Ha történelmi regényt akarnék írni, biztosan lenne benne bál, ahol találkozna minden fontos szereplő, gyönyörűek volnának és elbűvölnék egymást – persze, csak egy darabig, míg le nem hullana mindenkiről az álca. Vagy nem, akkor viszont halálosan egymásba szeretnének a szereplők.
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
A bálok fontos része a tánc, mely még a legelegánsabb formájában is őriz valamit az ősi, misztikus, kontrollvesztett eredetéből. A tánc megnevezés nyelvünkbe a német tanz szó átvételeként került be. Talán kevesen gondolnák, hogy a régi magyar nyelvben a tombolni kifejezés volt használatos erre a fajta mulatságra. Íme, Batthyány Ferenc így panaszkodik Buda elfoglalása után, 1541-ben öccsének, Kristófnak: „Tudod, hogy Budán vagyon az [török] császár, nem tombolhatunk mostan annyit, mind azelőtt.”
Az erdélyi Apor Péter a XVIII. században „bál nevezet alatt folyó ünnepi pompának” írja le azt a fajta előkelő mulatságot, amely a fénykorát majd a XIX. században éri el.
Bár táncos mulatságok mindig is voltak, az általunk farsangi bálnak nevezett összejövetelnek vélhetően a velencei, úgynevezett domino bálok lehettek az előképei. Ahhoz, hogy ez a táncos szokás nálunk is elterjedjen, az kellett, hogy a farsangi báltartás jogát a királyi udvar adja ki a báli bérlőnek, aki báli belépődíjat szedhetett. Velencei szokás szerint – ez volt a domino bál lényege – a mulatságra rangra való tekintet nélkül bárki elmehetett. Az urak együtt táncolhattak a szolgálókkal, méghozzá este héttől hajnali ötig, szigorúan álarcban, ami lehetőséget adott arra, hogy bármi megtörténjen....
Az első ilyen bált Pozsonyban tartották 1749-ben, természetesen farsang idején. Az első bálbérlő Turbillo Károly pozsonyi cukrász volt. Innentől kezdve nem volt megállás, álarcosbálozott egész Magyarország, olyannyira, hogy az uralkodónak meg kellett szabnia egy rendeletben 1773-ban, hogy milyen maskarák engedélyezettek: „Ki-ki tisztes és illő álarcot öltsön. Ennélfogva mindazok, kik utálatos… vagy olyan alakot öltenek, mely által testük… vagy egészen el van rejtve vagy teljesen elváltozik, mint szekrények, cukorsüvegek, … vagy denevér, törpe, más, nem különben a talján színjátszó-házakban szokásos alakok, mint pierottok… policinellek határozottan eltiltatnak, úgy szintén a papi vagy szerzetesi ruhák használata is” – írta Mária Terézia.
Ki tudja, talán ez az akadékoskodás is közrejátszik abban, amit a korabeli visszaemlékezésekben lehet olvasni, nevezetesen, hogy a XIX. század elején már nem csináltak túl nagy ügyet a maszkokból, egy feliratos vagy rajzos papírlap a fejfedőn megfelelő jelmeznek számított. Végtére is az egésznek az volt a célja és értelme, hogy a viselőjét alteregóval ruházza fel, és feloldja a szertartásosság elvárásai alól. Ami meg a táncokat, a tombolást illeti, Apor Péter már a XVIII. század első felében, Metamorphosis Transylvaniae című művében a népi táncoktól megkülönböztetve felsorolja a divatos, úri táncokat, és azt is, hogyan kell őket járni, persze a tőle megszokott morgolódó hangnemben: „Asztaltól felkelvén… táncolni kezdettek… Szép halkan járták… Aztán volt az lengyel változó, …a lapoczkás táncz, …egeres tánc, …gyertyás tánc, …szöveges tánc… Most az ilyesminek semmi keleti nincsen, sem az szép lassú magyar táncának, hanem azt kiáltják: vondjad az német, francia, tót tánczot; úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék”. Csokonai Vitéz Mihály egyetérthetett vele, mert a Dorottya című vígeposzában – melynek központi színtere szintén a bálterem – ugyancsak felszólal az idegen táncok divatja ellen: „Csak a magyar tánc az, mely díszesebbé teszi embert, és soha hívságra nem veszi”.
A reformkor egyik leghíresebb bálja Bécsben zajlott le. Az erdőszentgyörgyi Rhédey Claudia meghívót kapott I. Ferenc császártól a farsangi mulatságra, ahol is első látásra beleszeretett Sándor württembergi hercegbe. Persze a bősz atya elutasította a kérőt. 1835-ben mégis egybekeltek, és a sors úgy hozta, hogy Claudia unokája, Mary Victoria tecki hercegnő legyen V. György angol király felesége – így tehát egy bálnak köszönhetjük, hogy az angol királyi ház tagjainak ereiben magyar vér is folyik.
Talán a leghíresebb báli toalett, melyet minden magyar ismer, Erzsébet királynéé, akinek gyémántcsillagokkal díszített frizurájától és csodálatos selyem-tüll ruhájától – amit a róla készült híres portrén visel – másfél évszázada olvad el mindenki, aki csak egyszer is látta.
A XIX. századi báli ruhák csak lazán követték a kor divatját, általában a historizmus volt jellemző rájuk, leginkább barokk-rokokó stílusban készültek, és valóságos műremeknek számított némelyik, melyet viselni sem volt egyszerű. Az 1860-as években, amikor az igazán hatalmas krinolinok divatja volt, egy kisebb szobába nem fért be kéthárom bálozó hölgynél több. Arra is vigyázni kellett, hogy be ne akadjon, fel ne gyulladjon egy-egy kreáció vagy feltornyozott frizura. Szörnyű balesetek történtek, amikor titokban dohányzó hölgyek, ha rajtakapták őket, eldobták a cigarettát, és az urak szíve helyett magukat lobbantották lángra.
A bálra érkezőkről a személyzet lesegítette a kabátot, és az ifjú hölgyek megkapták a táncrendet, amelybe bejegyezhették, hogy kivel és milyen táncokat kívánnak táncolni. Egy eladó leány esetében ennek igen nagy jelentősége volt, bár az ifjaknak illendő volt minden ismerős és rokon hölgyet felkérni. Táncolni mindenkinek tudni kellett, de egyetlen fiatalemberrel túl sokat ropni szintén nem volt illendő. A bálba az udvarias vendégek este kilenc után érkeztek – ha egész napos volt az esemény, a bál előtt a hölgyek lepihentek. A vacsorát éjfél körül tálalták. A menü rengeteg fogásból állt, a farsangi fánk nem maradhatott le a végéről, mindezt díszes menükártyákon osztották ki. Az más kérdés, hogy a nádszállá fűzött hölgyek tudtak-e enni. Egy biztos: a vacsora utáni első tánc azt a fiatalembert illette, aki a hölgy balján ült. A lányok az édesanyjukkal vagy gardedame-mal érkeztek, az ülőhelyük a felügyeletet végző hölgy széke előtt volt – biztos, ami biztos. De a legyezőnyelvvel mindent el lehetett mondani. Például jobb kézzel az arc előtt tartani a kinyitott legyezőt, azt jelentette: „Kövess!”; jobb kézzel elhúzni arcunk előtt a nyitott legyezőt: „Szeretlek”; végighúzni kezünket a csukott legyezőn: „Gyűlöllek”; jobb kézzel a jobb archoz érinteni a csukott legyezőt: „Igen”; jobb kézzel a bal archoz érinteni a csukott legyezőt: „Nem”.
Az első világháború után minden megváltozott: a kor ideálja a vékony, fiús, lapos mellű, rövid hajú, modern nő lett. Persze az illemszabályok továbbra sem enyhülhettek, egy lány jó híre továbbra is őrizendő maradt. A báli viseletet már nagyestélyinek hívták, és egészen más volt, mint az előző században: csupaszon hagyta a vállat (nem feltétlenül a vállak, hanem az ékszerek ékesítése érdekében). Nem volt baj, ha a ruha szabása lehetővé tette a táncban való részvételt is. A ruhához selyemcipő és selyemtáska illett. Divat lett diadémot viselni, gyönyörűt és drágát. A korabeli viselkedési útmutatók tanácsát viszont ma is érdemes megfogadni: egy bálon nem illik unottan viselkedni, mert egy estélyi ruha legfontosabb kiegészítője a jókedv.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 10-i számában)
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”