A szólásokban használt egyes szavak eredeti alakja és értelme olykor elhomályosul, s ilyenkor beleesünk egy nyelvi verembe. Olykor csak egyetlen magánhangzó vagy annak az időtartama tér el az eredetitől, és máris mást mondunk, mint amit akarunk. Egykor még az iskolában is felhívták a figyelmet a következő szólásra, mert ma már nehezen értelmezhető, és ezért inkább másként mondják:
Közös lónak túros a háta.
Nem tévedés: túros, és nem túrós, ahogy annak ma értelmet tulajdonítanánk, s ahogy ma sokan mondák-írják:
Közös lónak túrós a háta.
A különbség pusztán az o hang rövid vagy hosszú volta. És persze a jelentés: mert a túros nem világos, a túrós annál inkább! Ez a közmondás a következőt jelenti: „Amit többen is használnak, az rendszerint hamar tönkremegy, mert a lelkiismeretlen emberek kevésbé ügyelnek a közösre, mint arra, amit csak az övék.”
Sokszor használjuk ezt a közmondást. Még jogi tanácsadásban is előfordul:
Közös lónak túros a háta… avagy a közös tulajdon megszüntetése. Nagyon nagy eséllyel kerülünk életünk során olyan helyzetbe, hogy valaki mással, akár másokkal közösködünk – szándékosan vagy kényszerből – egy dolog tulajdonjogán. Az ismert régi közmondás szerint azonban közös lónak „túros” a háta. Ez a mondás azért is passzol ide – a közös tulajdonban álló lovon kívül –, mert sok esetben a közösködés már nem egy fenntartható, kívánt állapot a tulajdonostársak részéről, s ezért szeretnének véget vetni a közösködésnek.
Itt idézőjelbe tették a „túros” szót, ezzel figyelmeztetve arra, hogy jól van írva. Sokan nem értik, és egy mai, ismertebb szóra cserélik tehát: túrós!
Megszokhattuk, hogy a szólásokban furcsaságok vannak, talán még túró is kerülhet a ló hátára. Meg is kérdezik sokan: Mitől túrós a ló háta?
Maradjunk az eredeti formánál: tehát túros, nem túrós. A közmondást azért rontják el sokan, mert a túr szó ma már nem köznyelvi szó, nem ismerik a jelentését. A túr valójában egy régi, úgy mondjuk elavult szavunk. Jelentése pedig ez:
emberen lovaglástól, állaton hám, iga, nyereg dörzsölésétől keletkezett gennyes seb, var; vagy egyszerűen: feltörés, fekély, sebhely.
A túr szónak ezt a jelentését tehát ma már nem használjuk, de fenntartotta ez a közismert szólás. Érdekes jelenség: egy-egy archaizmus régen kiveszett volna, a mindennapi nyelvben nem használjuk, de az idézetszerűen mondott közmondásokban igen, s ezek így megőriznek régiségeket. Talán ezért is jó, ha jobban odafigyelünk a szólásokra, közmondásokra – általában az idézetszerű szövegekre.
A közös lónak tehát sebes lesz a háta. Aki azonban nem ismeri a túr szónak ezt a jelentését (és a többség nem ismeri), az értelmesít, vagyis a túr helyett túróra gondol. S így lesz a közös ló háta nem túros, hanem túrós.
Mi a túró? Kérdezik a pesti szlengben, s válaszoljunk rá választékosan: nem túró, hanem túr!
És akkor mi a dörgés? Emlékszem, valamikor régen egy rádióműsor felvételekor a rendező megállította a felvételt, amikor ezt mondtam:
Érti a dörgést.
Nem dörgés, hanem dürgés!
Persze a dörgés szabályos, hiszen van mennydörgés. A dörgés azt is jelenti, hogy: villámlás vagy robaj. De a rendezőnek is igaza volt: a szólás eredeti formájában valóban nem dörgés, hanem dürgés szerepelt (Hámor János rendező áldott emléke él ebben a figyelmeztetésben). Tehát a szólásban eredeti alakban így hangzik:
érti a dürgést, ismeri a dürgést, tudja a dürgést
De akkor mi a dürgés? A dürgés a fajdkakasok, siketfajdok tavaszi párzása, ennek ideje, illetve ennek hangja. A fajdkakas ilyenkor, tehát párzáskor hallatott kattogó, morgó hangja, amely a dürög ~ dürrög igéből származik. A kifejezés eredetileg a vadászati szakkifejezés – így magyarázza Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete című könyvében: a vadászoknak fontos, hogy ismerjék a dürgést, hogy a szerelmes madarak ebben az időszakban nem hallanak, óvatlanabbak, ezért könnyebb őket megközelíteni és elejteni. A dürgés szó azonban a nyelvhasználók többsége számára nem értelmes, ráadásul mind a szó hangalakja, s kicsit talán a jelentése is rokonságban van a dörgéssel, ezért lett a dürgésből az értelmesebbnek tűnő: dörgés. Egyébként is, nyelvünkben van ü ~ ö váltakozás (törülköző ~ törölköző). A mai szólástárban már a mai változat szerepel, vagyis a szótár jóváhagyta a változást:
Na, mi a dörgés?
Mondják tehát bátran: dörgés! Én is mondtam, és mondom, s ma már nem javítanak ki.
Egy mai keletű, tréfás, szlenges szólásunk így hangzik:
akkorát esik (elterül), mint egy ólajtó.
Akkor mondják, ha valaki hatalmasat esik. Nem tudom, hogy komolyan vagy tréfából kérdezték meg tőlem, vajon van-e köze az ólajtónak az olajtóhoz. Vagyis a disznóól ajtajának az olajtartalmú tóhoz. Hiszen csak egyetlen magánhangzó rövid-hosszú voltában különböznek: ólajtó – olajtó. Ráadásul a szólásban foglalt kép is hasonló: kieshet, elterülhet az ólajtó (a disznóól ajtaja), valamint az olajtó is terjedhet. Hogy itt mégis az ólajtó lehet a helyes, azt abból gondolom, hogy a magyar népéletben mégiscsak gyakoribb kép az ólajtó, mint az olajtó (ezt annak ellenére gondolom, hogy a szólást újabb keletűnek vélem). Az olaj szerepel ugyan egy-két szólásunkban, de hagyományos értelemben: olajat önt a tűzre, olajra lép. Az olajfolt ráadásul új jelenség (az olajkitermeléshez kapcsolódik). Véleményemet az is erősíti, hogy az ólajtóra, kicsit hasonló értelemben, más szólás is utal:
akkora, mint egy ólajtó.
Egyébként a nagy erős, magas emberre mondják, és véletlenül sem olajpocsolyára gondolnak. Biharban inkább így mondanák, nem bántó éllel: nagy marha ember!
Összegzés: tehát szólásainkban a túros ne legyen túrós, az ólajtó se olajtó (bár mindkettő terül), a dürgésből viszont lehet dörgés.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.