Augusztus 25-e, Lajos-nap volt. Tokajban tartózkodtam, a Tokaji Írótáborban. Nemcsak az irodalom vonzott oda, hanem az ismeretlen emberek is. Az utóbbi másfél évben nagyon sokat voltam egyedül. Már két napja nem tudtam aludni. Két nagyon jó emberrel kerültem egy szobába, egy dunaszerdahelyi nyugdíjas tanárral és egy budapesti reumatológus orvossal. Sajnos, amióta elhagyott a feleségem, nem tudok senkivel egy szobában aludni, csak az ikreimmel. De amúgy senkivel. Hiányzik a hajnali asszonyszuszogás, az önkéntelen ölelés, a női álom lehelete. Felváltva horkoltak újdonsült ismerőseim, kint néha szunnyogott, néha verte az ablakot az eső. Vártam a hajnalt, hogy lemehessek a Bodrog-partra, és igyak egy kortyot apám emlékére.
Feküdtem az ágyamon, még túl korai lett volna bárhová elindulnom, a régi Lajos-napokra gondoltam. Apám is Lajos volt, nagyapám is, dédnagyapám is, üknagyapám is, tovább vissza már nem emlékszem. Még volt szerencsém a dédnagyapámat is ismerni, mielőtt meghalt, nekem adta a féltve őrzött katonaládáját. Kisfiam, teli van pénzzel, neked gyűjtögettem. Tényleg teli volt pénzzel, kötegnyi mill- és billpengővel, de azért volt benne néhány mai papír tíz- és húszforintos is. Őriztem sokáig a ládát, de szép lassan szétrágta a szú, a pénzt meg eladtam, túl sokat nem kaptam érte.
Ha Lajos-nap, akkor birkavágás nagyapáméknál, egy, a magyar–román határ melletti kis faluban. A kert alól lehetett látni az őrtornyokat, a házak és a határ között terült el a birkalegelő. Minden család tartott birkát. A birkát a szomszéd Sanyi bácsi vágta le és nyúzta meg, gyerekkoromban undorodva és csodálattal néztem, ahogy a fejjel lefelé lógó állatnak a két heréjét a szájával szakította le. Nem tudtam, miért kellett, csak azt, hogy miután kiköpte a szájából a heréket, már nyújtották is neki a demizsont, nagy kortyokban itta a pálinkát, aztán megtörölte a demizson száját, és adta tovább nagyapámnak, ő meg apámnak és tovább. Milyen lehet a birkahereízű pálinka? Gyerekként még nem gondoltam, hogy egyszer majd én is beállok ebbe a pálinkaláncba.
A nap csúcspontját természetesen az ebéd jelentette a tűző napon. A házban levő összes asztalt egymás mögé raktuk, széket még Sanyi bácsiéktól is kértünk, hiszen előfordult, hogy harmincan is voltunk, rendszeresen átjöttek Romániából, Nagyszalontáról a rokonok. Ha lett volna akkor már olyan kifejezés, hogy nemzeti összetartás, akkor mondhattuk volna azt, hogy a határokon átívelő családi összetartás napja volt a Lajos-nap. Nagy üstben főtt a birka, ment a pörköltbe és a szájakba vörösbor is rendesen, aztán a hosszú asztal mellett jöttek a köszöntők, ekkor hallottam először Trianonról. (Most, hogy ezeket a sorokat írom, hirtelen birkapörköltillattal telik meg az orrom, Pesten vagyok, nyitva az ablak, nem hiszem, hogy a Duna felől hozza a szél.)
Szeretem érezni, ahogy ébred egy város, egy falu. Ahogy szivárognak elő a házakból az emberek, először a kutyasétáltató nyugdíjasok, aztán a munkába siető emberek vagy a kocsmába ténfergők, ahogy az iskolatáskát cipelő gyerekek kullognak a mobilokat nyomkodó anyjuk vagy apjuk mögött. Szeretem érezni az ébredő életszagot. Hajnali fél öt volt, felöltöztem, kimentem a panzióból Tokaj főutcájára. A panzió előtt ott árválkodott a tejautomata. Sokféle automatát láttam már, kávé-, kóla-, jegy-, szendvicsautomatát, Miskolctapolcán a büfésoron van egy tangabugyi-automata is, de tejautomatát még nem láttam sehol. Képzeljenek el egy utcán álló gépet, ahol friss, hígítatlan tehéntejet lehet venni. Nincs tartósítószer, nincs vizezés, naponta friss tej van, egy liter száznyolcvan forint. Tejérzékeny vagyok, utoljára anyatejet ittam, apám is az volt, úgyhogy nem vettem tejet. Nagy eső volt, a kutyákat is elaltathatta, mert egyetlen kutyasétáltatót sem láttam. Álltam az üres utcán: hol a francban vegyek bort? Aztán elkezdtek szállingózni a férfiak. Egyedül, csüggedten, magányosan. Nem munkába siettem. Köszöntem az egyik férfinak, és megkérdeztem: oda? Oda, válaszolta. Nem kérdezte, hogy hova, csak annyit mondott, hogy oda. Nem állt meg a tejautomatánál, úgyhogy gondoltam, hogy mi az az oda.
Tokajban csak egy presszó van. Van megannyi borozó, weinstube, pub, de presszó csak egy van. Mint megtudtam, ez a Mami presszója. Oda tartott minden férfi. Követtem őket. Voltam már sok országban sok vendéglátóipari egységben, de ilyen nyitvatartást még nem láttam. Reggel ötkor nyitott Mami fél nyolcig, akkor hazament reggelit készíteni, kilenctől délig megint lehetett borozni, aztán hazament ebédre, fél kettőtől meg újra nyitott. Hogy mikor vacsoráztak az unokák, nem tudom. Egy félliteres palackot megtöltettem száraz furminttal, és elindultam apámra inni.
Tavaly találtam egy padot a Bodrog és a Tisza összefolyásánál. Odajártam olvasni, írni, gondolkodni. Csodálatos látvány, ahogy a gyors folyású Bodrog belefolyik a méltóságos Tiszába. Belezúdul, de a Tisza elnyeli, egy darabig visszafolyik, aztán megint elindul, és kibékülve továbbhömpölyög, le Titelig, ahol egyesül a Dunával, aztán édes vizükkel belehalnak a sós Fekete-tengerbe. Olyan ez, mintha a civódó kisgyereket magához ölelné az édesanyja, a gyerek ellenkezne, aztán megadja magát, és végül megint odabújik. Azon a padon mindig olyan érzésem volt, hogy a magyar kultúra bölcsőjében ringatom magam. A Bodrog és a Tisza összefolyása között fekszik a Bodrogköz. Kevesen tudják, hogy a honfoglalás során itt volt az első fejedelmi szálláshelyünk, innen indultak el kalandozni a magyarok, itt készültek azok a nyilak, amelyektől még a Jóisten sem mentette meg Európát. És Tokajtól nincs messze Gönc, ahol Károli Gáspár lefordította a Bibliát, és itt van Széphalom, ahol egy Kazinczy Ferenc nevű ember elindította a nyelvújítást, és itt van Prügy is, ahol a kis Móricz Zsiga megtanulta a betűvetést. Tavaly, amikor ültem a padon, egyszer csak két fekete rigó kezdett el játszadozni egymással. A nyelvújítás jutott eszembe, Kazinczyék pályázatot írtak ki szavak magyarosítására, szépítésére. Ugyan nem iskolai tananyag, de egy furcsa esetet leírnék. A fülemüle nem tetszett Kazinczyéknak. A madárnak ugyan van füle, de mi az a müle? Végül a nyertes a „dalabáj” lett. Szerencse, hogy nem volt akkor még netes szavazás, úgyhogy maradt a fülemüle. Ültem a padomon, néztem a rigókat, és daloltam magamban, dalabáj, dalabáj.
Sétálgattam a padom felé, de a sors átrendezte a napomat. A híd lábánál levő halászcsárda falán egy bronz domborműre lettem figyelmes. Eddig még nem láttam. „Az ismeretlen borivó” emlékére állították. Egy kalapja alá bújó arc nézett rám, kezében tartva poharát. Ismeretlen borivó embert már láttam hajnalban, a presszóban levő emberek közül egyet sem ismertem. Kicsit továbbmentem, ott meg egy nagy várostérkép fogadott. Kerestem, hogy hol lehetek, és akkor megláttam az előttem levő domb nevét: Tehéntánc-tető. Álltam ott Az ismeretlen borivó mellett és a Tehéntánc-tető alatt, és vibrált az agyam, mint amikor titkok nyomába eredek.
Régen a bivalyok és lovak mellett tehenek is vontatták fel a hegyre, a dűlők közé a szekereket. A legenda szerint egyszer elengedték őket, azok meg megitták a hordókban levő erjedő mustot, és úgy berúgtak, hogy három napig táncoltak éjjel-nappal. Innen a neve. Ezt már a Mami mondta, visszamentem a presszóba, gondoltam, ha valaki tudja a tokaji legendáriumot, az ő lehet. Reggel fél nyolc lett, záróra.
Ittam egyet Lajos-nap alkalmából, aztán végre visszasétáltam a padomhoz. Nem volt senki a Bodrog-parton, azt gondoltam, én vagyok az ismeretlen borivó, és megpróbáltam eljárni a tehéntáncot.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. szeptember 18-i számában)
