Így, március idusához közeledvén, hogy el ne ragadjon valami ifjonti tavaszlelkesedés, felötlik bennem – akárha valamely automatikus fékrendszer pofája – régi jó „szkeptikus” ismerősöm az ő kedvenc provokatív kérdésével (Csak ama ritka szerencséseknek mondom, akiknek nincs ilyen ismerősünk, hogy ő az, akinek nyomasztó hangulatú a Himnusz, és aki a „merjünk kicsik lenni!” jegyében örökösen minden más nációt bezzegez.)
Az ő kérdése pedig így hangzik: ugyan mit is ünneplünk mi március 15-én? Azt, hogy lelkes, pilvaxos átgondolatlansággal párbajra hívtunk egy-két világhatalmat, s iszonyú vérveszteség, és többek közt legnagyobb költőnk elvesztése árán magunkra szabadítottuk a bresciai hiénát? Azt a végeredményt, hogy hős tábornokainkat felkötötték, mint valami lótolvajokat és kivégezték a kormányfőnket? Ezt ünnepeljük? Ez olyan magyaros dolog – teszi még hozzá némi kajánsággal.
Kézenfekvő lenne az ilyesmit egy legyintéssel elintézni, csakhogy egykor volt mesterünk arra tanított, nincsenek rossz kérdések, csak hülye vagy kitérő válaszok.
Az első reflex a védekezésé: nem is magyaros dolog. Hogy vigyázó szemünket ismét csak Párizsra vessük: ebből a perspektívából a franciák nemzeti ünnepe is tulajdonképpen egy „bukott” forradalmat dicsőít. Ama jeles július 14-ét (quatorzième juillet, ugyebár) végül is követte XVIII. Lajos július 18-ája és ami még cifrább: X. Károly. Elegen idézik Talleyrand-t, miszerint a „Bourbonok semmit sem tanultak és semmit nem felejtettek”. Ők ezt ünneplik. Márpedig Franciaország nagyhatalom, és ezt évente demonstrálja, ha másképpen nem is, a július 14-i hatalmas katonai parádéval. Vagyis a kérdés rájuk is vonatkozik.
Ezzel természetesen nem jutottunk közelebb a nekünk szegezett kérdés megválaszolásához. Pedig a felelet bizonyára ott van a szándékosan előtérbe hozott felszín alatt.
Nem tudom, hogy szakmai ártalom-e, de én az ilyen rejtőzködő válaszokat mindig a magyar literatúra szövegeiben vélem megtalálni. Hiszen ott fedi fel akarva-akaratlan a kor embereinek lelke tegnap is, ma is igazi lényegét. Így – gondolom – az ünnep természete is.
Ezért fordulok Madáchhoz. Ő a forradalomnak nemcsak lelkes híve, hanem töprengő lelkiismerete is volt. Túlélte a harcokat, de sok belső sebet szerzett, s elszenvedte – többszörösen – a megtorlás aláztatásait. Amit a forradalomról, annak hatásáról, utóéletéről és jelentőségéről gondolt és észlelt, az ott áll fő művében, Az ember tragédiájában. Néha mint emlékkép, néha mint jóslat vagy prófécia.
Különös dolog, ugyebár, hogy az emberiség ama szimbolikus, történelmi forradalma teljesen szublimált állapotban, mint álom az álomban (méghozzá mámoros álom képében) jelenik meg ebben a vallomásos műben. A másnaposan ébredő Kepler-Ádámnak kegyetlenül csalódottnak kellene lennie, de, lám, mégis ezt mondja:
„Vak, aki Isten szikráját nem érti
Ha vérrel és sárral volt is befedve.”
És még hozzáteszi:
„Oh, mért ébredtem? Hogy körültekintvén
Jobban megértsem e kor törpeségét.”
Mire Lucifer megjegyzi némi kárörömmel:
„Ismérem én az ily lehangolást,
Mely a mámornak reggelén köszön be.”
Az emlékezésből tehát annyi tanulság mindenképp levonható, hogy a forradalmak belső gyúanyagát jelentő valamiből nem lehet kigyógyulni.
De a tizenkettedik szín jóslata már nekünk, utókornak szóló figyelmeztetés, s így talán közelebb visz a keresett válaszhoz.
Amikor a falanszterben megbüntetett Luther így felesel bíráival: „De holnap újra szítom a tüzet”, az már nagyon elgondolkoztató.
Mert hát hol is vagyunk e megjósolt jövőben? Minek a nevében kötelezik Luthert, hogy legyen szelíd és mértékletes, Platont, hogy ne álmodozzon, Cassiust, hogy ne legyen harcias, Michelangelót, hogy ne akarjon már új formákat alkotni? Vagyis adja fel természet adta lényegét.
Lucifer szerint:
„E régi eszmék többé nincsenek.
Nem kisszerű volt-é a hon fogalma?…
Mert már egész föld a széles haza
Közcél felé társ most minden ember,
S a csendesen folyó szép rend fölött
Tisztelve áll őrül a tudomány.”
Honnan olyan ismerős mindez nekünk, akik életünk jó részét a XX. században éltük s akikkel énekeltették lelkesülten, hogy a múltat végképp eltörölni? A szerencsésebb nemzedékek csak lapozzák végig a múlt század történetét, és látni fogják, hogyan követték egymást a nagy világmegváltónak hirdetett, a gyakorlatban ordassá vált eszmék. Mindegyik azt tűzte ki célul, hogy valami másforma – nos, igen, új – embert formáljon a természet ellenében. Mind utópiaként kezdte, s szinte percek alatt vált lidércnyomássá. És mitőlünk végül egyetlen dolgot követelt: hogy ne legyünk önmagunk. Az alternatíva: hogy egyáltalán ne legyünk.
És – sajátságos módon – ezen különös anyagból gyúrt új embert kovácsolókból egészen a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kigondolóiig mind allergiásak voltak március 15. ünnepére.
Itt lappang tehát a válasz.
Mi nem valamely látványos geopolitikai teljesítményt ünneplünk ezen a napon. Korántsem.
Mi azt ünnepeljük, hogy az emberi természettől adott, eleink által ránk örökített lelki immunrendszerünk (és 2021-ben ki nem tudja, hogy a jó immunrendszer az életben maradás záloga?) azonnal működésbe lép, mindahányszor világraszólóan üdvös eszméknek álcázott vírusok készülnek oda hatni, hogy mi ne legyünk azok, akik lennénk természetünk, örökségünk és szívünk szerint.
Azt a lényünkből, lényegünkből fakadó immunválaszt ünnepeljük mi így, tavasz elején, mely elindít bennünket, hogy menjünk és szabadítsuk ki mieink közül a túszul ejtetteket.
Aki ember, velünk tart.
A kultikussá nem váló hősökben és hősnőkben van valami rendkívül izgató. Ott vannak a kataklizmák forráspontjánál, de nem őket emelik pajzsra, és nem őket kísérik a bitóra. Teljes éberséggel vannak jelen a „nagy művek” születésénél, de közben valami mást csinálnak, mert valami más dolguk van. A nagyközönség számára sokszor csak a kultúrtörténet közmegegyezéses héroszainak „csatolmányai” ők – közéjük tartozik Petőfi felesége, Szendrey Júlia is.
Gábor Áron legelső krónikása Jókai Mór volt. Az író egyik legkorábbi, Forradalmi és csataképek című kötetében különleges elbeszélést szentel mitológiájának (Az ércleány), de publicisztikájában is fejet hajt az ágyúöntő mester előtt: „Azt hiszi tán az olvasó, hogy a férfit, ki a fegyvertelen tömegnek ágyúkat akart készíteni, pártolták?...
Minden a Nemzeti dallal kezdődött. Magamnak való gyerek voltam, igaz, de ökörködni is tudtam, ha kellett. Voltak barátaim, rúgtuk a labdát télen-nyáron. Jóllehet, már az óvodától is én búcsúztam verssel társaim nevében könnyes szemű szülők karéjában, de nem szerettem szerepelni, mások elé kiállni. Talán anyám halála után kezdtek fokozatosan rám szállni a tanítók. Mintha attól tartottak volna, hogy magamba süppedek. Pedig épp azt akartam, hogy ne bánjanak velem másképp, mint a társaimmal, sem mint azelőtt. Nem akartam, hogy sajnáljanak, hogy segítsenek, de kitűnni sem akartam.
Gyermekkoromban, mint sok nemzedéktársam, én is elragadtatással tanultam meg a Füstbement tervet, édesanyám gyakran ült le úgy konyhaasztalunkhoz, hogy elmondta az Anyám tyúkját, gimnazista- és egyetemistaéveimben azonban sajnos hódoltam annak a divatnak, amely az őszinteség, egyszerűség és a naivnak nevezett hit lekezelésével eltávolított bennünket Petőfitől és költészetétől is.
Jöjj, te visszás mozdulat, felleget járatni széllel,
képemre faragott bottal, abból a fából, mégis,
mégis, ebben az egyszerű sötétben lelepleződnek
a csillagok, a külső utak egyikére térek, a lét
semmiségeiből gyúrt haraggal megnevezem az álom
hódításait a számmal, könnyű sétát tesznek egy járhatatlan
szálon, ahol nem járhatok én sem, képemre faragott bottal,
abból a fából –
záruljon szememre a kérge.
Ha nincsenek Farkas Árpád versei, sosem tudom meg, miként lehet úgy írni a fájdalomról, hogy nem a könnyeket akarjuk kisajtolni. A veszteségről úgy, hogy nem a minket ért igazságtalanságot ecseteljük. Az igazságról úgy, hogy nem a másokét vonjuk kétségbe. Egyáltalán: nem tudom meg, lehet úgy írni, a közösség oly módon legyen a miénk, hogy fel se merüljön a hozzá nem tartozás lehetősége.
Olyan magyar asszonyok portréit mutatjuk be, akiknek sorsa inspiráló lehet ma is. Fontos emlékezni és emlékeztetni arra, hogy számos olyan híres és kevésbé ismert nő élt, akik bátorságuk, kitartásuk és emberi tartásuk miatt példaképeink lehetnek. Most csak négyet nevezünk meg közülük, pedig sokak története volna méltó arra, hogy újra és újra elmeséljük.
Egy képzőművész ismerősöm a kétezres évek elején kis méretű papírlapokra női fejeket rajzolt tollal. Több ezer, talán több mint tízezer női portrét skiccelt fel. Amikor először láttam a rajzokat, megkérdeztem tőle, hogyan tud ennyiféle arcot rajzolni, hiszen mindegyik más. – Mindegyik más lenne? – kérdezett vissza. Szerintem pedig eléggé hasonlítanak a nők egymáshoz! Sokkal több a hasonlóság, mint a különbség! – tette hozzá. – Ha így van – kérdeztem újra –, akkor mondd meg, hogy számodra mi a legfontosabb különbség a nők között! Miben különbözik ez a rengeteg nő, akit lerajzoltál? Azonnal rávágta: minden nőnek másféle a haja…
Érdekes kérdés a nyelv és a tudat kapcsolata. Vajon meghatározza-e az anyanyelvünk a gondolkodásunkat, és milyen hatással van ránk a többnyelvűség? Másképp érzünk, másképp gondolkodunk vajdasági magyarként, mint tennénk ezt más körülmények között? Mekkora szerepet játszik önazonosságunkban a kollektív identitás, miért fontos az anyanyelvápolás? Dr. Hódi Sándor pszichológus évtizedes tapasztalattal rendelkezik a pszichológia és a beszélt nyelv közötti kapcsolat tanulmányozásában, foglalkozott az önazonossággal és a nemzettudattal, az adai II. helyi közösség egykori titkáraként pedig a közösségszervezésben is szerepet