Sárosi Mátyás: Voyager II. (akril, vászon, 100 × 120 cm, 2018)
Nyelvi barangolások (100.)
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Ez a fölfedezési láz hajt azóta is: történeti, nyelvtörténeti, nyelvi kérdésekben. Amikor felnőtt fejjel Guatemalában a trópusi őserdőből kibúvó, illetve az őserdő fái által benőtt maja templompiramisokat megpillantottam, valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan erő kerített birtokába. Mi ez az egész? Meg kell ismernem, meg kell értenem a majákat. Nem zavart a hőség, a páratartalom, sőt az emberfaló szúnyograjok sem (első közép-amerikai utamra még szúnyogriasztót sem vittem), csak másztam a piramisokat. Azután elolvastam a majákról szóló könyveket. Amerikában van majatudomány. Érteni akartam, hogy kik voltak, hogyan éltek, miért építették tele városokkal, utakkal a Karib-tengertől a Csendes-óceánig terjedő óriási területet, a jórészt víz nélküli, ma is szinte átjárhatatlan őserdőket. És érteni akartam, amit minden majakutató tudni szeretne, hogy miért hagyták el városaikat, miért tértek vissza egy korábbi fejlődési állapotba. Mert hogy maják ma is vannak, falvakban élnek és huszonvalahány nyelvjárást beszélnek. Piramisaik, épületeik, fennmaradt falfestményeik és három véletlenformán megőrződött kódexük nem mond el mindent. A szájhagyomány pedig még kevesebbet.
Tudni kell, hogy a mai logikánkkal megérthetetlenek a régi népek. Nekünk nem jutna eszünkbe még a mai technikákkal sem trópusi őserdőkben emeletes templomokat, városokat építeni. Ők pedig egy ilyen helyen felépítették a korszak talán legnagyobb városát, Tikalt, a maja New Yorkot. A Guatemala és Mexikó határán lévő óriási őserdőben máig csak gyalog megközelíthető El Miradorról nem is beszélve. Amikor öt napig az őserdőben gyalogoltunk, megállapítottam: itt mindenhol maja emlékek vannak a fák, a föld alatt. A mostanság világszenzációnak kikiáltott lézeres vizsgálattal (Lidar) havonta kiabálja a média, hogy mennyi rejtett maja város van a dzsungel mélyén, hozzátéve: „újra kell írni a maják történetét”. Na persze. A 16. századtól tudható Hernán Cortés spanyol konkvisztádor feljegyzéséből. Majaföld óta minden hegyben piramist látok. Sokat merengtem napnyugtakor és napkeltekor az őserdei piramisok tetején, például Tikal szomszédságában, Yaxhában (jaksának hallottam ejteni).
Az ember folyton összehasonlít, és viszonyítása középpontjába magát helyezi. Az is általános emberi vonás, hogy mások viselkedését saját jelképrendszerünkkel vessük össze, ezáltal kategorizálva a másikat, anélkül, hogy valóban megértenénk. Kategorizációnk mélyén ott lapul a nyelv, sőt azt is mondhatjuk, hogy világlátásunk alapja a nyelvünk. Ebből pedig az következik, hogy a más kultúrában és nyelvben egyben kell merítkeznünk.
Az antropológiai nyelvészet azt vallja, hogy a különböző nyelvcsoportok és nyelvek másként látják, másként képezik le a világot. Anélkül, hogy a rendkívül sokszínű indián nyelvekről bármiféle közös, általános jellemzőt állítanék, összefoglalom az egyes antropológusok egybehangzó meglátását. Amerika őslakosai a valóságot a folyamatok összefonódásaként észlelik, vagyis látásmódjuk: holisztikus. A világ és az ember kölcsönös és szoros kapcsolatban van egymással. Az európai ember viszont a más élőlényekből és tárgyakból álló világon inkább kívül helyezi magát. A közép-amerikai kultúrákban gazdag a zoomorf (állatszerű) ábrázolásmód. Az indiánok számára az idő nem egyenes vonalú (linerális), hanem visszatérő (ciklikus). Tehát másként tagolják az időt, mint az európaiak. A rengeteg titkot őrző maja papok, tudósok a mainál is pontosabban ismerték a nap, a hónap, az év fogalmát, viszont nem tagolták az időt hetekre, órákra, percekre – mert az nem létezik a természetben. Az angloamerikaiak számára az „indián idő” kifejezés a pontatlanságot fejezi ki. Az európaiak és az amerikaiak megkülönböztetik a múlt, a jelen és jövő időt. Az indiánok a folyamatos jelenben élnek, a modern világ emberei a jövőben. Mi mindig tervezgetünk: „Ezt fogom csinálni, ezt fogom megvenni.” Az indián örül a puszta jelennek.
Az indián nyelvekben nincsenek elvont főnevek, a főneveket konkrét dolgokra használják. Minden állapotot, viszonyt, betegséget, légköri jelenséget vagy eseményt igékkel fejeznek ki. Ennek nyelvtani alapja az indián nyelvek többségének bekebelező (poliszintetikus) szerkezete. Az ilyen nyelvek egy komplex igébe építik be a többi mondatrészt kifejező szófajt, toldalékot.
Az indián nyelvekben – tudjuk az e téren hiteles indiánregényekből – az embereket sem nevezik meg főnevekkel. Az egyik nyelvben a feleség az, „aki a szívedről gondoskodik”, a leány, „aki gazdagítja az életedet”, s a fiú „aki férfivá válik”, egy másik nyelvben a férfi, „aki emberré vált”. A keresztnevek is gyakran szószerkezetek, például: „aki farkasokkal táncol”.
Az indián nyelvekben meglévő alanytalan mondatok a dolgok embertől független módjára utalnak. Erre magyar nyelvi példát is hozhatunk: esik, villámlik.
Az indián nyelvek – leginkább angol nyelvű – kutatói egyenesen azt vallják, hogy ezek a nyelvek jobban képesek tükrözni a fizikai jelenségeket, mint például az angol. Az angol nyelv a fizikusok számára túl szegény igékben. Az indián nyelvek azzal, hogy hiányoznak belőlük az absztrakt főnevek, valamint az állapotokat, folyamatokat igékkel írják le, a fizikai leírások számára pontosabbak.
Példáim esetlegesek, de nem véletlenül válogattam őket úgy, hogy fölismerhetők legyenek belőlük a nyelvi látásmódok vagy világinterpretációk közötti különbségek.
Gyermekkoromban elvarázsoltak az indiánregények, nagy hatással volt rám a mátrafüredi Bene-vár fölfedezése. Felnőttkoromban pedig rabul ejtettek a régi és mai maják. Találkoztam, beszélgettem magukat ma is büszkén majának tartó, igaz, főként már spanyolul beszélő, de azért egy-egy maja nyelvjárást is ismerő fiatalokkal.
De a maják lelkivilágának megértésében a legmeglepőbb élményem egy guatemalai múzeumi tárgy, egy gyermekjáték volt. Egy aprócska kerekes szekér. A maják nem ismerték, nem használták a kereket. Óriási építményeiket a kerék segítsége nélkül építették. A gyerekek számára azonban készítettek játékot: kerekes szekeret. Ezt kellene megérteni, de mai fejünkkel aligha lehet. Ahogy a piramisvárosaikat, tudományos felfedezéseiket, és összeomlásukat se.
