Dunajszky Géza: Kiért szól a kisharang?

Ahogy az idő múlik, úgy kopnak az emlékek, egyre kevesebb virág és mécses kerül a horpadó sírokra. Még a nagyapák sírját felkeressük, de a déd- vagy ükapáké már a gaztól sem tisztul meg, az egykori sírfeliratokat belepi a moha.

A valamikori szokások feledésbe merülnek. Felrémlik bennem a gyermekkorom: a kisharang, a lélekharang hangja. Ha a hajnali, déli vagy esti nagyharangszó helyett elsőnek kondult meg, tudtuk, hogy a faluban egy lélek útra kelt a Teremtőhöz. Emlékszem, anyám és apám kezében megállt a végzett munka eszköze. Apám a fejfedőjét is lekapta, mielőtt keresztet vetett. Bár még nem tudták, kiért szól harang, a távozó személy tiszteletére néhány pillanatra megálltak, és minket, gyermekeket is az elmúlás törvényszerűségére, természetességére figyelmeztettek. „Fiam, vésd eszedbe, porból lettünk és porrá leszünk!” – szólt az intelmük. Ha délben szólalt meg a kisharang, az ebéddel a mezőre sietők vitték a hírt, kinek ért véget földi pályája. A hír hallatán egy-egy jó szó megillette az elhunytat, és szüleim még a tékozló emberre is Isten kegyelmét kérték: „Legyen hozzá kegyes az Úr, törvényszéke előtt”.

Zavaros napjainkban, az ünnep közeledtével Márai Sándor figyelmeztető szavai jutottak eszembe, az Olyan világ jön című verse, amelyet bár a második világháború után írt, gondolatai ma is időszerűek, mert az első világégést követő Trianont, a veszteseket porig alázó békét Európában, 1945-ben, egy még igazságtalanabb párizsi békekötés követte.

Mintha átok ülne az öreg földrészen, Európán. Sőt, olybá tűnik, a vesztét akarják a feltörekvő országok és a határainkon tízezrével megjelenő idegen népek. Kontinensünk vezetői, a jólét testi és szellemi tespedtségébe süllyedten, önmagukat megfosztva az emberben természetesen jelenlévő védekezési ösztönétől, saját népük megsemmisítésén ügyködnek. Idegen érdekek kiszolgálóivá váltak. Az Európai Unió csúcsszervei, az Európai Bizottság és az Európai Parlament a kebelére engedi a számunkra idegen kultúrájú népek millióit, hogy szétverjék az itt élő őshonos nemzetek eddig virágzó Európáját. Mindezt júdáspénzért, a nagytőke, a bankok és a fegyvergyárak vezetőinek és érdekszervezeteinek tagjai által zsebükbe tömött, nagyösszegű zsoldján. Itt az ideje, hogy félreverjük a harangokat, rendezzük sorainkat és tegyünk a becstelen gyarmatosításunk ellen!

„Aki a múltját nem ismeri, arra ítéli népét és önmagát, hogy a tragédiáit újra átélje.” – Írta Marcus Tullius Cicero, a Római Birodalom egyik leghíresebb államférfija, szónoka és filozófusa. Milyen tragikus, hogy a filozófus bölcselete kevés volt ahhoz, hogy államférfiként, hatalma birtokában a saját törvényeit betartsa, és Róma szellemi és fizikai csődjét megakadályozza. Aki ismeri élete történetét, tudja, hogy merénylet, vagy inkább bosszú áldozata lett. Selyemzsinórral saját kezűleg fojtotta meg – igaz, Róma határain kívül – a tisztségére veszélyes római nemesi családból származó két fiatal ellenfelét. Miután Cicero az elkövetett gyilkosság miatt kegyvesztetté vált, neki is menekülnie kellett. A törvény, amit Cicero megsértett, így szólt: „Tilos római állampolgárt bárhol bírósági ítélet nélkül kivégezni, legyilkoltatni!” A két áldozat családja tudta, hogy a gyilkos csak a tengeren át menekülhet. Az üldözők csapata Róma alatt, Formia kikötőjében akadt az álruhás menekülőre. Amikor elfogták, végakaratként csak azt kérte hóhéraitól, hogy gyorsan végezzenek vele. A bosszútól elvakult családtagok ezt a kegyet nem adták meg neki. Előbb a nyelvét vágták ki, majd a jobb kezét metszették le. Csak, amikor eleget szenvedett, akkor fejezték le. Nem véletlenül részleteztem Marcus Tullius Cicero történetét, mert bár sokak előtt ismert tragikus sorsa, a hatalomra kerülő politikusok a két évezrede történt szörnyű bosszúból sem képesek tanulni és okulni. Akárcsak Edvard Beneš bosszúszülte tetteiből, a háború alatti (árnyék)kormányzásából sem tanult senki, még ő maga sem. Az első világháború előtt, a párizsi Sorbonne Egyetem szlavisztikai tanszékének tanáraként neki is volt egy mondata, amit az Osztrák–Magyar Monarchia iránti gyűlöletében fogalmazott meg és írt le: „Annak az országnak, amely a területén élő más nemzetrészek olvasztótégelye, nincs helye Európa térképén!” Mi, felvidéki magyarok tudjuk legjobban, hogy Beneš hatalomra jutása után a saját axiómáját, és a wilsoni, a nemzetiségek önrendelkezésére kimondott ajánlásokat is elutasította és nevetség tárgyává tette. Még akkor sem vette komolyan, amikor Hitler Csehszlovákiát a Harmadik Német Birodalom protektorátusává tette. Hogy ne kelljen aláírnia az erre vonatkozó dokumentumokat, hivatalosan lemondott az első Csehszlovák Köztársaság elnöki funkciójáról, amit a Csehszlovák Parlament 1938. november 30-án kelt határozatában jóváhagyott. Hogy Beneš mennyire volt törvénytisztelő a II. világháború előtt, alatt és után, arról könyvtárnyi kötetek szólnak.

Kutatóként, oknyomozóként érthető és jogos a felháborodásom, hogy Edvard Beneš kihasználva a nagyhatalmaknak Csehszlovákia valós bel- és külpolitikai helyzetéről tapasztalt tudatlanságát, a háborút követő zűrzavarban még az említett jogsértésektől is súlyosabb háborús és emberiesség elleni bűntetteket követett el. Összehasonlítva az ő bűneit és Cicero vétségét, van némi különbség. Ő ugyanis nem saját kezűleg gyilkolta le politikai ellenfeleit. Ettől ravaszabb volt. Helyette a háború alatt 1945 januárjában, Moszkvában a KBG mintájára létrehozott katonai hírszerzőszervezet (OBS – Obranné spravodajstvo) öldöklésre kiképzett ügynökei gyilkoltak. Az ártatlan áldozatok között száz számra találunk felvidéki magyarokat, akik jeltelen tömegsírban nyugszanak, akikért soha nem kondult meg a lelkeket az égbe kísérő kisharang, és senki sem állt meg egy pillanatra sem, hogy keresztet vetve imát mondjon a bírósági ítélet nélkül kivégzett áldozatok lelki üdvéért.

Az a legszomorúbb, hogy ezeknek a tömeggyilkosságoknak, kegyetlenkedéseknek nincs magyar nemzeti emlékezete, sem emléknapja a magyar naptárban. Úgy éltünk itt Csehszlovákiában, majd Szlovákiában, mintha ez a népirtás, a Beneš és kormánya által elkövetett elévülhetetlen háborús bűnök meg sem történtek volna. A szlovák történészek szerint ezekben a sírokban több mint ötezer ártatlan ember nyugszik. S míg a gyilkosságok elkövetőinek nevét ismerjük, az áldozatok kilétét nem. Szlovákia területén a háború alatt és után elkövetett tömeggyilkosságoknak szinte mindenütt van magyar áldozata is, főleg fogoly magyar katonák, leventék és civilek. A civilek között sok nő, gyermek és csecsemő.

Egy középkori lovagi mondás azt tartja, „Nincs vége a háborúnak és kezdete a békének, amíg egyetlen elesett katona is jeltelen tömegsírban nyugszik”. Ez a mondás követeli az igazságszolgáltatást, az ártatlan áldozatok és a hozzátartozóik megkövetését. Nem lehet civilizált államnak tekinteni azt az országot, amely elmulasztja ezt a kötelességét. Beneš mondását idézve: „nincs helye Európa térképén annak az országnak, amelyik békeidőben saját polgárai ellen követi el a népirtás bűntényét és azt eltitkolja, hallgat róla.” Ezért nincs Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió már az európai államok térképén. Itt vannak viszont az utódállamok, Csehország és Szlovákia. Ha önálló államként Európában létezni akarnak, ezeket a bűntényeket fel kell tárni és az ártatlan áldozatok földi maradványait tisztességgel el kell temetni, ez a cselekedet nem tűr további halasztást. Főleg azért nem, mert a szomszédságunkban friss tömegsírok kezdenek szaporodni! Ukrajnát és Oroszországot Beneš szellemi utódai uralják, és bosszújuk végrehajtói mindkét térfélen a vétlen polgárokat, nőket és gyermekeket sem kímélve, az áldozatokat jeltelen tömegsírokba hantolva, újabb ártatlan emberek tízezreit gyilkolják le.

A beneši bosszú ártatlan áldozatainak tiszteletére Szlovákiában mihamarabb meg kell szólalni a templomok kisharangjainak, és a naptárban emléknapot kell kijelölni, hogy főhajtással, tisztelettel és békével emlékezzünk meg róluk. Megbocsátani szabad, sőt kell, de a bűntényeket elhallgatni és elfelejteni évszázadok múltán sem szabad! Emberi kötelességünk legalább a halottak napján szeretteink sírjánál egy további mécses meggyújtásával a jeltelen tömegsírban nyugvó embertársainkra is emlékezni. Abban a pillanatban tudnunk kell, hogy kiért szól szívünkben a lélekharang figyelmeztető hangja!

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)