Milyen jó neked, hogy ennyi év után sem vagy öreg, semmit sem változol évszázadok óta! De tudod-e, felség, hogy milyennek maradtál meg a szemünkben, most már örökre?
Szépnek és jónak. Még akkor is, ha nagy volt az orrod, és – állítólag – nem voltál szép férfi, és nem is voltál mindig olyan nagyon igazságos, de még tökéletes sem, és nem volt mindig kifogástalan a viszonyod a hozzád közel állókkal.
Néhány éve ott voltam a születésnapi bulidon Kolozsváron, az még csak az ötszázhetven-valahányadik volt. A szülőházadtól a főtérig állt a tömeg, többnyire magyarok, és mind miattad jöttek. Gyönyörű fényfestéssel ünnepeltek téged – ilyen a te idődben nem volt: képeket vetítettek a szülőházad falára. Ilyenkor az az illúziója támad az embernek, hogy mozog az egész épület. Nagyon jó volt a zene, misztikus és varázslatos volt a holló, amely kirepült a családi címerből.
Gondolkodtam, hogy mi az az egy szó, amely leírja a magyarok hozzád fűződő viszonyát, és eszembe jutott rengeteg dolog, de mégis egy szó jött vissza mindig: szeretet. Könnyes lett a szemem, amikor Kolozsváron mindenki téged éljenzett, hálás is voltam, hogy ott állhattam a magyar véreim között, és hogy te vagy az a király, akit feltétel nélkül lehet szeretni. Vannak más nagy uralkodóink is, de velük valahogy mindig van valami hiba, egy kis felnégyelés, aradi várárok, Zách Klára, miegymás. És te?
Te vagy a meséink nagy királya.
Mindenkinek, aki magyarul tanult meg beszélni, akit úgy ringattak, hogy „csicsíjjja babája”, te vagy a hőse. Te vagy az okos, a szellemes, a jószívű, te vagy a legkisebb királyfi, aki életben maradt, pedig a testvérét megölték – pedig mindenki tudja, még a legkisebb kis magyar is, hogy meg kellett volna kegyelmezni neki, mert sértetlen maradt a hóhér első csapásai alatt. Te vagy az, akiről mindenki tudja – még a legkisebb is –, hogy az édesanyja, Szilágyi Erzsébet levelét megírta, és annyira, de annyira szeretett, hogy a szíve szakadt bele, és hogy a holló meghozta a levelet a te kezed írásával. Olvastok ti Arany Jánost az örökkévalóságban?
Néhány napja Prágában voltam, álltam a Károly hídon, és néztem a Hradzsint. Megint csak annyi mindenre gondolhattam volna, de én magyar vagyok, és persze te jutottál eszembe, amint ott raboskodsz, még kisfiú vagy, aranyszőke. Meg V. László is felbukkant a gondolataimban, aki szegény leukémiában halt meg szinte gyerekfejjel, de nekünk csak az fontos, hogy rettegett miattad, mert ő is tudta, hogy te vagy a kiválasztott. Ezerévenként egy ilyen jár minden nemzetnek, mi már félidőben megkaptunk téged, utánna csak rosszabbak jöttek. Szerintem az volt a legvagányabb húzásod, hogy bezárattad még magát Drakulát is – akit akkoriban még csak Vlad Țepesnek hívtak – a Salamon-toronyba, tizenkét évre. Mekkora sztori, filmet kellene csinálni belőle! A másik, amiért hálásak vagyunk neked, Janus Pannonius – kár, hogy a kettőtök dolga olyan csúnyán végződött. Te is imádtad a sok pajzánságot, amit írt, igaz? Tudnád, hogy a mai költők milyen jó Janus Pannonius-verseket írnak... ez is kötelező olvasmány neked odafönn, meg Ugron Zsolna regénye az édesanyádról.
Könyvtárad és a váraid nagy kultúrnemzetté tettek minket.
Egyébként meg mindent tudunk rólad, Krisztina svéd királynő hagyta széjjelszóródni a könyvtárát, és az egyik hányódó kötetben benne van a horoszkópod. Egzakt együttállásban áll a Napod a Merkúrral és Neptunusszal a Halakban. Hihetetlenül okos voltál, és mélyen hittél abban, amit csinálsz, kiválasztott voltál, ez látszik. A képletből az is kiderül, hogy nagyon férfias és a nők nyelvén értő férfi voltál, és tényleg igazságos, csak szörnyen hirtelen haragú. Szerintem egy magyar diák sem tanulja meg a történelemkönyvekben a halálod utáni részt – azt bezzeg mindenki fújja, hogy a Duna jegén választottak királlyá –, mert fáj. Azóta sok minden fáj, de te maradsz a tündöklő nap, a fényes igazságosság és győzedelmesség, az értelem és dicsőség. Az erő, amihez vissza lehet térni.
Légy boldog, Mátyás király, bárhol is vagy most, örökké szeretni fogunk! Látod, vigyázunk az emlékedre, Kolozsvár – mondjon bárki bármit – a te városod marad, és mindig te leszel az, akinek a nevét hallva elmosolyodunk, és büszkén kihúzzuk magunkat.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 17-i számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.