Dr. Balázs Géza: Százötven éves folyóirat, a Magyar Nyelvőr

1872-ben indult a Magyar Nyelvőr, a magyar nyelvtudomány szó szerint legendás (mert hagyományozódó történetekben bővelkedő) folyóirata. Milyen céllal? Szarvas Gábor, az első szerkesztő ezzel kezdte programját: „Mit akarunk?  Akarjuk ott, a hol az ingadozó alapra fektetett s rögtönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását; a hol az idegen nyelvekkel való érintkezés korcs kifejezéseket termesztett, a tisztaság elémozdítását; akarjuk a követelményeknek teljesen megfelelő tudományos magyar nyelvtannak összeállítását megkönnyíteni s részben elékészíteni, az által hogy anyagot gyűjtünk s a függőben levő kérdéseket tüzetes megvitatás által tisztázzuk; mindezt pedig a magyar nyelv életéből merített eszközök segítségével akarjuk megvalósítani. E végből kutatni fogjuk 1. a történeti, 2. a népnyelvet; 3. kiváló figyelmünk tárgyát fogja képezni az újabb irodalom, különösen pedig a forgalomban levő hibás szóalakok és idegenszerűségek.” (1872)

A Magyar Nyelvőrnek jelmondatot is választottak, s bár csak egyszer írták le a lapban, talán érdemes lenne hangoztatni: „Együttesen működve tanítani s tanítva tanulni.”

Szarvas Gábor kiváló szerkesztő volt, az újságírásról alkotott három aranyszabálya ma is érvényes. A jó szerkesztő feladata: „1. Hogy lapja vagy folyóirata az ígért napra okvetlenül megjelenjék, máskülönben az előfizető nem szokja meg, hogy várja. 2. Hogy az ígért terjedelemben elejétől végig szöveggel legyen tele, különben az előfizető megrövidítettnek hiszi magát. 3. Hogy ez a szöveg jó is legyen, különben máskor nem fizet elő.”

Már az első évfolyamban érkezik kritika Volf Györgytől, aki a lap címét kifogásolja, szójátékkal „szarvas nyelvhibának” nevezi: mondván germanizmus, helyesen így lenne: A Magyar Nyelv Őre. De később lesznek ennél súlyosabb támadások is, a Nyelvőr neve azonban marad, mondhatni legendává válik.

Simonyi Zsigmond, a második szerkesztő idejében érte meg a lap első fénykorát. Bárczi Géza így összegzi véleményét Simonyiról: „vetett, vetett, vetett, nem azért, hogy ő, hanem, hogy a tudomány és maga a magyar nyelv arasson”. Rubinyi Mózes pedig ezzel a latin idézettel jellemezte a kiváló nyelvtudóst: Nihil detestari, neminem laedere, sed intelligere (Semmit se ítélj, semmit se sérts, hanem érts meg mindenkit!) És – a legenda úgy folytatódik – mégis ez a Simonyi lett a magyar nyelvtudomány mártírja. Amikor 1905-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság elindította folyóiratát, a Magyar Nyelvet, Gyulai Pál elintézte, hogy az Akadémia megvonja a támogatását a Nyelvőrtől. Gyulait a Szarvas Gáborral és a Nyelvőr-mozgalommal való szembenállása vezette, amelyet súlyosbított Simonyinak az akadémiai állásponttal szemben a helyesírás korszerűsítésében folytatott tevékenysége. Mely végül győzedelmeskedett, és ma is Simonyi javaslatain áll helyesírásunk. Élete végén magát Simonyit is zaklatták, egy akadémiai bizottság vizsgálatot indított ellene, ebbe halt bele. Bárczi Géza írja: „Sok évtizedes gazdag teremtő munkában elfáradt, törődött szervezete nem bírta el azokat az izgalmakat, melyekkel az ellene indított méltatlan hajsza gyötörte meg. Magyarságát, nemzethűségét vonták kétségbe annak, aki egész gazdag aratású életét szentelte a magyar nyelvnek, és a magyar tudomány történetében halhatatlan nevet biztosított magának. Halála mélyen megdöbbentette a kortársakat, nagyrészt azokat is, akiknek – talán akarva, nem akarva – részük lehetett benne…”

A legenda következő állomása a lap két világháború közötti hányattatása, majd 1940-ben betiltása. Lőrincze Lajos így emlékezik erre az időszakra: „Hálás tisztelettel idézzük Balassa József emlékét is, aki 1920-ban vette át mesterének örökét, s őrizte hűségesen, amíg őrizhette. Egyre szűkülő lehetőségek között folytatta az elődök munkáját. Ebben a harmadik korszakban folyóiratunk hatása a magyar nyelvtudomány és az anyanyelvi kultúra művelésében nem mérhető az előző időkével. De ennek nem belső, hanem külső okai voltak. Hivatalos támogatás nélkül, egyre inkább ránehezedő nyomással, egyre gyérülő számú gárdával kellett a szerkesztőnek munkáját ellátnia. Balassának a Nyelvőr megőrzése, a kevéssel való hűséges sáfárkodás volt tehát a legfőbb szerkesztői tiszte, mindaddig, amíg – papírtakarékosságra hivatkozva – kormányrendelettel 1940-ben meg nem szüntették a folyóiratot.” 1946-ban  Beke Ödön vállalta a folytatást. Kniezsa István így értékeli munkáját: „Az a néhány esztendő (1946–1953), amikor szerkesztő volt, a Nyelvőr újjászületésének és felvirágzásának a korszaka, és kitűnően tanúsítja, hogy Beke Ödön nemcsak kiváló tudós, élvezetes cikkek és tanulmányok szerzője, a magyar és a finnugor nyelvtudomány elsőrendű búvára és nem utolsósorban, a magyar népnyelv roppant gazdag kincsestárának tökéletes ismerője és birtokosa, hanem rendkívül tevékeny és fáradhatatlan szerkesztő is, aki a folyóirat érdekében – szerkesztői apparátus nélkül, egyedül – a kutatók egész táborát mozgósította a folyóirat köré.”

Lőrincze Lajos maga is legendás személyiség, nemcsak kiváló tudós, hanem az Édes anyanyelvünk rádiósorozat révén az egész Kárpát-medencében a magyar nyelvművelés apostola. 1954–1993 között ő a Magyar Nyelvőr szerkesztője. A lap újabb fénykorát éli. Ehhez hozzájárult a szerkesztő sikeres társadalmiasítási programja, például önkritikája: „Magunk is látjuk, hogy nem mindig találjuk meg olvasóközönségünkkel a kapcsolatokat. Nyelvművelő rovatunk gyakran szegényes, hiányoznak elsősorban az elméleti jellegű cikkek. Más baj, hogy szerzőink még mindig nem mernek elég közérthetően, világosan írni, s a bonyolult fejtegetéseket unalommal teszi félre az olvasó. Még pedagógus olvasóinknak is van ilyen – jogos – kifogásuk.” (1960) Manapság egy tudományos lap szerkesztői aligha fogalmaznak meg ilyen célokat.

Illyés Gyula 1976-ban így köszöntötte a 100. évfolyamot: „Büszkeségünk lehet, hogy a mi legszívósabb nyelv- – azaz ezek szerint eszmevédő, tisztító és továbbfejlesztő – és így néptudat-erősítő – üzemünk, a Magyar Nyelvőr, létének második évszázadába lép. Nagy pillanat ez nemzetünk életében – ahogy tudnunk illenék –; érzek így magam is valami torokköszörülő ünnepiességet, hogy hangot váltsak, emelkedőre. De alázatosnak kell lennem, köznapian értéktudónak, ha azokra a férfiakra gondolok, akik ezt a küzdelmet megindították és szívósan vívták, gáncsoskodás közepette, sőt valóságos elgáncsolás után fölállva a földről; ha nem a sárból. Hisz voltak évek, amikor a mozgalomnak ténylegesen is – nyelvét vették; ezt példázza, hogy noha a folyóirat 1872-ben született meg, a századik évfolyamának megjelenését csak 1976-ban érte meg. Ötévi sírba tétel után hozta létre hősi feladatvállalás. Eredményeink ráadásaképp olyan elődökkel hivalkodhatunk, mint Szarvas Gábor, Simonyi Zsigmond, Balassa József, Beke Ödön. Ők voltak a szerkesztők, egyaránt víva csatát a maradi akadémizmussal, és a nyegle szertelenséggel. De legfőképpen a felelőtlen közönnyel. Szerencsére mindenkor európai látókörű és tudású küzdőtársakat nevelve, szervezve maguk mellé. Részleges öndicséret árnyékolná be szavamat, ha a mai gárda munkáját méltatnám: a szerkesztő bizottságnak magam is tagja vagyok. Fejezhessem hát ki szellemi és irodalmi életünk elismerését és jókívánságait egy kicsit távolabbról – mint az Anyanyelvi Bizottság hálás elnöke!”

Lőrincze Lajos halála után a Nyelvőr 1994–2021 közötti időszakára – némi egyszerűsítéssel – a nyelvműveléssel, a nagyközönséggel való szakítás és a szigorú, akadémiai tudományos normáknak való szolgai megfelelés lett a jellemző. Így a Nyelvőr a többi tudományos és csak nagyon kevesekhez szóló, belterjes nyelvészeti lappá vált. Semmiben nem különbözött egykori ellenlábasától, a Magyar Nyelvtől, valamint a legtöbb tudományos intézmény belső, szakmai kiadványától. A szűk szakmai eliten kívüli olvasóközönségét elvesztette.

2022-ben a megújulás jegyében új szerkesztőség alakult. A szerkesztők határozott szándéka, hogy a tudományos közélet és a nyelvtudomány legszélesebb köreiből vonjanak be szerzőket. Tematikai sokszínűséget kívánnak nyújtani, és vissza szeretnének térni a Nyelvőr nyelvművelői hagyományaihoz. Hangsúlyosabbá vált a teljes magyar kultúrára való kitekintés: vagyis az irodalmi, történelmi, művelődéstörténeti, pszichológiai, szociálpszichológiai, antropológiai nyelvészet, stilisztikai stb. témák megjelenítése. A 2022. évfolyamban olyan témákról van szó, mint a magyar dallamhangsúly, az Ómagyar Mária-siralom verselése, Gárdonyi Egri csillagok című regényének szövegváltozatai, a nemzet fogalma, moldvai csángó helynevek, a szórványban való igehirdetés, a félreértés nyelvtana, a tudománymetria tudományt korlátozó kérdései. A 150. év különlegessége, hogy a „normavilágosság” témáját feldolgozó angol nyelvű különszámmal is jelentkeztek, amelyben osztrák és magyar vezető jogászok, alkotmánybírók mondják el véleményüket a jogi nyelvhasználattal kapcsolatos elvárásokról. A 2022. évfolyamot az új szerkesztőség Szarvas Gábor programjának (1872) újraközlésével indította: „felszólítjuk nem csupán az irodalmi köröket, hanem az egész müvelt magyar közönséget, s kérjük, hogy teendőinknek minden ágában, de különösen a néphagyományok egybegyűjtésében közreműködésével lehetőleg gyámolítson; más részről reményljük, hogy épen a müvelt osztályok, melyeknek közlönyéül kíván e folyóirat szolgálni, pártfogásuk által lehetővé teszik a czélbavett munkának mennél nagyobb terjedelemben való végrehajtását”.