Petőfi népi tisztelete már életében elkezdődött. Jókai írja, „ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban éppen úgy ismerték, mint a delnők budoárjaiban, s arcképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában…” A legenda hősies és rejtélyes halálával csak fokozódott.
A népi emlékezet egy sajátos módja: az emlékállítás. Ennek is legnyilvánvalóbb módja a tisztelt személyiséghez fűződő közvetlen (érintkezéses, azaz indexikus) kapcsolat. Minden vallás alapítójának vagy kiemelkedő képviselőjének (szentjének) számon tartják születési helyét, szálláshelyét, nyughelyét, sok helyen még a lába nyomát is. Az emlékállítás egyik természetes formája: a személyiség és a neki árnyékul szolgáló fa kapcsolata; illetve a későbbiekben az emlékére ültetett fa (emlékfa) mint kezdetleges emlékmű, szobor. Gautama Buddhát egy fügefa alatt érte a megvilágosulás. A fát azóta bódhifának nevezik. II. Rákóczi Ferenchez kötik a Romhány melletti 300 éves törökmogyorófát, Parádon Rákóczi-tölgy, Balatonakarattyán Rákóczi-szil őrzi emlékét. Kossuth fája van Tiszaföldváron, Bajánsenyén, Velencén. Petőfi-fát tartanak számon Nagyarban, a régi Túr mellett és még sok helyen.
A fa ősi szimbólum: a földben gyökerezik, ágai az ég felé nyúlnak. A fa, akárcsak az ember, két világhoz, a lenti és fenti világhoz kapcsolódik. Sok kultúrában egyes kiemelkedő fákat, ligeteket természetfölötti lények (istenek, szellemek) lakóhelyének tekintettek. A szentfa-tisztelet sok népnél fölfedezhető. „A faszimbolika és a fatisztelet végül is továbbéltet valamit az ősi természetvallásból, amelyben a fák nem csupán nyersanyag-szolgáltatók voltak, hanem tündérszerű nimfáknak otthont adó lelkes eleven lények, melyekhez érzelmek fűzték az embereket” írja Hans Biedermann (Szimbólum-lexikon, Corvina, 1996: 104). A szentfák tiszteletéből nőtt ki számos búcsújáróhely, vagy a mai Magyarországon, főleg a Dunántúlon is megfigyelhető képesfák, szentfák hagyománya. (Írtam erről a Magyar Nyelvőr 2021. évfolyamában, valamint a hajonaplo.ma oldalán: https://hajonaplo.ma/eletmod/fakep-nincs-kepesfa-van.html). A szentfák egyik elágazása a nem szakrális, hanem profán céllal kijelölt, ám a népi emlékezetben mégiscsak egyfajta sajátos naiv „szentkultuszként” értelmezhető emlékfa-szokás. Az emlékfák szokását fenntartó legfőbb ok: „ők, mint a természet tanúi, látták azokat az eseményeket, amelyeket ma élő ember már nem láthatott, tehát valami ősi, természetes kapocs a múlt és a jelen között”.
A leghíresebb Petőfi-fa a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nagyaron, a Kis-Túr mellett található. Valamikor itt érte el a Tiszát a kis Túr, ma már ez egy mellékág, mert a Túr 1929 óta jóval följebb, Tiszakóródnál egy mesterséges mederben, az úgynevezett Túr-bukónál torkollik a Tiszába. Petőfi 1846 nyarán, Obernyik Károly költőbarátja buzdítására Szatmár megyei körútra indult. Felkereste Kölcsey szatmárcsekei sírját, megismerkedett a nagyari Luby Zsigmonddal, később több alkalommal vendégeskedett a nagyari kúriában. A nemrég pompásan felújított nagyari Luby-kastély ma az egyetlen épület a megyében, amelyben Petőfi Sándor megfordult. A kastélytól alig egy kilométerre található a régi Túr és néhány kilométerre az egykor „kanyargó”, ma már szabályozott Tisza. Petőfit az 1846-os személyes élmény, a nagyari táj ihlette A Tisza című versének megírására. Azonosították a versben szereplő malmot, és az egykori torkolattól látható tarpai templomtornyot is.
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére. […]
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát. […]
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Nagyarban az 1880-as évektől követhető a Petőfi-fa kultusza. A falu lakói úgy vélték, hogy Petőfi a Túr partján álló hatalmas lombkoronájú kocsányos tölgy alatt írta a verset. Ez természetesen nem bizonyítható, de erősen valószínű, hogy Petőfi látta a fát, talán meg is pihent árnyékában. Mindenesetre a fát Petőfi-fának nevezték el, körbekerítették, emléktáblával látták el, tövéhez virágokat ültettek. A 6 méteres átmérőjű, 25 méter magas fát 1961-ben védetté nyilvánították. A gondozás ellenére a fa 1996-ban kiszáradt, elpusztult (villám is sújtotta, állítólag fel is gyújtották). Előbb azonban még a Petőfi-fa terméséből új tölgyet hajtattak, s ezt a fa mellé ültették, így napjainkban is egy példásan rendben tartott emlékligetben őrzik Petőfi emlékét. A ligetben fát ültetett még más Petőfi-emlékfával bíró település: Koltó, Székelykeresztúr, Eperjes, Dömsöd. A Tisza című verset Petőfi később, 1847-ben, Pesten írta, de nyilvánvalóan személyes nagyari élmények hatására.
A Petőfi-emlékhelyek között számon tartott Dunavecse, Szalkszentmárton közelében, a dömsödi Duna-parton található a ma körülbelül 350 éves mocsári tölgy, amelyet ugyancsak Petőfi-fának tartanak. Állítólag 1845 augusztusában ennek árnyékában írta a Piroslik már a fákon a levél… című versét. Ez a fa is megsérült egy viharban. A letört ágakból Polyák Ferenc fafaragóművész elkészítette Petőfinek és szüleinek a Petőfi-fa mellett található mellszobrát.
Az ősi fa-, szentfakultusz kései, mai változata tehát az emlékfa-kultusz. Mivel szerves folytatása egy széles körben elterjedt hagyománynak, tudatosítása, sőt további építése hasznos a szerves kultúrafejlődés szempontjából. 2016-ban a romhányi Rákóczi-fától elindult egy emlékfa-mozgalom: a csatlakozó településeken elültetnek egy-egy facsemetét a Rákóczi-fák fajaiból. Azóta egyre több településen őrzik fák, sőt fasorok a fejedelem emlékét, a fák szimbolikusan összekapcsolják a településeket. Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Erdészeti Egyesület hét helyi csoportja ültet fát az ország hét pontján Szigetvártól Sopronig. Remélhetőleg országszerte elterjednek a Petőfi-fákról hajtatott újabb és újabb emlékfák.
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.