Éltető József: Ha az ünnepről kérdeznek

2021. március 15., 01:50
Stefanovits Péter: Felmutatás (szitanyomat, 50 × 70 cm, 2018)

Így, március idusához közeledvén, hogy el ne ragadjon valami ifjonti tavaszlelkesedés, felötlik bennem – akárha valamely automatikus fékrendszer pofája – régi jó „szkeptikus” ismerősöm az ő kedvenc provokatív kérdésével (Csak ama ritka szerencséseknek mondom, akiknek nincs ilyen ismerősünk, hogy ő az, akinek nyomasztó hangulatú a Himnusz, és aki a „merjünk kicsik lenni!” jegyében örökösen minden más nációt bezzegez.)
Az ő kérdése pedig így hangzik: ugyan mit is ünneplünk mi március 15-én? Azt, hogy lelkes, pilvaxos átgondolatlansággal párbajra hívtunk egy-két világhatalmat, s iszonyú vérveszteség, és többek közt legnagyobb költőnk elvesztése árán magunkra szabadítottuk a bresciai hiénát? Azt a végeredményt, hogy hős tábornokainkat felkötötték, mint valami lótolvajokat és kivégezték a kormányfőnket? Ezt ünnepeljük? Ez olyan magyaros dolog – teszi még hozzá némi kajánsággal.
Kézenfekvő lenne az ilyesmit egy legyintéssel elintézni, csakhogy egykor volt mesterünk arra tanított, nincsenek rossz kérdések, csak hülye vagy kitérő válaszok.
Az első reflex a védekezésé: nem is magyaros dolog. Hogy vigyázó szemünket ismét csak Párizsra vessük: ebből a perspektívából a franciák nemzeti ünnepe is tulajdonképpen egy „bukott” forradalmat dicsőít. Ama jeles július 14-ét (quatorzième juillet, ugyebár) végül is követte XVIII. Lajos július 18-ája és ami még cifrább: X. Károly. Elegen idézik Talleyrand-t, miszerint a „Bourbonok semmit sem tanultak és semmit nem felejtettek”. Ők ezt ünneplik. Márpedig Franciaország nagyhatalom, és ezt évente demonstrálja, ha másképpen nem is, a július 14-i hatalmas katonai parádéval. Vagyis a kérdés rájuk is vonatkozik.
Ezzel természetesen nem jutottunk közelebb a nekünk szegezett kérdés megválaszolásához. Pedig a felelet bizonyára ott van a szándékosan előtérbe hozott felszín alatt.
Nem tudom, hogy szakmai ártalom-e, de én az ilyen rejtőzködő válaszokat mindig a magyar literatúra szövegeiben vélem megtalálni. Hiszen ott fedi fel akarva-akaratlan a kor embereinek lelke tegnap is, ma is igazi lényegét. Így – gondolom – az ünnep természete is.
Ezért fordulok Madáchhoz. Ő a forradalomnak nemcsak lelkes híve, hanem töprengő lelkiismerete is volt. Túlélte a harcokat, de sok belső sebet szerzett, s elszenvedte – többszörösen – a megtorlás aláztatásait. Amit a forradalomról, annak hatásáról, utóéletéről és jelentőségéről gondolt és észlelt, az ott áll fő művében, Az ember tragédiájában. Néha mint emlékkép, néha mint jóslat vagy prófécia.
Különös dolog, ugyebár, hogy az emberiség ama szimbolikus, történelmi forradalma teljesen szublimált állapotban, mint álom az álomban (méghozzá mámoros álom képében) jelenik meg ebben a vallomásos műben. A másnaposan ébredő Kepler-Ádámnak kegyetlenül csalódottnak kellene lennie, de, lám, mégis ezt mondja:
„Vak, aki Isten szikráját nem érti
Ha vérrel és sárral volt is befedve.”
És még hozzáteszi:
„Oh, mért ébredtem? Hogy körültekintvén
Jobban megértsem e kor törpeségét.”
Mire Lucifer megjegyzi némi kárörömmel:
„Ismérem én az ily lehangolást,
Mely a mámornak reggelén köszön be.”
Az emlékezésből tehát annyi tanulság mindenképp levonható, hogy a forradalmak belső gyúanyagát jelentő valamiből nem lehet kigyógyulni.
De a tizenkettedik szín jóslata már nekünk, utókornak szóló figyelmeztetés, s így talán közelebb visz a keresett válaszhoz.
Amikor a falanszterben megbüntetett Luther így felesel bíráival: „De holnap újra szítom a tüzet”, az már nagyon elgondolkoztató.
Mert hát hol is vagyunk e megjósolt jövőben? Minek a nevében kötelezik Luthert, hogy legyen szelíd és mértékletes, Platont, hogy ne álmodozzon, Cassiust, hogy ne legyen harcias, Michelangelót, hogy ne akarjon már új formákat alkotni? Vagyis adja fel természet adta lényegét.
Lucifer szerint:
„E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?…
Mert már egész föld a széles haza
Közcél felé társ most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrül a tudomány.”

Honnan olyan ismerős mindez nekünk, akik életünk jó részét a XX. században éltük s akikkel énekeltették lelkesülten, hogy a múltat végképp eltörölni? A szerencsésebb nemzedékek csak lapozzák végig a múlt század történetét, és látni fogják, hogyan követték egymást a nagy világmegváltónak hirdetett, a gyakorlatban ordassá vált eszmék. Mindegyik azt tűzte ki célul, hogy valami másforma – nos, igen, új – embert formáljon a természet ellenében. Mind utópiaként kezdte, s szinte percek alatt vált lidércnyomássá. És mitőlünk végül egyetlen dolgot követelt: hogy ne legyünk önmagunk. Az alternatíva: hogy egyáltalán ne legyünk.
És – sajátságos módon – ezen különös anyagból gyúrt új embert kovácsolókból egészen a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kigondolóiig mind allergiásak voltak március 15. ünnepére.
Itt lappang tehát a válasz.
Mi nem valamely látványos geopolitikai teljesítményt ünneplünk ezen a napon. Korántsem.
Mi azt ünnepeljük, hogy az emberi természettől adott, eleink által ránk örökített lelki immunrendszerünk (és 2021-ben ki nem tudja, hogy a jó immunrendszer az életben maradás záloga?) azonnal működésbe lép, mindahányszor világraszólóan üdvös eszméknek álcázott vírusok készülnek oda hatni, hogy mi ne legyünk azok, akik lennénk természetünk, örökségünk és szívünk szerint.
Azt a lényünkből, lényegünkből fakadó immunválaszt ünnepeljük mi így, tavasz elején, mely elindít bennünket, hogy menjünk és szabadítsuk ki mieink közül a túszul ejtetteket.
Aki ember, velünk tart.