A dráma párbeszédes formájának hála, csak az írható le, ami lényeges. Ez olyan, mint amikor próbáljuk kisilabizálni, hogyan kell érteni a másik szavait, vajon mit is gondol, érez valójában. Nem kapaszkodhatunk a prózában alkalmazott mankókba, nincs részletes életrajz vagy lélektani elemzés, kizárólag az, amit az ember (a szereplő) hajlandó elárulni magáról. Éppen ezért, noha nálunk a drámaolvasásnak nincs igazán kultúrája, szívből ajánlom, hogy a versek és regények, novellák mellett ezzel a műfajjal is ismerkedjünk!
A legutóbbi felfedezésem Sütő András színjátéka volt, az Advent a Hargitán, amely nemcsak december révén aktuális. A darab szentestén játszódik, mégsem a megérkezés hangulata hatja át, hanem a várakozásé, amelyről az ember nem tudhatja, véget ér-e valaha. Ez a végtelen várakozás, amely az élet metaforájává alakul át, szorosan összefonódik a bűntudattal, vezekléssel, de a reménnyel és állhatatossággal is.
A Hargitán, a (képzeletbeli) Kis Romlás és Nagy Romlás közt található boronaházban „az idő embereken lépdel”. A korán megözvegyült Bódi Vencel ekkor a hatodik karácsonyi lámpást gyújtja meg, s akasztja a fára. Egy elcsattant pofon és pár meggondolatlanul kimondott szó után hiába várja, hogy Mária lánya hazajöjjön hozzá hat év után.
Ugyanitt bontakozik ki két fiatal, Gábor és Réka kapcsolata, amelyben „ember embernek csapdája”. Újra és újra előhozzák a múltbéli bűnöket, amelyeket Réka már nem tud semmissé tenni, s amelyeket Gábor képtelen megbocsátani.
A második rész húsz évvel később, ugyancsak a szentestén játszódik. A szereplők megöregedtek, de a helyzetük nem változott. Réka hiába próbálja kiengesztelni Gábort, Bódi pedig immár a huszonhatodik karácsonyi lámpást gyújtja meg. „A kettőnk ádventje – sohasem lesz vége.” Mondja. Az öregember szerint ők már alkalmatlanok a csodára, elszoktak tőle a zord hegyek között. Ám a végén mégis megtörténik velük – csak nem úgy, ahogy gondolták, hanem sokkal tragikusabb módon. Vagy tragédia történik velük, de akkor csodálatos módon. Ezt mindenki döntse el maga, ha a dráma végére ért.
Sütő András ebben a különleges, misztikus hangulatú műben kifinomult motívumrendszerrel dolgozik, a fájdalmas hangvételt olykor humorral enyhíti, az ellentéteket pedig összemossa: a Hargita havas tájain kéz a kézben jár remény és kétségbeesés, szerelem és gyűlölet, az Istenben való hit és a csalódás. Nem meglepő hát, hogy a színházak rendszeresen a műsorukra tűzik. Elsőként a Nemzeti Színház vitte színre 1986-ban, Sinkovits Imre legendás alakításában, melynek felvétele ma is megtekinthető a YouTubeon. A legfrissebb feldolgozást idén ősszel mutatták be a Zenthe Ferenc Színházban.
Ugyan a jelen helyzetben nincs lehetőségünk megnézni az előadást, de bízunk benne, hogy hamarosan nemcsak a színházak, hanem minden más is újra kinyitja előttünk a kapuit. Csak várni kell türelemmel. Épp az Advent a Hargitán erősítette meg bennem a meggyőződést, hogy az ember rengeteget bír várni, ha muszáj, sokkal többet, mint hinné, vagy mint amennyit nekünk kell a vírushelyzet végéig. És ez a várakozás sem passzív, mert addig is úgy-ahogy, de zajlik az élet. „Ne mondd nekem, hogy üresség van ott, hol várakozás van!” Ez decemberben még inkább igaz. Ilyenkor más íze van a türelmetlenségnek, visszaköltözik bele a gyermeki izgalom és az ünnepi hangulat. Karácsonyi dalok járnak a fejemben, az adventi koszorú gyarapodó gyertyafényeit látom, és a sütemények illatát érzem. Most nem a végét, hanem a közeledtét várom valaminek, s közben arra gondolok, hogy igenis alkalmasak lehetünk a csodákra.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit.
Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk.
Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes.
Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.
Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?
Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink
A karantén idején íródó szövegek gyakran reflektálnak a tértapasztalat iránti igényünkre. Jelképes, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratnak Kijárási tilalom címmel indult külön rovata (ami a tér felügyeleti-hatalmi, társadalmi, szociokulturális stb. vonatkozásait hozza játékba), vagy hogy a karantén időszakában íródó Dekameron 2020 című (dr. Farkis Tímea által szerkesztett) kötet első fejezetei is Találkozás, Várakozás, Utazás témákkal indítanak.
„A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.” – írja Novák Csaba Zoltán a Rendszerváltás Romániában című tanulmányában.
Engem újabban Szent József szerepe foglalkoztat. Ott áll minden betlehemi jelenetben, nem az övé a főszerep, de azért ott van. Az evangéliumi hagyományból tudjuk, hogy neki is szüksége volt angyali közvetítésre, hogy dűlőre jusson a szereppel, amelybe mint ember, mint férfi, mint apa keveredett. Minden áldatlannak nevezhető körülmény ellenére, amelybe a kedvesével Betlehemben kerültek, derekasan helytállt.
Közel harminc év távlatából visszatekintve az akkori kézdivásárhelyi, illetve romániai eseményekre meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Romániában nem került sor igazi rendszerváltásra, hanem forradalomnak álcázott államcsíny történt és a második vonalbeli nomenklaturisták kerültek hatalomra. Ártatlan emberek haltak meg azért, hogy az akkori események forradalomnak tűnjenek és a titkosszolgálatok átvehessék a hatalmat. Csak hát mi erről Kézdivásárhelyen még nem tudhattunk…
1820-tól a Bánk bán szerzője Kecskemét uradalmi és városi tiszti alügyészi állásába lépett, így a város levéltárában ma is számos dokumentum őrzi a kézírását. Ezek között olvasható a boszorkánysággal vádolt Kis-Péter Ilona kihallgatási jegyzőkönyve 1824 februárjából. Érdemes ízlelgetni a szavait: „K: Te ördög űző Fábján, mitsoda Kuruzsolást követtél el Hajnal Imrén Hertzeg Sámuel Úr Kapássán? V: Nekem az eránt panaszkodott, hogy Kísértet jár a házához, azért akartam rajta tudományom szerént segíteni.”