2020. december 21., 10:34
A dráma párbeszédes formájának hála, csak az írható le, ami lényeges. Ez olyan, mint amikor próbáljuk kisilabizálni, hogyan kell érteni a másik szavait, vajon mit is gondol, érez valójában. Nem kapaszkodhatunk a prózában alkalmazott mankókba, nincs részletes életrajz vagy lélektani elemzés, kizárólag az, amit az ember (a szereplő) hajlandó elárulni magáról. Éppen ezért, noha nálunk a drámaolvasásnak nincs igazán kultúrája, szívből ajánlom, hogy a versek és regények, novellák mellett ezzel a műfajjal is ismerkedjünk!
A legutóbbi felfedezésem Sütő András színjátéka volt, az Advent a Hargitán, amely nemcsak december révén aktuális. A darab szentestén játszódik, mégsem a megérkezés hangulata hatja át, hanem a várakozásé, amelyről az ember nem tudhatja, véget ér-e valaha. Ez a végtelen várakozás, amely az élet metaforájává alakul át, szorosan összefonódik a bűntudattal, vezekléssel, de a reménnyel és állhatatossággal is.
A Hargitán, a (képzeletbeli) Kis Romlás és Nagy Romlás közt található boronaházban „az idő embereken lépdel”. A korán megözvegyült Bódi Vencel ekkor a hatodik karácsonyi lámpást gyújtja meg, s akasztja a fára. Egy elcsattant pofon és pár meggondolatlanul kimondott szó után hiába várja, hogy Mária lánya hazajöjjön hozzá hat év után.
Ugyanitt bontakozik ki két fiatal, Gábor és Réka kapcsolata, amelyben „ember embernek csapdája”. Újra és újra előhozzák a múltbéli bűnöket, amelyeket Réka már nem tud semmissé tenni, s amelyeket Gábor képtelen megbocsátani.
A második rész húsz évvel később, ugyancsak a szentestén játszódik. A szereplők megöregedtek, de a helyzetük nem változott. Réka hiába próbálja kiengesztelni Gábort, Bódi pedig immár a huszonhatodik karácsonyi lámpást gyújtja meg. „A kettőnk ádventje – sohasem lesz vége.” Mondja. Az öregember szerint ők már alkalmatlanok a csodára, elszoktak tőle a zord hegyek között. Ám a végén mégis megtörténik velük – csak nem úgy, ahogy gondolták, hanem sokkal tragikusabb módon. Vagy tragédia történik velük, de akkor csodálatos módon. Ezt mindenki döntse el maga, ha a dráma végére ért.
Sütő András ebben a különleges, misztikus hangulatú műben kifinomult motívumrendszerrel dolgozik, a fájdalmas hangvételt olykor humorral enyhíti, az ellentéteket pedig összemossa: a Hargita havas tájain kéz a kézben jár remény és kétségbeesés, szerelem és gyűlölet, az Istenben való hit és a csalódás. Nem meglepő hát, hogy a színházak rendszeresen a műsorukra tűzik. Elsőként a Nemzeti Színház vitte színre 1986-ban, Sinkovits Imre legendás alakításában, melynek felvétele ma is megtekinthető a YouTubeon. A legfrissebb feldolgozást idén ősszel mutatták be a Zenthe Ferenc Színházban.
Ugyan a jelen helyzetben nincs lehetőségünk megnézni az előadást, de bízunk benne, hogy hamarosan nemcsak a színházak, hanem minden más is újra kinyitja előttünk a kapuit. Csak várni kell türelemmel. Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat. Karácsonyi dalok járnak a fejemben, az adventi koszorú gyarapodó gyertyafényeit látom, és a sütemények illatát érzem. Most nem a végét, hanem a közeledtét várom valaminek, s közben arra gondolok, hogy igenis alkalmasak lehetünk a csodákra.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
