Ki az, akit ne fogna meg a Tisza nyáresti látképe: piros, sárga, fehér, szőke, opál, ezüstös, fátyolos színkavalkád, fűzfagalériák, óriás nyárfák, némelyek a vízbe dőlve. A Tisza mindig más arcát mutatja. Bessenyei Györgyöt a Tiszának reggeli, Petőfi Sándort az alkonyi gyönyörűsége ragadta meg.
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
De hol is volt ez? Ahol ma a Túr-bukógát van, nem ott ömlött egykor a Túr a Tiszába. Jóval lejjebb, Nagyarnál, a mai Öreg-Túrnál vagy még lejjebb, Vásárosnaménynál lehetett a torkolat. Petőfi versélménye valószínűleg Nagyaron született.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Bárhol álljunk meg a Felső-Tisza mellett, Tiszabecs és Dombrád között, szűkebben a Tiszakönyökben, látjuk a kanyargós, szinte önmagába visszatérő, szelíd áramú folyót. Persze legjobb, ha hajóval (kenuval) járjuk végig, és meg-megállunk a homokpadokon.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
A hajnali, a nappali és esti Tisza ezernyi fényélménnyel ajándékozza meg a nézelődőt, ábrándozót.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Bessenyei György hasonlóan mereng:
„Füzesei mellett sétáltam magamba,
Fövenyes lapályján, és gondolatomba
Szüntelen neveltem gyönyörűségemet,
Részegítvén vele érzékenységemet.”
(A Tiszának reggeli gyönyörűsége)
A Tisza sodrása a nagy kanyarokban erős, a hajóval ajánlatos itt haladni, a másik oldalon homokpadokat (fövenyeket) épít, ott könnyen fennakadhat a csónak, viszont jó sátorozni (uram bocsá’ vadkempingezni) és fürödni.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére
A partot széles sávban övezik a galériaerdők, húsz-harminc méteres óriásfákkal. Czóbel Minka a pirosló fűzfagallyakra, a hosszú sáslevelekre figyel (Elmerülés), Juhász Gyula a Tisza mély opáljára, a fekete nyárfákra, nyárfasorokra (Tájkép). Gárdonyi Géza így látja az éjjeli Tiszát:
„A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan”.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
(Petőfi Sándor)
Mindenütt bozót, áthatolhatatlan dzsungel, legföljebb egy-egy kis nyíláson lehet kitekinteni, ott keresi szemünk a kilométerköveket, kilométertáblákat (vajon hány kilométert kell még evezni), valamint olykor felbukkan egy-egy torony, némelyik a gát fölül alig lóg ki.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
A Tisza sík terepen kanyarog, de néhol felbukkan a tokaji vagy a tarpai hegy, és a távolban a máramarosi havasok.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Ami leginkább megragadó egy Tisza-túrán: az a csönd. Juhász Gyulánál:
Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.
Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.
Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók
(Tiszai csönd).
A mély tiszai csöndbe alig vegyül zaj, néha egy-egy traktor zúgása hallatszik a távolból, a repülőgépek pedig oly magasan húznak el, hogy csak a csíkjaik látszanak. Motorcsónakkal csak Vásárosnamény és Záhony közelében találkozni. Már nincsenek tiszai malmok, a hidasokat (kompokat) rendszerint a folyóvíz hajtja, csak néha kapcsolják be a motort. Egy helyreállított vízimalom a Túron látható, Túristvándiban. Egy szárazmalom pedig Tarpán.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
A folyó egy része ma határfolyó: az ukrán területen némaság, nincsenek horgászok, határőröket sem látni, és csak a magyar oldalon vannak vízitúrák. A víz barnás, szennyezett, már régen nem iható. Pedig egykor így volt: Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
A Tisza-parton elmerengni jó. Végiggondolja az ember az életét, akárcsak Ady: „Jöttem a Gangesz partjairól… A Tisza-parton mit keresek?”
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Az érintetlen vagy ember által alig érintett természet ma már ritkaság. A Felső-Tiszánál jórészt még érezhetjük ezt. Nem csoda, hogy az embernek elakad a szava.
Késő éjjel értem a tanyára
Friss gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
A Tisza-túra természetesen nem csak az evezésről szól. A napi teljesítmény után jólesik egy korsó sör, az ember megéhezik, a parton sok helyen szalonnát sütnek, halászlét főznek, s akinek szerencséje van, megkóstolhatja a finom szatmári ételeket is, a gombóclevest, kötött tésztalevest, pásztortarhonyát, mézes-mákos laskát, valamint a szilvalekvárt és a szilvapálinkát.
Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Evés-ivás közben megoldódik a nyelv, jóízű történetek, rémtörténetek, adomák kerülnek elő.
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Harangzúgás ma legföljebb hajnalban és délben hallatszik. A félrevert harang helyett ott van a média, különösen az időjárás-jelentések: figyelmeztetés, riasztás, viharjelzés, front, jégeső, szélvihar, brutális nyári hőség, brutál kánikula…, armageddon.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
A Tisza-gátak ma már az egykori falvak fölé magasodnak. Tivadarnál, Kisarnál ki sem látszanak a házak a gátak mögül. Nemrégiben még egy métert húztak itt a gátakra, a hidat is megemelik. Elkészültek a vésztározók, lenne hová kiengedni az árvizet…, de most éppen aszály van, a Tisza mélyen lenn folydogál. A kanyarokban furcsán forog, veszélyes, kiszámíthatatlan. A nép régóta figyelmeztet: A Tiszának nincs gerendája (könnyen bele lehet fulladni).
Petőfi állítólag a mai Nagyaron, a Túr akkori torkolatánál írta a verset, de a végére ez került: Pest, 1847. február. A mi, költőink árnyalta Tisza-túránk, Tisza-élményünk 2022. augusztus elején született Tiszabecs és Aranyosapáti között, természetesen Nagyart is érintve.
Szóval beszéljen belőlem az olvasó, egyrészt mert állítólag az olvasónak mindig igaza van (nincs, de nála van az ítélet joga és az író pénze, tehát hízelegjünk emígyen), másrészt mert mi más lehetne egy irodalmi múzeum főigazgatója mint olvasó. Ez a dolga, főállású olvasóként gondozza a magyar irodalmat, és lásd első pont.
A forgalmas utcák, aluljárók ma már nem a rikkancsoktól, azaz a harsány újságárusoktól, hanem a handabandázóktól, az ordítva mobiltelefonozóktól, esetleg a zenés hittérítőktől zajosak. Nem volt mindig így. Száz éve a pesti utcák a rikkancsoktól voltak hangosak:
Egy ideje, akármerre fordul az ember a média bozótosában, a mesterséges intelligencia bukkan elő a bokorból. Hol diadalittas, hol ámuldozó, hol sápítozó hangfekvésben száll az ének a ChatGPT-ről. Hogy most már az MI. (Szokjunk hát az új és egyre gyakoribb rövidítésekhez és mozaikszavakhoz!) nem csak a régi helyén, a mennyiségtani műveletek és a műszaki teremtés birodalmában válik lassacskán egyeduralkodóvá, hanem a kommunikáció egyre gyomosabb mezején is.
A húsvét – a keresztény liturgia szerint – a nagyböjt utáni időszak, a feltámadás és a megváltás örömünnepe. A húsvéthétfő viszont már a mulatozások – népi szokások és játékok – egyvelegét képezi, amelynek napjainkban – sajnálatos módon – a gyakorlott formája kevésbé él – sokkal inkább a rá való emlékezés, a vízbevető hétfők újraelbeszélése, és nem annak megélése lesz meghatározó.
A megfeszítettség a keresztény ember erős tudati tapasztalata, a test meggyötrésének – s mint ilyen az ember meggyötrésének – legrettenetesebb képzete, a legszörnyűbb halálnem, amely a Megváltónak is kijutott, talán épp ezért az egyetlen lehetőség, hogy saját életünk és az Ő élete között közös pontra leljünk, közösséget vállaljunk a halálban.
Húsvét szombatján már a 19. században is kezdetét vette a Jézus Krisztus feltámadására való megemlékezés, ünnepélyes egyházi sereg vonult végig Pest-Buda utcáin, s amelyet aztán másnap, a vasárnapi templomjárás követett. A zsibongó kávéházak és boltok, amelyek általában telis-tele voltak emberekkel, erre a napra elhalkultak, kulcsra zárták kapuikat, s mindenki buzgó imádságba kezdett valamelyik városi szentegyházban.
Tízévesen, az egykori Pajtás újságban jelent meg első kis írásom, amely a mátrafüredi Bene-vár fölfedezéséről szólt. Szüleimmel a mátrafüredi üdülőben nyaraltunk, és egy nap édesapámmal a sűrű bozóttal benőtt várromot megkerestük, és nem félve a kullancsoktól, bejártuk, lerajzoltuk. Azóta a várromot kibontották, kicsit konzerválták, bárki megtekintheti.
Marc Delouze, a magyar költészet francia fordítóinak doyenje 1978 óta rendszeresen részt vesz a magyar kultúra franciaországi terjesztésében. Átfogó magyar költészeti antológiát állított össze és fordított franciára, éveken át több folyóiratokban közölt magyar versfordításokat, 5-6 magyar tárgyú prózakötetet adott ki, magyar költőket hívott meg az általa irányított Parvis poétiques (Költészet köztereken) elnevezésű fesztiválokra.