Gulácsy Lajos: Transcience (olaj, vászon, 1912, magántulajdonban) – Forrás: Wikimedia Commons
Nyelvi barangolások 115.
A tudománymérés egyik módszere a találmányok, publikációk és az ezekre történő hivatkozások nyilvántartása. Meglehetősen objektívnek tűnő szempontok, mégis tele vannak manipulációval, amelyek nem kedveznek a tudományos életnek.
Folyik a „publish or perish” (publikálj vagy elpusztulsz) hajsza. Az informatikai fordulat előtt csak korlátozott lehetőség nyílt a tudományos publikációkra. Az írások sok szűrőn mentek át, a nyomdai átfutás időt vett igénybe, könyvkiadásra ugyancsak korlátozottan volt lehetőség. A digitalizáció megszüntette ezt a problémát: digitális publikáció viszonylag egyszerűen, gyorsan és olcsón létrehozható. Ma bárki lehet kiadó. Meg is látszik ez a digitális termékek jó részének nyelvi színvonalán.
A publikációk megjelentetéséért folyó tülekedés egyeseknek jó üzletet jelent. Sorra indítják a majdnem tudományos vagy csak látszólag tudományos lapokat. Ezeket Jeffrey Beall (a coloradói egyetem könyvtárosa) nyomán parazita vagy élősködő (néhol predátor, azaz ragadozó) folyóiratoknak nevezzük. Beall szempontjai egy-egy lap besorolásánál: a kiadói, szerkesztői gyakorlat, valamint olyan árulkodó jelek, mint a rossz helyesírás, tökéletlen központozás és tipográfia (külalak), a felülfogalmazás (másként: szócséplés, semmitmondás), a kitekert angolság, és a szerzőknek szóló csábító ígéretek.
Magam is szinte havonta kapok olyan levelet, amelyben egy „minden szakterületre kiterjedő tudományos folyóirat” kér tőlem cikket; meg hogy közölnék egy korábbi, fantasztikus, „forradalmi”, „úttörő” tanulmányomat, persze fizessek érte. Természetesen ismeretlen, sehol nem jegyzett „tudományos” fórumokról van szó. Elképzelhető, hogy hányan megörülnek egy-egy ilyen megkeresésnek, hiszen egy külföldi publikáció különösen sokat érhet. Én azonban nem dőlök be az ilyen csábításnak.
A publikációs őrület jelenségét jól mutatják a következő jelenségek. A rendszerváltozásig a hagyományos (akadémiai kutatóintézeti vagy egyetemi) tudományos lapokban leginkább felkérésre lehetett publikálni, és az írásokért valamicskét fizettek. A rendszerváltozás után először a honorárium szűnt meg. Egy komoly tudományos lapnál a beküldött kézirat több szűrőn megy át: a szerkesztőkön kívül elolvassa két, a szerző számára ismeretlen lektor, sőt, a leginkább tisztességes eljárás az, ha a felkért lektorok sem ismerik a szerzőt. Nem ritka a visszautasított kézirat.
A tudománymérés hatására egyre több lap indult, a tudományos pályán dolgozók előmenetelük érdekében egyre nagyobb számban kezdtek el publikálni. Mivel a publikációk száma fontos értékmérővé vált, ezért mindenki elkezdte szaporítani a közleményeket: több részre osztotta a témát, többször megírta ugyanazt (esetleg más címmel, kicsit más szemszögből vagy némileg átdolgozva), végül pedig megjelentek a teljesen kamu, egy tudományos témát csak mímelő tanulmányok. Valamint könnyű terepet kapott a naiv, dilettáns és áltudomány is. A publikációs kényszerre ügyeskedő vállalkozók is ráharaptak: sorra alapították a tudományosnak tűnő orgánumokat, a már említett élősködő vagy parazita lapokat; de megjelentettek így könyveket is, sőt létrehoztak kamu tudományos szerveződéseket. A jelenség egyik árulkodó jele az, hogy ezek az élősködők nemhogy nem fizetnek a tanulmányokért, hanem ügyes manipulációval pénzt kérnek érte. Levelekkel ostromolják a kutatókat: nemzetközi publikációs lehetőséget kínálnak (tanulmányt vagy könyvet), és ezért benyújtják a számlát. A kezdő szakemberek többsége még nem eléggé tájékozott, a gyors előrejutás érdekében hajlandó fizetni a „nemzetközi” publikációért (ami esetleg csak egy senki által nem látogatott internetes hely vagy egy sehol nem terjesztett kiadvány).
Egy hazai tudományos lap a következő tájékoztatást adja szerzőinek a publikációs díjról: „A nyílt hozzáférésű (Open Access) megjelenés feltétele, hogy a levelező szerző megfizesse a publikálás költségeit fedező szerzői díjat (Article Processing Charge, azaz APC), melynek összege 2019. február 1-jétől bruttó 900 EUR. […] A szerzői díj megfizetéséig a cikkeket nem jelentetjük meg. 5000 Ft + áfa minden olyan oldal után, amelyen a szerző legalább egy illusztrációt színesben kér.”
A tudománymetria másik szempontja: a publikációra történő hivatkozás. Tehát az, hogy hol (milyen minősítettségű lapban) és hányszor hivatkoznak egy adott tanulmányra. Egy jó tanulmányra, neves iskolaalapító személyiségre természetesen mindig többen hivatkoznak. (Zárójelben teszem hozzá, egy bődületes butaságra is sokan hivatkoznak – elítélőleg; de ez mit sem számít, a hivatkozások számát növeli.) Ráadásul a hivatkozások szervezhetők is: „Én hivatkozom rád, te hivatkozol rám, a mi csapatunk hivatkozik rátok, ti pedig cserébe ránk.” Ezért kimutathatóan egyre több a kamu (oda nem illő, megtévesztő) vagy álhivatkozás. Hiszen bárkinek a tanulmányába könnyen beépíthetők – és általában meg is indokolhatók – ilyesféle hivatkozások:
- a témával kapcsolatban a következő elméletekre és eredményekre támaszkodom…, X. Y. joggal állítja, hogy…, X. Y. fejtette ki először következetesen és részletesen…, a jelenséget X. Y. meghatározása szerint értelmezem…, mint arról X. Y. már többször is írt…, figyelemreméltó, amit X. Y. ír ezzel kapcsolatban…, a jelenség további részletező leírását lásd még X. Y.-nál…
Ismétlem: általában meg is indokolhatók ezek a hivatkozások. Csak akkor lóg ki a lóláb, ha alaposan elkezdjük elemezni a hivatkozásokat, és kiderül, hogy kizárólag egyetlen körre vonatkoznak, amely körtől viszonthivatkozást várnak el.
A kvázipublikációk mellett sorozatban futnak az kvázikonferenciák. Olyan konferenciákról van szó, amelyeken bárki előadhat tücsköt-bogarat. A legtöbb esetben fizetni is kell a konferenciarészvételért (ami viszont ismét számít a tudománymetriában). Rendszerint már a felhívásból látszik, hogy komolytalan az egész, mert az orvostudománytól az atomfizikáig bármilyen témában elő lehet adni.
Így válik a tudomány az élősködők áldozatává, és veszíti el hitelét a közösségben.
