• Paraszt szavunk a társadalomtudományokban nem egyértelműen használt társadalmi kategória. Parasztokon olykor mezőgazdasági termelőket, esetleg csak földműveseket értenek, máskor jobbágyviszonyban élő mezőgazdasági termelőket és azok mezőgazdaságban maradt leszármazottait; találkozunk a parasztoknak a falusiakkal való azonosításával is. „Paraszt” szavunk mint melléknév még számos egyéb jelentést is hordoz. (A Magyar néprajzi lexikon nyomán.)
A paraszt szó tehát legáltalánosabb értelemben a földet művelő, mezőgazdasági munkát végző emberre vonatkozik. Történetileg alkalmazható a feudalizmusban a jobbágyra és a nem nemes személyre. Arany János Toldi című elbeszélő költeményében Laczfi nádor hetykén, félvállról szólítja meg Toldi Miklóst nem tudván nemesi származását:
• „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” / Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra; / De Toldinak a szó szívébe nyilallik, / És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik. / „Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában, / „Hát ki volna úr más széles e határban?/ […] / „Én paraszt? én?” – Amit még e szóhoz gondolt, / Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt…
Toldi Miklós parasztnak tekintése („leparasztozása”) még kétszer visszatér a szövegben:
• Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki, / Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!
• Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár, / Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
Tény, hogy a nemesi származás, a kisnemesség, a hétszilvafás nemes élete nem sokban különbözött a parasztokétól, tehát a kisnemes parasztnak is kinézhetett. De vajon miért ez a lenézés? A földműves munka leértékelése? Hiszen mindenki tudja, hogy a mindennapi táplálékunkat a földműves, vagyis a paraszt termeli meg.
A lenézés fakad az egykori osztálykülönbségből – ahogy arra a Toldi idézett sorai is utalnak. Valamint fakad abból a téves „fejlődéseszméből”, hogy a vidéki élet elmaradottabb, a földműves munka alacsonyabbrendű. Ennek eredménye paraszt szavunk jelentésmódosulása, valójában pejorativizálódása, amelynek következtében az alapvetően semleges szó sértő és megalázó tartalmúvá vált (buta paraszt, bunkó paraszt, De nagy paraszt vagy!).
A paraszt szláv jövevényszó a magyarban. Már az óegyházi szlávban is megvolt kettős jelentése: egyszerű, nyílt, őszinte, együgyű. A szláv forma a magyarban eredetiben is fennmaradt (prosztó), de kizárólag negatív jelentésben. De a szláv eredetű paraszttal párhuzamosan élt egy másik szó is: a német eredetű pór, amelynek nem alakult ki (vagy nem maradt fenn) ekkora negatív jelentésköre. Pusztán a pórul jár (felsül, megjárja) szólásunk mutat valamit az egykori jelentésekből (pórul jár ~ úgy jár, mint a paraszt, talán utalás a Dózsa-féle felkelésre). Érdekes, hogy a paraszti munka sok területe megőrződött családnévben (például Marhás, Ökrös, Juhász), de paraszt Paraszt családnevünk nincs, Pór viszont van (a 11. századtól adatolható német eredetű szó jelentése: földműves, paraszt).
A nyelvi adatokból úgy látszik, hogy a szó jelentésének ambivalenciája (kettőssége) régi és más nyelvekben is meglévő jelenség. A városiasodott, posztindusztriális társadalmakra általában jellemző a földművelés és az állattenyésztés lenézése, sőt – mint tudjuk – már az ókori athéniak is megvetették a vidék lakóit, nem fogadták el a beszédüket (nyelvjárásukat). Vagyis a földművelő (jobbágy) jelentés már korábban áttoldódott a faragatlan (bunkó) modorú személyre. A latin rusticus (falusi, földműves, egyszerű, gyámoltalan, egyszerű, otromba) ugyancsak magában foglalja ezt a jelentést. Az angol peasant (paraszt) lehet tanulatlan és durva is. Az angol boor (a holland boer, azaz a dél-afrikai háborúk kapcsán magyarul búr rokona: paraszt, faragatlan, neveletlen, durva) ma főleg az utóbbi (tanulatlan) jelentésekben használatos. (A belőle képzett boorish melléknév viszont már csak a faragatlan jelentéssel bír.) A német Bauernek is van pejoratív jelentése, ennek ellenére a Bauer elfogadott családnév. A román ești un țăran kifejezés körülbelül a „mekkora paraszt vagy” kifejezéssel egyenértékű. A szlovákban ugyancsak pejoratív értelemű: Ty sedlák jeden (Te paraszt). Más szláv nyelvben is megvan a paraszt szó közös pejoratív eleme: egyszerű, közönséges, együgyű, naiv, durva… De vannak ellenpéldák is. A spanyol campesino, labrador, agricultor mindmáig csupán földműves jelentésben él. Ott a bunkóságot, tahóságot a bruto/bruta jelöli. A paraszt lenézésének egy elágazása a sakkjátékban a gyalog parasztnak nevezése, amit a németből vettünk át.
Összegezve: a paraszt szó pejoratív jelentése a paraszti munka kulturális lenézésére mutat. A lenéző parasztozás tehát igen régi keletű és más népeknél, nyelvekben is megfigyelhető. A negatív megbélyegzést a szocializmusban tovább erősíthették a parasztságot sújtó rendelkezések. Ennek következménye, hogy bár hazánk Európa egyik legjobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országa, de paraszt senki sem akar lenni.
Pedig a parasztságnak nem jellemzője a tudatlanság – mert a tudatlanság egyáltalán nem foglalkozásfüggő. A paraszt tudása, függetlensége, önfenntartása, önállósága (autonómiája), természetközeli életmódja igazából ma irigyelt tulajdonság lehetne. Van is a paraszti, vidéki életmódnak feltámadó vonzereje. A paraszt szó jelzői előtagként a legtöbb esetben pozitív értéket jelent: parasztház, parasztkenyér, parasztsonka, parasztreggeli, és sok mindent áthat a parasztromantika. Például a sertéstarja parasztosan nem jelent sem durvaságot, sem elmaradottságot, hanem egy nagyon finoman elkészített, kívánatos ételt.
Adjuk vissza az eredeti jelentést! A paraszt, a parasztember egyszerre növénytermesztő, növényvédelmi, élelmiszer-feldolgozó szakember, állatorvos és sok szakmához értő ezermester, kisiparos. És leginkább: hagyományőrző, öntudatos, szabad ember!
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.
A SZMÍT és a NACE (Nueva Asociacón Canaria para la Edición) megállapodása keretében létrejött irodalmi együttműködés része volt a júniusban megvalósult kanári-szigeteki Lucía Rosa Gonzáles költő-író és Aquiles García Brito író-költő-irodalomtörténész látogatása. A vendégeket Hodossy Gyula, a SZMÍT elnöke látta vendégül Dunaszerdahelyen.