Nyelvi barangolások (100.)
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Ez a fölfedezési láz hajt azóta is: történeti, nyelvtörténeti, nyelvi kérdésekben. Amikor felnőtt fejjel Guatemalában a trópusi őserdőből kibúvó, illetve az őserdő fái által benőtt maja templompiramisokat megpillantottam, valami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan erő kerített birtokába. Mi ez az egész? Meg kell ismernem, meg kell értenem a majákat. Nem zavart a hőség, a páratartalom, sőt az emberfaló szúnyograjok sem (első közép-amerikai utamra még szúnyogriasztót sem vittem), csak másztam a piramisokat. Azután elolvastam a majákról szóló könyveket. Amerikában van majatudomány. Érteni akartam, hogy kik voltak, hogyan éltek, miért építették tele városokkal, utakkal a Karib-tengertől a Csendes-óceánig terjedő óriási területet, a jórészt víz nélküli, ma is szinte átjárhatatlan őserdőket. És érteni akartam, amit minden majakutató tudni szeretne, hogy miért hagyták el városaikat, miért tértek vissza egy korábbi fejlődési állapotba. Mert hogy maják ma is vannak, falvakban élnek és huszonvalahány nyelvjárást beszélnek. Piramisaik, épületeik, fennmaradt falfestményeik és három véletlenformán megőrződött kódexük nem mond el mindent. A szájhagyomány pedig még kevesebbet.
Tudni kell, hogy a mai logikánkkal megérthetetlenek a régi népek. Nekünk nem jutna eszünkbe még a mai technikákkal sem trópusi őserdőkben emeletes templomokat, városokat építeni. Ők pedig egy ilyen helyen felépítették a korszak talán legnagyobb városát, Tikalt, a maja New Yorkot. A Guatemala és Mexikó határán lévő óriási őserdőben máig csak gyalog megközelíthető El Miradorról nem is beszélve. Amikor öt napig az őserdőben gyalogoltunk, megállapítottam: itt mindenhol maja emlékek vannak a fák, a föld alatt. A mostanság világszenzációnak kikiáltott lézeres vizsgálattal (Lidar) havonta kiabálja a média, hogy mennyi rejtett maja város van a dzsungel mélyén, hozzátéve: „újra kell írni a maják történetét”. Na persze. A 16. századtól tudható Hernán Cortés spanyol konkvisztádor feljegyzéséből. Majaföld óta minden hegyben piramist látok. Sokat merengtem napnyugtakor és napkeltekor az őserdei piramisok tetején, például Tikal szomszédságában, Yaxhában (jaksának hallottam ejteni).
Az ember folyton összehasonlít, és viszonyítása középpontjába magát helyezi. Az is általános emberi vonás, hogy mások viselkedését saját jelképrendszerünkkel vessük össze, ezáltal kategorizálva a másikat, anélkül, hogy valóban megértenénk. Kategorizációnk mélyén ott lapul a nyelv, sőt azt is mondhatjuk, hogy világlátásunk alapja a nyelvünk. Ebből pedig az következik, hogy a más kultúrában és nyelvben egyben kell merítkeznünk.
Az antropológiai nyelvészet azt vallja, hogy a különböző nyelvcsoportok és nyelvek másként látják, másként képezik le a világot. Anélkül, hogy a rendkívül sokszínű indián nyelvekről bármiféle közös, általános jellemzőt állítanék, összefoglalom az egyes antropológusok egybehangzó meglátását. Amerika őslakosai a valóságot a folyamatok összefonódásaként észlelik, vagyis látásmódjuk: holisztikus. A világ és az ember kölcsönös és szoros kapcsolatban van egymással. Az európai ember viszont a más élőlényekből és tárgyakból álló világon inkább kívül helyezi magát. A közép-amerikai kultúrákban gazdag a zoomorf (állatszerű) ábrázolásmód. Az indiánok számára az idő nem egyenes vonalú (linerális), hanem visszatérő (ciklikus). Tehát másként tagolják az időt, mint az európaiak. A rengeteg titkot őrző maja papok, tudósok a mainál is pontosabban ismerték a nap, a hónap, az év fogalmát, viszont nem tagolták az időt hetekre, órákra, percekre – mert az nem létezik a természetben. Az angloamerikaiak számára az „indián idő” kifejezés a pontatlanságot fejezi ki. Az európaiak és az amerikaiak megkülönböztetik a múlt, a jelen és jövő időt. Az indiánok a folyamatos jelenben élnek, a modern világ emberei a jövőben. Mi mindig tervezgetünk: „Ezt fogom csinálni, ezt fogom megvenni.” Az indián örül a puszta jelennek.
Az indián nyelvekben nincsenek elvont főnevek, a főneveket konkrét dolgokra használják. Minden állapotot, viszonyt, betegséget, légköri jelenséget vagy eseményt igékkel fejeznek ki. Ennek nyelvtani alapja az indián nyelvek többségének bekebelező (poliszintetikus) szerkezete. Az ilyen nyelvek egy komplex igébe építik be a többi mondatrészt kifejező szófajt, toldalékot.
Az indián nyelvekben – tudjuk az e téren hiteles indiánregényekből – az embereket sem nevezik meg főnevekkel. Az egyik nyelvben a feleség az, „aki a szívedről gondoskodik”, a leány, „aki gazdagítja az életedet”, s a fiú „aki férfivá válik”, egy másik nyelvben a férfi, „aki emberré vált”. A keresztnevek is gyakran szószerkezetek, például: „aki farkasokkal táncol”.
Az indián nyelvekben meglévő alanytalan mondatok a dolgok embertől független módjára utalnak. Erre magyar nyelvi példát is hozhatunk: esik, villámlik.
Az indián nyelvek – leginkább angol nyelvű – kutatói egyenesen azt vallják, hogy ezek a nyelvek jobban képesek tükrözni a fizikai jelenségeket, mint például az angol. Az angol nyelv a fizikusok számára túl szegény igékben. Az indián nyelvek azzal, hogy hiányoznak belőlük az absztrakt főnevek, valamint az állapotokat, folyamatokat igékkel írják le, a fizikai leírások számára pontosabbak.
Példáim esetlegesek, de nem véletlenül válogattam őket úgy, hogy fölismerhetők legyenek belőlük a nyelvi látásmódok vagy világinterpretációk közötti különbségek.
Gyermekkoromban elvarázsoltak az indiánregények, nagy hatással volt rám a mátrafüredi Bene-vár fölfedezése. Felnőttkoromban pedig rabul ejtettek a régi és mai maják. Találkoztam, beszélgettem magukat ma is büszkén majának tartó, igaz, főként már spanyolul beszélő, de azért egy-egy maja nyelvjárást is ismerő fiatalokkal.
De a maják lelkivilágának megértésében a legmeglepőbb élményem egy guatemalai múzeumi tárgy, egy gyermekjáték volt. Egy aprócska kerekes szekér. A maják nem ismerték, nem használták a kereket. Óriási építményeiket a kerék segítsége nélkül építették. A gyerekek számára azonban készítettek játékot: kerekes szekeret. Ezt kellene megérteni, de mai fejünkkel aligha lehet. Ahogy a piramisvárosaikat, tudományos felfedezéseiket, és összeomlásukat se.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?