A Magyar Posta 2021. április végén megszüntette a táviratot. A szolgáltatás már régóta halódott. Pedig az információ elméleti szakemberei szerint a 19. században és a 20. század elején olyan forradalmi jelentősége volt, mint előtte a könyvnyomtatásnak, manapság pedig az internetnek. Merthogy a távirat elődje, a távíró volt az első technológia a világtörténelemben, amelynek a sebessége megelőzte az embert. A távíróig az információ együtt mozgott az emberrel. Az embernél gyorsabb híradásra pedig a vasút megjelenése miatt volt szükség: ugyanis az elindított vonatokról ajánlatos volt értesíteni a következő állomást, nehogy ők is elindítsanak ugyanabba a irányba egy másik vonatot. Az elektronikus távíró (telegráf) feltalálása 1836-ban Cook nevéhez fűződik, ezt követte 1837-ben Morse pont-vonás rendszerének bemutatása. 1855-től bevezették a betűnyomós távírót, majd ezt fejlesztette tovább Marconi szikratávírója. A 20. században a telefonszolgáltatás mellett szélesebb (intézményi) körben elterjedt volt a telex- vagy géptávíró-szolgáltatás. A szocializmusban a kiemelt intézményeknél, vállalatoknál a telex (csakúgy mint a stencilgépnek nevezett festékhengeres sokszorosítógép) külön rácsos ajtóval volt ellátva; az ott folyó tevékenységet pedig szigorúan ellenőrizték.
Fontos szerepe volt a táviratnak a világháborúban, gondoljunk csak az Örkény István Tóték című tragikomédiájában szereplő postásra, aki a legjobb szándékkal manipulálta a sürgönyöket: „Mit tegyek? Én ezt a sürgönyt összetépem!”
A 20. század elején és közepén virágzó távirat-szolgáltatásnak részben a telefon, még inkább a mobiltelefon, valamint a telefax, majd az sms (talán a képet is küldeni tudó mms), az e-mail, és persze az internet egyéb hírtovábbító lehetőségei adták meg az utolsó döfést. Csupán két fajtája, a dísztávirat és a gyásztávirat élt még leginkább, s nem föltétlenül a gyorsaság, sokkal inkább az esztétikai kivitelezés miatt.
Az első mai értelemben vett táviratot 1844. május 24-én adták fel Amerikában, „távirati szövege” hírközlési legendává vált: „What hath God wrought” (Mit cselekedett az Isten).
A táviratnak megvan a magyar nyelvtörténete. Eredetileg telegráfnak, telegramnak hívták. Ezt váltotta fel a magyar nyelvújítási sürgöny, Szontagh Pál alkotása (1834), bár egy ideig harcolt még vele a staféta szó is. A sürgöny erősen tartotta magát, mint láttuk, Örkénynél is szerepel. Igei változata is van: sürgönyöz. De mégis kiszorította: a távirat és a táviratoz(ik), valamint gazdag szócsaládja: üdvözlő távirat, dísztávirat, gyásztávirat, táviratkihordó. A távirat bevonult a nyelvészeti szakirodalomba is. Nyelvhelyességi kérdést vetett föl a helyesírási hiányosság: nem szerepeltek benne ékezetek, ezért betűkettőzéssel vagy egy további e-vel jelölték őket: eekezet, kueloenleges (ékezet, különleges). A gyermek nyelvi fejlődésének egyik szakaszát a telegrafikus vagy távirati beszédnek nevezik a nyelvészek. Ez a mondatszerű közlés előhírnöke, elliptikus (hiányos) és nyelvtanilag szabálytalan beszéd. A stilisztikában beszélnek távirati stílusról: így nevezik a hiányos, esetleg névelőtlen, jelzésszerű írást. A távirati stílus – éppen a hiányosságából akadó félreérthetőség miatt – alkalmas volt nyelvi tréfák, viccek alkotására. Például: A marhakereskedő távirata a családjának: „Holnap érkezem. Stop. Mai vonat marhákat nem szállít. Stop.” A stop a pontot jelöli a táviratokban.
A tréfák gyakori témája a táviratok megengedhető stílusa – a távirat szövegének felvételénél ugyanis a posta igyekezett a jó ízlést megtartani. Erre utal egy másik vicc:
Egy fiatalember elmegy a postára, hogy táviratot adjon fel a barátjának: – Nem mehetek a bulidra, mert feltörte a seggem a bicikli. A postáskisasszony kifogásolja a távirat stílusát, és közli, hogy így nem veheti fel. – Rendben van - mondja erre a fiatalember –, akkor törölje ki a seggemet, és úgy küldje el a táviratot.
A skót és zsidó vicceknek is van távirati tematikája.
Táviratot ad fel a skót. A postás jelzi neki, hogy szavanként 20 penny, az aláírás viszont ingyenes. A skót ezt a táviratot adja fel: Üdvözlettel. Aláírás. Barátod-Joe-holnap-este-8-kor-érkezik.
Kohn meghal. Felesége táviratozik Grünnek: „Kohn meghalt”. A postás jelzi, hogy öt szóig ugyanaz a tarifa. Kohn felesége kiegészíti a táviratot: „Ugyanitt Trabant eladó”.
A viccek szintjén a távirat a politikába is bevonult. Hitler távirata Sztálinnak: „Gratulálok. Ennyi kommunistát nekem sem sikerült kiirtanom.”
Egy alapvicc a „stop” szóval alkotott viccekből: Megveri a magyar válogatott a szovjet válogatottat. A szovjet vezető távirata: „Gratulálok. Stop. Kimagasló teljesítmény. Stop. Kőolaj. Stop. Földgáz. Stop.”
A táviratviccek – számomra – leginkább intellektuális példánya: Bemegy a kutya a postára és fel akar adni egy táviratot. Elkezdi diktálni: Vau, vau, vau, vau, vau, vau, vau, vau, vau. A postás felírja, majd megszólal: Ez csak kilenc szó, és mi minimum tízet számlázunk. Most ingyen belevehet még egy szót. Megszólal a kutya: Jó lenne, de sajnos semmi sem jut az eszembe…
Ahogy Örkény kapcsán utaltam rá, a távirat és a stílusa is bevonult az irodalomba. Raymond Queneau Stílusgyakorlatok című humoreszkjének egyik felvonása a suta kis párizsi történet „sürgönyileg” való elmondása: „Toemoett busz hszu nyaku vesszoe paszoaanyos kalapuftlember vesszoe ismtlen uts elfogadh ind neelk stop…” (Bognár Róbert fordítása) Végül pedig a közismert pesti anekdota Esterházy Péter közlésében (Kis magyar pornográfia): „Királyhegyi Pál… 49-ben hazajött, körbeszimatolt… majd elment a főpostára, és a föladta a következő táviratot: J. V. SZTAALIN MOSZKVA, KREML A RENDSZER NEM VAALT BE STOP KIRAALYHEGYI Ennyi”.
A távirati stílus persze nem ért véget. Hiszen az sms folytatta, és ki is alakított egy sajátos sms-helyesírást, sőt sms-nyelvet; amely az sms visszaszorulásával is virágzik a különféle közösségi üzenetküldő rendszereken. Ma már nem elsősorban az anyagiak motiválják a rövidítést, hanem sokkal inkább a sietség, a gyorsaság, a kapkodás. Az oeroek kapkodaas…
A távirat szó pedig visszaszorul a nyelvtörténetbe. A továbbiakban talán már csak a Magyar Távirati Iroda (MTI) őrzi emlékét.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.
,,A vers a Föld útja a Nap körül”[1] – írja Szőcs Géza 1976-ban. A költészet és a költészet búrájában születő mindenkori vers definiálására hivatott költő a létezés misztériumát az irodalom ágas-bogas, labirintusszerű univerzumán belül igyekezett megérteni, értelmezni, továbbadni és közvetíteni nekünk, halandó embereknek.