Korábban már Károli Gáspár munkatársa, Szenczi Molnár Albert is tervezte, hogy a Bibliát nagy formátumban és öreg (nagy) betűkkel, magyarázatokkal és tanulságokkal ellátva is kiadja. 1638-ban I. Rákóczi György is szorgalmazott egy javított bibliakiadást. A nagyváradi nyomdát 1640-ben elsődlegesen a Biblia nyomtatására hozták létre. A kiadáshoz Rákóczi György, Bethlen István, Rhédey Ferenc és Barcsay Ákos mellett Gyulai Ferenc váradi kapitány, valamint a református közösségek járultak hozzá. A szövegkiadás gondozója a váradi származású Köleséri Sámuel professzor, a Váradon létrehozott protestáns főiskola rektora volt. Károli szövegét Köleséri Sámuel javította át, nagyszámú magyarázatot csatolt hozzá, valamint a lap szélén feltüntette a párhuzamos igehelyeket is. A biblia nyomtatását 1657-ben kezdték el a várban lévő nyomdában. Ám a nyomtatási munkálatokat 1660-ban Várad török ostroma, majd megszállása megakasztotta. Az 1660. évi török ostromban számos, részben elkészült példány megsemmisült. A vár védői a „lelki Jeruzsálemet” jelentő vár feladásának fejében, egyebek mellett kikötötték a nyomda és a félkész Biblia elszállítását is. A megmaradt nyomtatott íveket és a felszerelést előbb Debrecenbe menekítették, majd Kolozsváron és Nagyszebenben folytatódott a munka. A török megszállás miatt Váradon csak az újszövetségi rész és az ószövetségi fólióknak egy része készült el. A törökök szerencsére engedték elvinni a várból az elkészült fóliókat (nyomdai íveket) és a nyomda elemeit, így az Ószövetséget 1661-ben Kolozsváron fejezte be Szenci Kertész Ábrahám. A váradi biblia kiadása kapcsán kiemelendő az akkortájt létrehozott váradi református főiskola és a jól szervezett református egyház szerepe, amelyek megfelelő intézményi hátteret biztosítottak a munkához. Ugyancsak stabil hátteret nyújtott a „kurátorok széke” elnevezésű városkormányzati testület és a főiskola könyvtára.
Nem lehet tudni, hogy hány példány készült a váradi bibliából. Egyes említések tízezer példányról is szólnak, de ez nyilvánvaló túlzás. Szenci Kertész Ábrahám végrendeletében az 1500-as szám szerepel. Becslések szerint mintegy kétszáz példány maradt fenn a Bibliából, a többi az idők során elhasználódott, elkallódott – igaz, olykor egy-egy árverésen felbukkannak példányok. Hosszú ideig tehát ez volt az egyedüli Erdélyben nyomtatott protestáns biblia. Új kiadása csak 1805-ben lett Pesten, utána pedig 2002-ben a nagyváradi Királyhágómelléki Református Egyházkerület adta ki facsimile (hasonmás) formájában.
A biblia nagy mérete miatt drága volt, nehezen terjeszthető, elsősorban templomi (szószéki) használatra szolgált. A későbbiekben a kisebb, családi használatra szánt bibliák kiadását szorgalmazták.
A váradi bibliából több változat maradt fenn. A sárospataki könyvtárban őrzött egyik teljes, díszes példány címlapján ez szerepel:
Az újtestamentumnak külön címlapja van: „Mi Urunc Jesus Christusnac Uj Testamentoma. Melyben vadnac az Evangelistáknac könyvei, az Apostoloc Cselekedeti, és Levelei, a’ Szent János Látásával egyben”.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?