nem foglalkozásfüggő. A paraszt tudása, függetlensége, önfenntartása, önállósága (autonómiája), természetközeli életmódja igazából ma irigyelt tulajdonság lehetne. Van is a paraszti, vidéki életmódnak feltámadó vonzereje. A paraszt szó jelzői előtagként a legtöbb esetben pozitív értéket jelent: parasztház, parasztkenyér, parasztsonka, parasztreggeli, és sok mindent áthat a parasztromantika. Például a sertéstarja parasztosan nem jelent sem durvaságot, sem elmaradottságot, hanem egy nagyon finoman elkészített, kívánatos ételt.
Adjuk vissza az eredeti jelentést! A paraszt, a parasztember egyszerre növénytermesztő, növényvédelmi, élelmiszer-feldolgozó szakember, állatorvos és sok szakmához értő ezermester, kisiparos. És leginkább: hagyományőrző, öntudatos, szabad ember!
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?