Milyen jó neked, hogy ennyi év után sem vagy öreg, semmit sem változol évszázadok óta! De tudod-e, felség, hogy milyennek maradtál meg a szemünkben, most már örökre?
Szépnek és jónak. Még akkor is, ha nagy volt az orrod, és – állítólag – nem voltál szép férfi, és nem is voltál mindig olyan nagyon igazságos, de még tökéletes sem, és nem volt mindig kifogástalan a viszonyod a hozzád közel állókkal.
Néhány éve ott voltam a születésnapi bulidon Kolozsváron, az még csak az ötszázhetven-valahányadik volt. A szülőházadtól a főtérig állt a tömeg, többnyire magyarok, és mind miattad jöttek. Gyönyörű fényfestéssel ünnepeltek téged – ilyen a te idődben nem volt: képeket vetítettek a szülőházad falára. Ilyenkor az az illúziója támad az embernek, hogy mozog az egész épület. Nagyon jó volt a zene, misztikus és varázslatos volt a holló, amely kirepült a családi címerből.
Gondolkodtam, hogy mi az az egy szó, amely leírja a magyarok hozzád fűződő viszonyát, és eszembe jutott rengeteg dolog, de mégis egy szó jött vissza mindig: szeretet. Könnyes lett a szemem, amikor Kolozsváron mindenki téged éljenzett, hálás is voltam, hogy ott állhattam a magyar véreim között, és hogy te vagy az a király, akit feltétel nélkül lehet szeretni. Vannak más nagy uralkodóink is, de velük valahogy mindig van valami hiba, egy kis felnégyelés, aradi várárok, Zách Klára, miegymás. És te?
Te vagy a meséink nagy királya.
Mindenkinek, aki magyarul tanult meg beszélni, akit úgy ringattak, hogy „csicsíjjja babája”, te vagy a hőse. Te vagy az okos, a szellemes, a jószívű, te vagy a legkisebb királyfi, aki életben maradt, pedig a testvérét megölték – pedig mindenki tudja, még a legkisebb kis magyar is, hogy meg kellett volna kegyelmezni neki, mert sértetlen maradt a hóhér első csapásai alatt. Te vagy az, akiről mindenki tudja – még a legkisebb is –, hogy az édesanyja, Szilágyi Erzsébet levelét megírta, és annyira, de annyira szeretett, hogy a szíve szakadt bele, és hogy a holló meghozta a levelet a te kezed írásával. Olvastok ti Arany Jánost az örökkévalóságban?
Néhány napja Prágában voltam, álltam a Károly hídon, és néztem a Hradzsint. Megint csak annyi mindenre gondolhattam volna, de én magyar vagyok, és persze te jutottál eszembe, amint ott raboskodsz, még kisfiú vagy, aranyszőke. Meg V. László is felbukkant a gondolataimban, aki szegény leukémiában halt meg szinte gyerekfejjel, de nekünk csak az fontos, hogy rettegett miattad, mert ő is tudta, hogy te vagy a kiválasztott. Ezerévenként egy ilyen jár minden nemzetnek, mi már félidőben megkaptunk téged, utánna csak rosszabbak jöttek. Szerintem az volt a legvagányabb húzásod, hogy bezárattad még magát Drakulát is – akit akkoriban még csak Vlad Țepesnek hívtak – a Salamon-toronyba, tizenkét évre. Mekkora sztori, filmet kellene csinálni belőle! A másik, amiért hálásak vagyunk neked, Janus Pannonius – kár, hogy a kettőtök dolga olyan csúnyán végződött. Te is imádtad a sok pajzánságot, amit írt, igaz? Tudnád, hogy a mai költők milyen jó Janus Pannonius-verseket írnak... ez is kötelező olvasmány neked odafönn, meg Ugron Zsolna regénye az édesanyádról.
Könyvtárad és a váraid nagy kultúrnemzetté tettek minket.
Egyébként meg mindent tudunk rólad, Krisztina svéd királynő hagyta széjjelszóródni a könyvtárát, és az egyik hányódó kötetben benne van a horoszkópod. Egzakt együttállásban áll a Napod a Merkúrral és Neptunusszal a Halakban. Hihetetlenül okos voltál, és mélyen hittél abban, amit csinálsz, kiválasztott voltál, ez látszik. A képletből az is kiderül, hogy nagyon férfias és a nők nyelvén értő férfi voltál, és tényleg igazságos, csak szörnyen hirtelen haragú. Szerintem egy magyar diák sem tanulja meg a történelemkönyvekben a halálod utáni részt – azt bezzeg mindenki fújja, hogy a Duna jegén választottak királlyá –, mert fáj. Azóta sok minden fáj, de te maradsz a tündöklő nap, a fényes igazságosság és győzedelmesség, az értelem és dicsőség. Az erő, amihez vissza lehet térni.
Légy boldog, Mátyás király, bárhol is vagy most, örökké szeretni fogunk! Látod, vigyázunk az emlékedre, Kolozsvár – mondjon bárki bármit – a te városod marad, és mindig te leszel az, akinek a nevét hallva elmosolyodunk, és büszkén kihúzzuk magunkat.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 17-i számában)
Itt minden (igaz, a lélek nyugalmával viselt) szenvedés mellett is érezni lehet még a tárnicsgyökér fanyar illatát, a tárkony illatát s mintha megtapasztalnánk, milyen is egy hágó, miért lehet elragadtatott állapot például a bolyongás, az erdő szemrevételezése. Az élet legnagyszerűbb pillanatait sűríti egybe a Sinistra körzetből ismert mondat: „Az erdőt szeretem nagyon, a fát és a bokrot.”
Olvasni mindig szerettem. Sokáig csak népmeséket. Apám bosszankodott, vagy tán félt szellemi képességeim esetleges hiányosságai miatt. Mi lesz ebből a gyermekből? Néha esténként A kőszívű ember fiaiból olvasott fel, és végül nyert. Emlékszem Marcsa nénire is, Jókai kisvárosi nagykövetére, aki a nagy író regényeiből lazán idézni tudott. A legjobb krémest ő sütötte Ipolyságon, és közvetlenül a szomszédunkban lakott. Sorsa 4-6 elemis árnyékából büszkén nevelte érettségire készülő lányait. Megvásárolta (1960-as évek!) a Jókai-összest elegáns díszkötésben, és ő valóban végigolvasta valamennyit.
Az anyanyelv nemzetközi napján talán épp ezt volna jó tudatosítani, hogy az anyanyelv minden aspektusa érték. A nyelv csak több lesz az ódivatúnak titulált, régről fennmaradt szavaktól, az első hallásra furcsának, viccesnek ható kiejtéstől, attól, hogy a tájszólásban beszélők ellenálltak a köznyelv dominanciájának, és tartották magukat ahhoz, amiben nevelkedtek.
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”