Hogy szerencsésen járjunk, az út kezdetén régi magyar nyelvű imákat imádkoztunk, volt, aki külön elmondott egy vagy két ősi imát, majd szép moldvai magyar énekeket énekeltünk. Az utazás alatt egyetlenegy ember volt, aki végig figyelt: a sofőr, aki Huruiești községből származott és nem ismerte a magyar nyelvet, de amikor keresztet vettünk, tiszteletét fejezte ki, ő is ismételve ezt ortodox hite szerint.
A csoportban lévő két nagypataki fiatalabb útitársunknak is nehezebb volt használni magyar őseik nyelvét, hisz ők csak passzívan ismerték, ezért füzetből próbálkoztak követni minket (a két középiskolás leány nem vett részt eddig magyar nyelvű foglalkozásokon). Természetesen volt egy megbízott személy, aki mindent, ami magyarul történt, fordított nekik román nyelvre.
A továbbiakban a társaság beszélgetett, viccelt vagy kérdéseket tett fel azokról a falvakról, amelyek utunkba estek: mely falu milyen eredetű, és mindenről, amiről beszéltünk. Így megtudhatták, mi Sascut magyar neve (Szászkút), miért lett Egyedhalmából Adjud, és miért lett Bodzából Buzău.
A gazdáné és a fennjárók fogadnak
Dobrudzsába érve megálltunk a Szent András-barlangnál, amely Ion Corvin faluhoz tartozik. A település a nevét 1912- ben hivatalos úton kapta a török Kuzdkunt helyett, az nem Korvin Jánosra, Mátyás király fi ára utal, hanem abban az időben így nevezték meg az apai ágon vlah származású Hunyadi Jánost. Minden nyitva volt, úgy értve a templom és a barlang is, valamint a Szentkút, amely vájatában mindenki szeme láttára úszott egy kígyó. Nem közeledtem hozzá, így nem tudtam meg, milyen fajta lehetett.
Megérkeztünk Ojtozra, ahol kiszállva a buszból megkérdeztem egy úton járó falusi asszonyt, melyik a Koncferenc Teréz néni háza.
– Várják kendteket, vă așteaptă – válaszolt magyarul és románul.
Nemsokára a rámutatott kapu előtt meg is jelent egy kemény, magas férfi, két gyerek, és egy másodperc múlva Teréz néni is.
Mindenki örvendett, és ahogy beérkeztem a szépen gondozott udvarba, megláttam, hogy a tornác elején elrendezett asztalok várják a társaságot. Az udvarban bent voltak Teréz néni rokonai mint fennjárók1 : húga, sógorasszonya, a szomszédok és mások.
Szép nagy berendezett háza van Teréz néninek, aki egyedül lakik, az egyik fi a kint a városban él, a többiek elmentek külföldre dolgozni, nekik is van házuk.
A fiának kis vállalkozása van, és most szakított pár percet, hogy velünk legyen. Értegetett magyarul, ám román nyelven beszéltünk, örvendett a látottaknak, de szerényen segítette édesanyját, nem zavarva a magyar nyelvű társalgásokat.
Beszéltem egy idősebb férfival, Kerekes úrral, aki egy szépszámú családról beszélt nekem. Ők tízen voltak testvérek a szüleinél, neki szintén annyi gyereke van. Unokáinak száma 46.
Az asztali ima előtt mi is bemutatkoztunk, és kis ünnepélyes pillanatként átadtunk egy Szűz Mária-szobrot, melyet Serbán Bonaventura készített, aki a mostani bákói magyar nyelvű kollégium gondnoka. Bonaventura nemcsak szobrász, hanem azoknak a csángómagyar fiataloknak a gondozásán is dolgozik, akik a román tagozatú iskolákban tanulnak.
Háromféle fogással vártak minket, és bizony az ebéd után a helyiek közül többen jöttek az udvarba beszélgetni.
Estére elmentünk szálláshelyünkre, az Ojtoztól 10-15 perc buszozásra levő Groapa Leului (Oroszlán Gödre) panzióhoz (ez egy Konstanca-Mamaiai török közösségi tulajdon). Örömmel fogadtak minket, ahogy mondták, az ősrokonokat.
A fiatal hölgy nagyon gyorson elosztotta a kétszemélyes szobákat és tájékoztatta a vendégeket, hogy a tengerpartra késő estéig lehet kimenni fürdeni, hisz vannak felügyelők a tengerparton.
Megkendeztük az atyát
Másnap a reggeli után mindenki népviseletben jelent meg az ojtozi szentmisére készülve. Ám előbb a falu áttekintésén vettünk részt, hisz együtt a falubeliekkel akartunk és töltöttünk is el minél több időt.
Elmentünk a misére, ahol a templom jobb oldali padsorában, elöl kaptunk helyet. Nem tudom, mennyire voltak ezek nekünk fenntartva, de megtisztelve éreztük magunkat.
A szentmisét két római katolikus pap tartotta, a prédikációjuk a vendégszeretetről szólt.
Pár szót megérdemel a helyi plébános is, Abalintoaiei Daniel, aki 1974. július 16-án született (fontos ez a dátum!) a Neamț megyei Román városában. Általános és középiskolai tanulmányait a Hunyad megyei Hátszegen (románul Hațeg) végezte, majd 1993-ban Jászvásáron érettségizett. Ugyanott végezte a teológiát, 1999. június 27-én szentelték pappá a bukaresti Szent József-székesegyházban.
Két nyelven beszélő ember, a magyar irodalmi nyelvet is bírja, hisz Erdélyben (igaz, román környezetben) tanult magyarul.
A szentmise idején a helyiek virággal köszöntötték a születésnapjára emlékezve. Erre a mi csapatunkban valakinek volt egy „kendőzője”2, amit ilyen esetre illik a régi hagyományok szerint vállra vetni az ünnepeltnek, ami meg is történt. Az események sorozata mindenki számára meglepetés volt.
Mise után több fénykép készült együtt a helyiekkel, ezután egy újabb közös ebéd történt, közös éneklés, fényképezés és mesélések.
Összegyűlnek a tengerpartra szakadt rokonok
Mise után következett egy nem szervezett, de annál szebb mozzanat. Az történt, hogy sok, Konstancán és környékén élő csángó idejött, volt, aki negyven kilométert is megtett, hogy felkeresse az Ojtozban vendégeskedő rokonait. Feleségem húga is itt a környéken él, és ő is eljött találkozni vele. De azt, hogy ilyen sokan vannak, azt még én se tudtam.
Ezek után egy szép estét folytattunk a tengerparton, közösen a régi és újabb ismerősökkel.
A bukaresti Hungarológia Egyetem megismerését a program utolsó napján szerveztük meg, ott dr. Szilágyi Szilárd professzor várt ránk. Nagy szeretettel fogadott, és ismertette, milyen feltételek és lehetőségek adódnak a moldvai magyar fiataloknak, hogy egyetemet tudjanak végezni még akkor is, ha egy román nyelvű középiskolában végezték tanulmányaikat.
Ami fontos, az, hogy ne csak román fiatalok legyenek ezen a tanszéken, hanem moldvai magyarok is, akiknek több szükségük van itt szerezni diplomát.
Míg hazaértünk, azon vicceltünk, hogy mü es megjártuk magunkat délkeletre szakadt testvéreinknél pont úgy, mint a néprajzosok, amikor hezzánk jönnek.
1 Moldvai magyar kifejezés: a tiszteletreméltó vendégek kiszolgálói, ünnepi kiszolgálás előkészítői.
2 A kendezőt (kendőt) a keresztapa/keresztanya vagy a közösséget szolgáló személy kapja meg, és a „kend” társadalmi rang elismerésében részesíti.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.